A kérdés szerfelett kínos, hiszen miközben Borkai, úgymond zátonyra futtatta a Fidesz választási kampányát, a jobboldal jóval nyomósabb önleleplező videói nemhogy nem futtatták zátonyra a jobboldali összefogást, de a jelekből ítélhetően még fel is futtathatták azt.
A paradoxon magyarázata az M1 és a Hír Tv szakralizált kommentátorainak zöme szerint napnál világosabb. A Fidesz-KDNP közismerten prűd, következésként a szexuális erkölcs normáihoz rettenthetetlenül ragaszkodó híveit mélyen megrendítette a győri polgármester erkölcstelensége, miközben Varga Péter, Lackner Csaba és Karácsony Gergely tisztességtelensége a zsigerileg erkölcstelen jobboldal választóit mintha még el is ragadtatta volna…
Az a feltételezés azonban, hogy a mai magyar társadalomban csupán a jobboldaliak koitálnának (hogy nyelvi normákat se sértsek) keresztül-kasul, és turkálnának könyökig a közvagyonban, meglehetősen ingatag. Ezt – ha tehetik – nagy valószínűség szerint mindkét oldal férfiúi és női megteszik. Van persze egy viszonylagosan szűk réteg (mellesleg mindkét oldalon), mely ellenáll a kor csábításának, merthogy egyrészt képes beérni azzal, amire rászolgált, másrészt képes volt rátalálni társára és a szerelmet nem (de legalábbis nem mindig) téveszti össze a merő érzékiségre meztelenített szexszel. Az azonban, hogy tényleg ezek a riasztóan korszerűtlen párok lehettek volna képesek feje tetejére állítani a Fidesz-demokráciát, kevéssé valószínű.
Jóval valószínűbb, hogy a Fidesz-sajtó vallott kudarcot. Az a szinte már hírhedt média-stratégia, mely azon az elven alapul, hogy minél többször mondom (és mutatom) ugyanazt, annál igazabbnak fog hatni.
Aki a választási kampány hajrájában végignézte az M1 és a Hír Tv műsorait, az napról napra érzékelhette, hogy a szóban forgó adók – Gyurcsány Ferencet idézve – „reggel, délben és este”, folyton-folyvást és szüntelenül ugyanazokat a (félreértések elkerülése végett még feliratozva is hozzáférhető) videókat hallatták és láttatták közönségükkel. Szinte már heteken át. Nekem a Fidesz-KDNP-vel szemben nincsenek megrögzötten negatív előítéleteim. Próbálok tárgyilagos lenni. Ami korántsem jelenti azt, hogy úgy vélném: az egyik épp olyan, mint a másik. Merthogy tényleg másképpen ugyanolyanok. A választást eldöntő kisebbség indítékai nézetem szerint egyszerűen ízlésbéliek. És az ízlésnek (ami mindig erkölcsi érzékkel is társul) a jelek szerint jóval nagyobb szerepe lehet a politikában, mint ahogy azt a politikusok, a politikai elemzők és a statisztikusok feltételezik.
Az ismétlés (legnyomatékosabb költői alakzatként: a refrén) valóban hatékony stilisztikai (és retorikai) eljárás. Egészen addig, amíg az alapgondolatot emeli ki. De ha több a „refrén”, mint az alapgondolat, a mechanizmus gellert kap. Egy ideig pusztán hatásrontónak érzékeljük, aztán lassan kiábrándítóvá, sőt bosszantóvá, egy adott ponton túl pedig éppenséggel gyomorfogatóvá válik.
Nos, az említett tévéadók ezt a hatást (minden tudatosan kultivált elfogulatlanságom ellenére vagy éppen amiatt) belőlem is előhívták. És meggyőződésem, hogy azokból a Fidesz-KDNP-vel szemben elfogulatlan (a statisztikák szerint ingadozóként számon tartott) választókban is, akik végül is eldöntötték a választásokat. Ezek közt számosan voltak külföldiek is… De még számosabban olyan honi értelmiségiek, akik számára az ízlés messze fontosabb volt, mint a „politikai meggyőződés”. Ilyenek persze a mai Magyarországon viszonylagosan kevesen vannak (lehetnek), de – akik vannak – zömmel tényleg a nagyvárosokban élnek. Az a kulturális „hatalomátvétel”, mely a „nemzeti együttműködés rendszerében” (kezdetben némileg indokoltan, az utóbbi években azonban mind kevésbé indokolhatóan) úgymond kibontakozott, szintén súlyosan ronthatta a Fidesz-KDNP esélyeit. Az esélykiegyenlítés ugyanis mindinkább a korábbi tényleges esélyaszimmetria ellentétes előjelűvé való átfordításának eszközévé vált. A „rendszerváltó”-nak aposztrofált kultúrpolitika egy ponton túl már korántsem a kulturális értékrend kiegyenlítésére, hanem egyértelmű dominanciára tört. Nem csak a korábbi baloldali értékrend, hanem sajnos még a korábban igazolódott jobboldali értékek rovására is.
Lehet, hogy nincs mindenben igazam, de talán egy merőben kívülálló benyomásait is érdemes lehetne mérlegelni. Merthogy a hivatalos magyarázatokkal valami nincsen rendben, azt – számos jel szerint – még a Fidesz-KDNP tábor mélyebben gondolkodó kommentátorainak egy része is érzékeli…
Ami vigasztaló – mindkét tábor józanabb hívei szempontjából – az az, hogy a jövőben a szemben álló irányzatok közt valóságos versenyhelyzet alakulhat ki, s ezzel a szó voltaképpeni értelmében vett politika ismét visszatérhet jogaiba. Tényleg kialakulhat a nemzeti együttműködés demokratikus rendszere. Azaz: egy olyan váltógazdálkodás lehetősége teremtődhet meg, melyben a szemben álló felek választási ciklusról választási ciklusra kiigazíthatják egymás tévedéseit. Melyben az egyensúly nem a társadalmi térben (azaz az éppen létrejött többségi dominanciák révén), hanem időben alakulhat. Amikoris az egyes politikai táboroknak nem csak arra kell törekedniük, hogy a választást megnyerjék, hanem arra is (sőt főként arra), hogy az esetleges vereség nyomán a következő ciklusban visszaszerezhessék az elveszített „hatalmat”. Majd miután ismét teljesítették sajátos feladatukat, a jól végzett munka tudatában ismét úgy adhassák vissza a vezető szerepet ellenfeleiknek, hogy az – miután az ellentábor szintén tisztességgel teljesítette sajátos feladatát, s ezzel elkerülhetetlenül túlzásokba is esett – gyűlölködés és élet-halál-harcok nélkül is ismételten rá szállhasson vissza.
Az egyensúly lényege az egymást kiegészítő feladatokban, azaz a társadalom egészének képviseletében rejlik: azokban a változó súlyozású kompromisszumokban, melyeket a hatalom és az ellenzék választási ciklusról választási ciklusra megköt egymással. Ehhez persze kölcsönösségre, a győzedelmes hidegháború antidemokratikus rögeszméjének feladására lenne szükség.
Mindkét oldalon…
