Gyakran kezembe kerül ez a kis zsebkönyv, amit még anyai időszámításom kezdetén szereztem be, s újra meg újra átfutom benne a Matyi fiam éppen aktuális életkorához kapcsolódó bölcsességeket, tippeket.
Az, hogy Matyi már egy ideje oltalmazóként viselkedik – ami a könyv szerint valamikor háromévesen kezdődik, s örökre így marad –, igencsak szívmelengető. Hiszen ki ne élvezné, ha gondosan betakarják, kisegítik, amikor sok a teendő, vagy megvigasztalják, ha éppen veszített a játékban. Ez a szívderítő része ennek a kalandos utazásnak. De van ám bosszantó része is.
A könyv apáknak szóló bölcsességgyűjteménye (is) figyelmeztet, hogy lesz majd olyan időszak a fiúk életében, amikor a vécézéssel, a különböző testnedvekkel és szagokkal kapcsolatos poénok lesznek menők, csak türelmesnek kell lenni, mert elmúlik. De vajon mikor? – kérdezem én igencsak türelmetlenül, mert úgy érzem, egyszerűen kibírhatatlan, hogy valahogy minden mondóka, mese, ének átalakul a Matyi fejében valami büdös, trutyis maszlaggá. Egyszerűen érthetetlen számomra az, hogyan lehet hosszú perceken keresztül azon röhögni, hogy minden második vagy hamradik mondat végére odakerül az a szó, hogy purc. S persze minél inkább próbálom figyelmeztetni és csitítgatni, hogy ez undorító, hagyja már abba, annál inkább falrahányt borsó minden szavam, Panna ugyanis megérzi a határokat feszegető helyzetet, ő is rákapcsol, s ilyenkor már két kaka-pisi-purcot röhögve mondogató gyerkőcöt kell csillapítanom.
Bevallom, nagyon rövid idő alatt kiderül, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, elszakad a cérna, s hiába is próbáltam eleinte higgadtan és szépen elmagyarázni, hogy miért nem jó poén meseolvasás közben bedobni egy-egy ilyen szót, a végére összecsapom a meséskönyv lapjait, rájuk mordulok, s duzzogni kezdek. Talán nem ez a jó megoldás, de legalább annyit elérek vele, hogy egy időre lehiggadnak, s bár később újra meg újra egymásra kacsintanak, s felröhögnek, legalább a mesét normális körülmények között olvassuk tovább. Mesét ugyanis mindketten nagyon szeretnek hallgatni, s nem merik megkockáztatni, hogy állom a szavam, s egy újabb beszólás következményeként nem lesz a történetnek folytatása.
Sajnos előfordul az is, hogy nem meseolvasás közben jön ki Matyiból a kismalac, hanem az asztalnál, evés közben vagy éppen a buszon, ahol más is hall(hat)ja, hogy milyen jól elmulat(nak) ezeken a szavakon. Hiába is próbáltuk újra meg újra elmagyarázni, hogy mennyire ízléstelen dolog az asztalnál a vécés dolgainkat emlegetni, mit sem ér a figyelmeztető szó. Így aztán drasztikusabb lépésekre kényszerültünk: legutóbb fel kellett állnia az asztaltól, s a kedvenc tejberizs bizony ott maradt. Volt ezután szomorkodás, bocsánatkérés, de nem engedtem. Meg kell tanulnia, hogy bizonyos határokat nem léphet át, bármennyire is viccesnek tűnik, amit elművel.
A buszos kalandokról nem is beszélve. Amúgy is nagyító alatt figyelik a pedagógusok gyerekeit, elképzelhető, hogy milyen elkerekedett szemmel néznek (majd), amikor hallják, hogy a hatévesem rákezd: Anya, mondjak egy viccet? Természetesen csírájában próbálom elfojtani a kibuggyanni készülő bolondozást, mert utána nem állok jót a röhögőgörcsöt kapó gyermeikeimért. Mondjon, gondoljon ki mit akar, inkább nem kockáztatok, még akkor sem, ha a fenti kérdésre a visszautasító választ hallva Matyi őzikeszemekkel kijelenti: De Anyaaaaa, ez most nem olyan!
