Boros Edina, III. év: 
Idén végeztem el a pszichológia alapképzést, mégis úgy emlékszem elsőéves koromból Benedek Dezső antropológia (igazából ÉLET) óráira, mintha tegnap lettek volna. Ennek okát nemcsak a különlegességével lehet magyarázni, hanem azzal is, hogy szívét-lelkét, idejét, energiáját nem sajnálva tanított minket nemcsak az órákon, hanem az esti kocsmázásokon is.
Nem volt titok: felsőbb éves barátok már elárulták, hogy a tanár jutalomútra viszi minden évfolyamból egyik diákját, s engem ez mint utazni imádó emberkét, egyből arra késztetett, hogy az ő tantárgyát válasszam ki az alternatívák közül. Az órák azonban teljesen megváltoztatták nézőpontom: „különleges, imádnivaló, reggeltől estig szívesen hallgatom a tanárt, de nem nekem való az a hely...” – gondoltam magamban. Megijedtem, hisz egy rejtelmes, az általam megszokottaktól teljesen eltérő szigetről van szó Tajvan mellett, s beláttam azt is, hogy talán más, aki jobban vágyik oda, inkább megérdemelné az utat. Be sem akartam tenni a nevem a kihúzásra kerülő cetlik közé, de barátaim győzködtek, nekem pedig eszembe jutott, hogy úgyis az fog történni, aminek történnie kell. Amikor kihúzták a nevem, nem tudtam elhinni. Tipikusan a reklámból ismert képekre gondolhatnak az olvasók: Edina most tudta meg, hogy nem lottónyereményt, hanem valami annál is fantasztikusabbat nyert: lehetőséget, hogy legyőzze szorongását, módot arra, hogy még többet tanulhasson egy példaértékű embertől, tapasztalatot az élethez, bizonyítékot, hogy minden okkal történik, és nem utolsósorban lehetőséget, hogy új, fantasztikus embereket ismerjen meg.
Leendő pszichológusként meg kell tudnom fogalmazni, hogy most mit érzek, mégis oly nehéz... Egyrészt hálás vagyok, hisz ekkora lehetőség igazán keveseknek adatik meg, s hálám kétszeres, hisz miattam az időponton is változtatott a tanár úr. Másrészt egy kis félelemmel megbolondított egészséges izgalom kerít hatalmába minden egyes alkalommal, mikor a leendő útra gondolok. És a visszaszámlálás elkezdődött...
Princz Barbara, I. év: 
Képzeljünk el egy, a miénktől teljesen különböző kultúrát. Ennek a kultúrának más az életformája, mások a szokásai, hitviláguk és mentalitásuk. Egy paradicsomszerű szigeten élnek Tajvan délkeleti sarkánál. Képzeljük el, hogy egy egész héten át hallhatunk tartalmas történeteket erről a különleges népcsoportról Dr. Benedek Dezső előadásaiban, amelyek, valljuk be, messze túllépnek egy átlagos egyetemi óra keretein. És most képzeljük el, hogy miután mindent megtanultunk róluk elméletben, végre a helyszínen is megtapasztalhatjuk!
Legalábbis ez történik most mindhármunkkal. Már az első perctől, mikor hallottam erről az óriási lehetőségről, megállt körülöttem az idő, és – bár alig több mint egy százalék esélyem volt rá – tudtam, hogy ez kell nekem. Mert az órákon hallottaknak annyira a hatása alá kerültem (és szerintem nem voltam egyedül), hogy a szobatársaimmal is erről cseverésztünk minden nap, még az otthoni telefonbeszélgetések is szokatlanul megnyúltak ennek köszönhetően. Minél többet hallottunk és tanultunk, annál jobban szerettem volna elmenni Irala szigetére. És aztán eljött a pillanat, amikor nagy csend telepedett az egész teremre, és kihúzták a szerencsés nyertest. Azt hiszem, sohasem örültem még ennyire a nevem hallatán, az egész egy álomnak tűnt, és igazság szerint még most is annak tűnik. De senki se mondta, hogy az álmok nem teljesülhetnek.
Tankó Tímea-Mónika, II. év: 
Kulturális antropológia. Szerepelt a tantervben és nekem fogalmam sem volt, hogy mit jelenthet, de valahogy éreztem, hogy ez más lesz, mint a többi. És ez a másság az, ami a legjobban jellemzi Dr. Benedek Dezső óráit. Egy héten keresztül, reggeltől elkezdve az esti kocsmázásokig véget nem érő történeteket hallgatva „élhetik át” a pszichológiahallgatók azt az élményt, ami talán az egész életüket megváltoztatja. Ezen az órán nem voltak elméletek, nem voltak modellek, nem voltak kísérletek, de mégis talán többet tanulhattunk, mint bármely más tantárgyból. Egy olyan esettörténetet ismerhettünk meg, ahol mi, diákok, a történetekből kellett kihámozzuk az elméletet és igazoljuk, vagy akár megcáfoljuk annak igazságértékét. A tanár úr jött és elmesélte a munkásságát, a Tajvan partjaihoz közel eső szigeten végzett kutatómunkáját, nekünk pedig az volt a feladatunk, hogy legyünk mi az antropológusok, éljük bele magunkat a történetekbe és fedezzünk fel valami olyant, amit eddig soha. Érződött is a levegőben, hogy ez a másság mindenki figyelmét felkelti, jegyzeteltünk is lelkesen az órákon, a házikat is szorgalmasan megírtuk, és reggel 9-kor mindenki pontban a teremben volt (még akkor is, ha azelőtt való éjjel a Bulgában, szintén teljes létszámmal hallgattuk tanárunk történeteit). S nem csupán az volt a jutalmunk, hogy olyant tanulhattunk, amit addig sehol, hanem az is, hogy a professzor mindazok közül, akik becsületesen részt vettek az óráin, kihúz a kalapjából egy nevet, egy személyt, akit a következő útján magával visz Irala szigetére, hogy saját szemtanúja lehessen az órán elmondottaknak, és néhány napra igazi antropológusnak érezhesse magát.
Egy szó mint száz, motivációnk éppen elég volt ahhoz, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a mi nevünket húzza ki. Eljött hát a péntek, én pedig az első padban morzsolgattam tenyeremben az írószert, miközben magamban azt a mondatot ismételgettem, amit Benedek Dezső a hét folyamán tanított: „Aminek meg kell történnie, az meg is fog történni.” És igaz is volt, mert nem tudom, volt-e még olyan az életemben, amit ennyire akartam volna, de az biztos, hogy a nevem hallatán még soha sem örültem ennyire, mint akkor. „Eljössz-e a szigetre?” – tette fel a kérdést a tanár, a válasz pedig nem volt kérdéses. Így hát, kérem szépen, az úti cél Tajvan, aztán a misztikus Irala szigete!
Benedek Dezső professzor 
Az amerikai Georgiai Tudományegyetem kolozsvári származású professzora a Tajvantól délkeletre fekvő Irala szigetén (Orchid Island) lakó embercsoportot, a yamikat tanulmányozza. A szigetlakók bő harminc évvel ezelőtt még kőkorszaki körülmények között éltek, azóta viszont robbanásszerűen sok minden megváltozott, modernizálódott. A nyolcvanas években a professzor négyévi terepmunkával ismerte meg az elszigetelt törzs nyelvét, szokásait, hiedelmeit, hitvilágát, ősénekeit, diákjainak is a yamikról mesél megdöbbentő és tanulságos esettörténeteket.
A Csendes-óceánon, Tajvan délkeleti partvidékén található a varázslatos Irala szigete (Orchid Island), ahol a yami törzs ősközösségi körülmények között éli életét. A sziget közepén hatalmas tűzhányó emelkedik, amelyet tropikus esőerdő vesz körbe. A szigetet egy korallzátony sáv öleli körül. A tao emberek tradicionális hitviláguk szerint élik mindennapjaikat, viszont az elmúlt évtizedekben veszélybe került a sziget kultúrájának fennmaradása a mindent elsöprő globalizáció miatt. A sziget lakossága körülbelül 3000 fő, ahol 30 százalékkal kevesebb nő van, mint férfi. Az óceán, annak gazdag halvilága miatt központi szerepet játszik a yami törzs folklórjában. Fő eledelük közé a taró növény gyökere, illetve a különböző halfajták sorolhatók. A repülő hal szezonban a törzs egyedi technikával, éjjeli halászással fogja be a repülő halakat, amelyeket aztán a tűző napon szárítanak meg és tartósítanak. Egy különös tabu szerint a repülő hal szezonban tilos bármilyen más halfajtát megölni, mert akkor a repülő halak következő évben nem térnek vissza a szigetre. Különös hitrendszerük számtalan tabut foglal magába, amely meghatározza a törzs mindennapjait. Ezt már egészen kisgyermekkorban megtanítják a törzs tagjai a gyerekeknek, az Ősök Éneke által, amely magába foglalja a tabukat.
Hagyományos kenuk a sziget partján
