De nem állok meg addig sem, amíg a lakásdekoráció nem éppen úgy néz ki, mint az általam kiválasztott képen. Az inget, a nadrágot élre vasalva, a virágoskertet 100 százalékosan gyommentesítve, a könyvet az első betűtől az utolsóig elolvasva szeretem.
Nehezen kötök kompromisszumot magammal, másokkal azonban igyekszem elnézőbb lenni, hiszen tudom, hogy ez így nem fenntartható, saját magamat stresszelem legtöbbször fölöslegesen. Arról nem is beszélve, hogy ingerültségem milyen hatással van a mellettem lévőkre. Bár a kismanóim megérkezése óta igyekszem alábbhagyni a tökéletességre törekvéssel, nem mindig sikerül legyinteni az el nem rakott ruhákra, játékokra, az újabb és újabb maszatokra. Úgy érzem azonban, hogy jelentőset fejlődtem. Ez persze nem azt jelenti, hogy a közvetlen környezetemben élők is észlelik a változást, szerintük ugyanis még így is túl sok, amire törekszem. Magamban azonban már sikerül lenyugtatni a folyamatos tenni akarással járó elégedetlenség érzését. Kis lépés az emberiségnek, nagy ugrás ez nekem!
Apa sem áll sokkal jobban a maximalizmus terén, igaz, ő nem a házimunkában látja meg a hiányosságokat. A fűszálak azonos méretűek kell, hogy legyenek fűnyírás után, minden hosszabb út után autót kell mosni, és sorolhatnám tovább, hogy mennyi minden van az ő fertáján is, amelynek tökéletesnek kell lennie ahhoz, hogy Apa elégedett legyen.
Ilyen felmenők mellett, ugye nem lehet könnyű a gyermekeknek sem?! Pedig velük szemben igyekszünk visszafogni a túl nagy elvárásokat, azt azonban fontosnak tartjuk megtanítani, hogy rend a lelke mindennek, ezért el kell pakolniuk maguk után az asztalon maradt tányérokat, csészéket, játékokat, amelyekkel már nem játszanak, vagy összehajtogatott ruháikat. Persze nem teszik ezt (mindig) önszántukból, többszöri felszólítás után is ott marad néha ez-az, de az irányelvet ismerik, próbáljuk ehhez tarta(t)ni őket.
Az alkotásaikkal, az általuk elvégzett feladatokkal szemben azonban mindig igyekszünk visszafogni szülői elvárásainkat. Mi, felnőttek örülünk a színes rajzoknak, az izgalmas legóépítményeknek, a kissé hamiskás gitárszolónak is. Az utóbbi időben azonban, főleg Matyin figyeltük meg, hogy egyszerűen nem bírja elviselni, ha valami, amit csinál, nem tökéletes. Hiába dicsérem a még felnőtt szemet is gyönyörködtető színes kastélyt, ő azt mutatja, hogy hány, csupán nagyítóval fellelhető helyen ment ki a vonalkeretből a színezés. De amikor a különleges legójárgány vagányságát dicsérem, akkor is azt mutatja, hogy melyik apró pontokban nem illeszkednek tökéletesen a darabok, ezért az egészet újra fogja építeni. Legutóbb az igencsak nehéz gitárdarabot gyakoroltuk, amikor az utolsó két ütemre sehogy nem akartak ráállni az ujjacskái. Idegesség, türelmetlenség, és mélységes szomorúság töltötte el az én nagylegényemet: Anya, nem hiszem el, hogy nem sikerül! Béna vagyok gitárból! Vegyük újra, amíg tökéletes nem lesz!
Panna sem sokkal marad el a bátyja mögött. Ha valamelyik babát nem sikerül beszuszukálni a kiságyba, vagy nem lesz teljesen sima a haja a fésülés után, de ha véletlenül nem fekszik tökéletesen a takaró az ágyon, elégedetlenkedő sírás és szomorkodás az eredmény: Anyaaaa, ez bébikönnyű, én mégsem tudom megcsinálni! Olyan béna vagyok, naaaa! (Pedig tőlünk ezt a bénázást biztosan nem hallották!)
Igyekszem a kismanóimat ezekben a helyzetekben (is) megnyugtatni, bátorítani, hogy mindig lehet újra próbálni, és ha még akkor sem olyan, mint amilyennek elképzeltük, lehet, hogy kicsit alább kellene hagyni az elvárásainkat, hiszen a folyamatos elégedetlenkedés csak ingerültté tesz minket is, a környezetünket is.
Könnyű ezt másoknak mondani, ugye?
