A mai magyar választási küzdelemben mintha éppen ennek az alapelvnek az ellentéte zajlana. A magyarországi ellenzék nem választási győzelemre, azaz a korábbi kormányzat hibáinak kiigazítására és újabb sikerekkel való gazdagítására törekszik, hanem valamiféle forradalomra. Képviselői szinte már nyíltan hangoztatják, hogy „forradalmukat” akkor is végig kell vinniük, ha magukat a választásokat elveszítenék. S úgy tűnik, ezt az őrültnek tűnő ötletet nem csak hangoztatják, de komolyan is gondolják. Lámpavasastól, börtönrácsostól, elitcseréstől együtt.
Az persze tény, hogy ott, ahol egy párt négy választási cikluson át hatalmon maradhat, valóban valami baj lehet a demokráciával. Vagy a kormányzat túlságosan tökéletes, azaz mindent annyira jól tesz, hogy jobban már nem is lehetne, vagy az ellenzék túl tökéletlen, semmit nem úgy csinál, ahogyan kellene. Az első eset nem áll fenn, mert nem állhat fenn. Ebben a mi földi világunkban semmi sem lehet tökéletes, ha meg annak látszik, akkor csakis manipuláció vagy hazugság állhat mögötte. De egyetlen ellenzék sem lehet teljesen tökéletlen, mert ha az lenne, akkor a másik félnek 100 százalékos szavazataránnyal kellene győznie.
Márpedig a közvélemény-kutatások egymáshoz viszonylag közelálló eredményeket jósolnak. Tehát azt jelzik, hogy az társadalom valamiféle egyensúlyra törekszik. Úgy érzi, mindkét félnek van igazsága, s a társadalom akkor működhetne valóban harmonikusan, ha ezek az igazságok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.
És itt van a kutya elásva. A szemben álló táborok igazságai Magyarországon, sőt világszerte egyre inkább kizárják egymást. Olyan ideológiák szolgálatában állnak, melyek összeegyeztethetetlenek. Ezért a választások inkább valamiféle háborúra emlékeztetnek, semmint politikai küzdelmekre.
Aki örökre szóló hatalomra, azaz valamiféle végső („forradalmi”) győzelemre tör, az elkerülhetetlenül az ellenfelet ítéli végeérhetetlen győzelmekre. Orbán Viktor sem médiatúlsúllyal (ami valójában alig létezik: egy magyar állampolgár határokon onnan és túl bárhol és bármikor hozzáférhet az ellentétes érvekhez is), sem plakátszámmal, sem sziréndalokkal nem maradhatna folyton hatalmon. Ennek ellenére a posztkommunista hatalmat először megingató első Orbán-kormány óta – egyetlen ciklus kivételével, amikor a demokrácia szelleméhez még túlzottan naiv magyar választóközönség Gyurcsány Ferenc gyermeki tekintettel előadott hazugságainak adott hitelt, s egy hajszállal több szavazatot szerzett – folyamatosan a Fidesz-KDNP van hatalmon. És korántsem véletlenül, hiszen Gyurcsány gyakorlatilag már a győzelem pillanatában elveszítette támogatottságát, s a szocialisták annak ellenére is hatalomban tartották, hogy nyilvánvaló volt, ennek a hatalomgyakorlásnak csak súlyos összeomlás lehet a vége. (Nem szerénytelenségből mondom: én ezt már a kezdet kezdetén megjósoltam. A Népszabadság elutasította az írásomat. Szekeres Imre tette fel a blogjára.) Gyurcsány is vállalta a következményeket: még három hosszú esztendeig gyakorolta az immár nyilvánvalóan antidemokratikus hatalmat.
Így aztán cáfolhatatlan (s azóta is hatékonynak bizonyult) érvekkel „győzte” meg a teljes magyar társadalmat arról, hogy neki az ég világán semmi sem számít, csupán a hatalom megszerzése és megtartása.
Ez a görcsös akarás azonban megbénítja a józan észt. Az egyik tévedésből a másikba hajszolja áldozatát. Ez a helyzet persze Orbánt is olyan döntésekbe hajszolta, melyekben a tévedés alig volt elkerülhető. Főleg azért, mert ő – és főként a holdudvara – úgy érezte, a demokratikus érzület csak úgy tartósítható, ha radikálisan átalakítja a magyar társadalmat. S tette ezt ő is mind görcsösebben. S ezért talán nem is mindig a legátgondoltabban. Több lazaság, elegancia, s főként megfontoltság nem ártott volna. Ámbár egy ilyen agresszív és színvonaltalan ellenzékkel szemben rettenetesen nehéz lett volna tényleg lazának és elegánsnak lenni. Orbán mindennek ellenére önfegyelemből (és nem csak odahaza) jelesre vizsgázott. Sajnos – valóban méltányos feltételek közt – ismét megérdemelné, hogy győzzön. Sajnos, mert ő is megért már arra, hogy ismét kívülről nézve is újragondolja a hatalomgyakorlás buktatóit…
Ezért, ha nem győz, akkor sem omlik össze a világ, ellenzékből is lehet ellenszegülni a rombolásnak, sőt építkezni is. És főként tanulni... Mert az soha nem lehet sem késő, sem kevés.
A kudarcok is megedzenek. S az ellenfelet is rákényszerítik arra, hogy megtanuljon immár maszk nélkül, azaz többé-kevésbé tisztességesen játszani...
