Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc emléke ma is arra tanít bennünket, hogy a szabadság soha nem magától értetődő ajándék, hanem olyan érték, amelyet minden nemzedéknek újra és újra meg kell becsülnie. 1848 tavaszán a magyarok nemcsak politikai jogokat és nemzeti önrendelkezést követeltek, hanem egy igazságosabb, méltóbb élet reményét is. Bár a kor és a körülmények azóta sokat változtak, a szabadság iránti vágy ma is ugyanaz. Igényünk van arra, hogy szabadon gondolkodhassunk, beszélhessünk, alkothassunk és felelősen dönthessünk a saját életünkről. Amikor ma visszatekintünk a múlt eseményeire, nem csupán a történelem egyik fejezetére emlékezünk, hanem arra az örökségre is, amely csendesen jelen van mindennapjainkban.
Petőfi Sándor számára a szabadság nem puszta eszme volt, hanem életének egyik legmélyebb és legigazabb tartalma. Verseiben és tetteiben egyaránt azt a hitet képviselte, hogy az ember csak akkor élhet méltó életet, ha szabadon gondolkodhat, beszélhet és dönthet a sorsáról. A szabadság iránti vágy nála nem csupán a nemzet függetlenségét jelentette, hanem az emberi méltóság tiszteletét is: azt, hogy senki ne legyen alávetve önkénynek vagy igazságtalanságnak. Amikor a történelem fordulópontján, az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc idején szót emelt és cselekedett, nemcsak költőként, hanem felelősséget vállaló emberként állt a szabadság ügye mellé.
Petőfire emlékezünk ma, előtte tisztelgünk azáltal, hogy kedvenc ételét, a túrós tésztát hozzuk el önöknek, abban a formában, ahogyan valószínűleg Petőfi is szerette. Úgy hírlik róla, hogy nem volt nagyétkű, kevés féle ételt szeretett igazán, a túrós tésztára való utalása két esetben is fennmaradt, ezért biztosan tudhatjuk, hogy ez a fogás a költő egyik kedvenc étele volt. Füzesabonyban írja 1847. május 13-án: „Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki.” Ezt mondja az Arany Jánoshoz írt verses levélben is. „Esküszöm neked a túrós tésztára, meg a pipámra!”
Gasztrotörténészek szerint Petőfi kedvenc túrós tésztája valószínűleg a juhtúrós sztrapacska lehetett. Ez az egyszerű szlovák étel igen nagy népszerűségnek örvendett az 1840-es években. Arról is vannak feljegyzések, hogy Budapesten tanuló tót diákok valóságos „sztrapacskapartikat” szerveztek. A sztrapacska valójában nem más, mint lisztből, tojásból és krumpliból készült galuska, amely a reszelt, nyers krumplinak köszönhetően borzassá válik. Maga a neve is innen ered, a strapatý torzonborzat, kócost jelent. Valójában ennek a borzas jellegének köszönhetően lett hamar népszerű, ugyanis a mindenféle szószok, a pörkölt vagy a sajt sokkal jobban megállt a galuska redőiben, mint a sima nokedlin.
Mai napig tartó népszerűségéhez tagadhatatlanul az is hozzájárult, hogy egyszerű hozzávalókból készül, ugyanakkor roppant laktató étel, az éhes nagycsalád számára kevés és egyszerű alapanyagokból lehetett kiadós, finom vacsorát tálalni.
Hozzávalók:
300 g burgonya
2 tojás
100-120 g liszt
Néhány csepp olaj/zsír
¼ kk. só
200 g juhtúró
2 cikk fokhagyma
400 ml tejföl
200 g húsos szalonna
Elkészítés:
Első lépésben a szalonnát apró kockákra vágom, kevés olajjal meglocsolom és közepes lángon zsírjára pirítom. Amikor a szalonnakockák szép pirosra sültek, kiveszem őket a zsírból, mert a zsírra hamarosan szükségem lesz.
A következő lépés a borzas galuska elkészítése. A krumplit az apró lyukú reszelőn lereszelem, összekeverem a tojással, sóval és liszttel. Pontos adagokat nehéz írni, mert a tészta állaga nagyban függ a tojás méretétől és a burgonya fajtájától is (hogy mennyi keményítőt tartalmaz, illetve reszeléskor mennyi vizet fog engedni). Akkor jó a tészta, ha nem túl folyós, de nem is túl kemény: első esetben a főzővízben szétesik, másodikban pedig a galuska, főzés után túl kemény lesz. A tésztának nem túl folyósnak, de lazának kell lennie. Lehet kísérletezni és először csak néhány galuskát szaggatni a főzővízbe, és megnézni, hogyan viselkedik. Az első galuskák esetében nálam sem volt elég sűrű a tészta, a főzővízbe dobva a fele levált, ezért kavarnom kellett a tésztához még két evőkanál lisztet, s akkor már szépen egyben maradtak a galuskák.
A másik háziasszony-bosszantó része ennek a tésztakészítési folyamatnak az, hogy a finomra reszelt krumpli fénysebességű gyorsasággal beszürkül, ezért a sztrapacskakészítőnek ezt a sebességet túlszárnyalva kell a krumplit lereszelnie, ha nem akar szürke galuskákat látni a tányérokon. Én is nehezen tartottam a lépést, ezért olyan csaláshoz folyamodtam, hogy minden egyes lereszelt krumplit rögtön összekevertem a tojással, hogy megakadályozzam a krumpli színének változását.
Galuskaszaggató hiányában én is az ősi, paraszti módszert, a késsel szaggatást választottam. Régen sem nokedliszaggatóval dolgoztak a konyhában, gondoltam, nekem is menni fog. Csupán azt felejtettem ki a galuskaszaggatás képletéből, hogy annak idején az gazdaasszonyoknak volt ebben gyakorlatuk, nekem pedig nem sok. Ezért az első galuskáim szép méretesre sikeredtek, majd a műveletsor végére belejöttem, és szép, még mindig nem túl apró, de megfelelő méretű galuskákat szaggattam.
Ez a módszer a következőképpen néz ki: a lapítót (azaz vágódeszkát) megnedvesítem, és olyan széles csíkban teszek rá tésztát, amilyen hosszú galuskát szeretnék készíteni: minél keskenyebb a tésztacsík, annál rövidebb lesz a galuska. Ami viszont a szaggatást megnehezíti, az pontosan a benne lévő reszelt burgonya, mert annak a csíkjai nehezen szétválaszthatók. De kis ügyességgel (no meg gyakorlattal és a kés segítségével), erre is rájön az ember lánya, hogyan csinálja. Ha néhány csepp olajat teszünk a tésztába, az abban segíti a munkánkat, hogy a tészta jobban fog csúszni a lapítón, könnyebben be tudjuk tolni a sós, fövő vízbe. A galuskák hamar feljönnek a víz tetejére, hagyom még két-három percet főni, kiveszem, hideg vízzel leöblítem. Ezt nem kötelező megtenni, csupán annyiban segít, hogy a galuskák ne ragadjanak össze. Semmiképpen ne hagyjuk őket percekig a szűrőben, mert akkor összeragadnak. Szűrés után gyorsan a szalonnapörcök készítéséből nyert zsírt is hozzákevertem, hogy teljesen biztosan megakadályozzam a galuskák összeragadását.
A túrót, a tejfölt és a reszelt fokhagymát simára keverem, összevegyítem a galuskákkal, s 180 fokos sütőbe, 20 percre a sütőbe tolom. Amikor a teteje szépen megpirult, kiveszem, tejföllel és szalonnapörcökkel tálalom. Vegetáriánus változat is könnyedén készíthető, ha kihagyjuk a szalonnát belőle.
Ezzel az egyszerű, mégis ízletes fogással emlékezünk Petőfire, akinek a szabadság nem csupán kimondott szó volt, hanem olyan érték, amelyért érdemes volt élni, és ha kellett, áldozatot is hozni.
