Útinapló Irala szigetéről (2.)

Tájfun: veszély vagy élmény?

Útinapló Irala szigetéről (2.)
Végül a tájfun utolért bennünket. Tajvanban töltött második reggelünkön már óriási szél fújt, és az eső sem váratott sokáig magára: hamar előkerültek az esőkabátok a Campus területén sétálva. A Nemzetközi Tajvani Egyetem campusa egy kisebb negyedhez hasonlítható, mind méretében, mint felépítésében. Minden tanszéknek külön épülete van, s ezek között a diákok általában kerékpárral közlekednek a pálmafákkal szegélyezett úton.

  Az említett tájfun a következőkkel jellemezhető: alacsonyan száguldó fekete felhők, erős szél, amelynek akár neki is dőlhet az ember, a melegben kellemes érzést nyújtó eső. Bár ezt csak mi éljük meg különleges élményként, az ittenieknek ugyanis ez ebben az időszakban szinte mindennapos jelenség.  Erejét tekintve ez egy közepes tájfun volt, aminek csak a széle érte el Tajpej városát. Hogyha telibe találta volna - ahogy általában Irala szigetét szokta -, akkor egy fa vagy egy reklám sem maradt volna a helyén. A kerékpárok és motorbiciklik az utca hosszában sorba vannak parkolva, és mondanunk sem kell, hogy mindegyiket földre terítette a tájfun.

  A Campusban tett séta után meglátogattunk egy olyan helyi kávézót, amelyben a tanár úr már 4o évvel ezelőtt is tejteáját iszogatta. Így érkezésünkkor a helyi felszolgáló néni nagy örömmel fogadott, és ismerősként szólt hozzánk. Ottani különlegességeket kóstoltunk meg és Benedek tanár úr érdekesebbnél érdekesebb történeteit hallgattuk, amelyekből a professzor úr mintha kifogyhatatlan lenne. Ezek nem csak különlegesek, hanem tanulságosak is. Például megtudtuk, hogy Tajvan az egyedüli ország, ahol nincs szemétbegyűjtő maffia. Konkrétan ezt úgy lehet elképzelni, hogy a lakosok a szemetet csak a szemétbegyűjtők által kibocsájtott szemetes zacskóban gyűjthetik össze. Lakóhelyüktől függően minden második vagy harmadik este kell levigyék a hulladékot, pontosan akkor, amikor a nálunk ismert fagyiskocsihoz hasonló zenét játszó szemeteskocsi megérkezik. Ezután a „szemétszakértők” átnézik a szelektíven gyűjtött szemetes zacskók tartalmát és ellenőrzik, hogy azok helyesen vannak-e osztályozva.  Mindezért a lakóknak nem kell külön fizetniük, csupán az említett szemetes zacskókat kell megvásárolniuk, illetve az így beérkező pénzösszeget állami támogatás egészíti ki.

  Kellemes meglepetés ért bennünket, miközben ezeket a történeteket hallgattuk. Váratlan vendégünk érkezett, egy iralai őslakos, aki jelenleg Tajpejben íróként dolgozik. Közvetlensége és kisugárzása magával ragadó volt, továbbá nagy élmény volt számunkra, hogy végre személyesen is találkozhattunk a pszichológia egyetem tantermeiben tanult esettörténet szereplőjével. Kicsit úgy éreztük magunkat, mintha már jól ismernénk Shamün Rapongant, hiszen a yami törzs történeteit, hitrendszerüket, életkörülményeiket, mentalitásukat volt szerencsénk megismerni az antropológia kurzusok keretein belül.

   Beszélgetésünk után sétálni indultunk és a Csang Kaj-sek mauzóleum felé vettük az irányt. Útközben egy rövid összefoglalót is hallhatunk a kínai történelemről. Úticélunkhoz érkezvén a tájfun épp elérte tetőpontját, és még egy filmforgatás közepébe is belecseppentünk.

   Mivel otthonról rengeteg aggódó kérdés érkezett a tájfunnal kapcsolatban, kihasználjuk a lehetőséget, hogy biztosítsunk mindenkit jóllétünkről, mi több: nem veszélyként tekintünk rá, hanem egy életre szóló tapasztalatként, amivel otthon soha sem találkozhatnánk.

BOROS EDINA, PRINCZ BARBARA, TANKÓ TÍMEA-MÓNIKA

A Tajvani Nemzeti Könyvtár előtt

A Tajvani Nemzeti Egyetem Campusának a bejárata

Tájfunban

Csang Kaj-sek mauzóleuma