Kolozsvári az első magyar állampolgár az Ama Dablam csúcsán

– Kezdjük a végével: kilencedik vagyok az országból, aki felért az Ama Dablam tetejére, és első Magyarországról. Magyar útlevéllel mentem, magyar vízummal… Mondhatni akaratom ellenére történt így. A csúcshódítás után, amikor leértem Katmanduba a hotelhez, megkerestek a nepáli Himalája adatbázistól, és bejegyeztek; akkor néztük meg és derült ki, hogy nem volt még magyarországi alpinista előttem. A szezon egyébként decemberben zárul le, akkor teszik közzé az idei csúcshódítók névsorát s válik majd ez hivatalossá. Örvendek, hogy épp így sikerült.

– Kanyarodjunk vissza azért a legelejéhez. Hogyan landoltatok a világ egyik legveszélyesebbnek tartott repterén, Luklában?

– Kicsit odavágta a pilóta a repülőt, de szerintem ez ott már csak ilyen. Amikor leszálltunk a repülőről, s először megpillantottam a hegyeket, hát az csodálatos volt. Leírhatatlan. Hatalmasak… Ha felnézel Buşteni-ből a Caraiman-keresztre, az is fent van, na most ehhez képzelj még egy csúcsot még magasabban, valahol a felhők között, hófehéren… Ami ijesztő: éjjel csend van, s hallatszik egy-egy robajlás, dörgés, ahogy recseg a jég a hegyen, vagy ahogy egy lavina megindul. Az elején ijesztő, de aztán megszokod. Az első hét esős, ködös, nedves volt, de megcsináltam egy csoporttal az Everest alaptábor trekking túrát, ami 5300 m-ig megy fel, és megcsináltam ezek mellett a Kala Patthar csúcsot, ami majdnem 5600 m. Az volt a lényeg, hogy akklimatizálódjak, közben rengeteg szép helyen jártam. Nemcsak a hegyek, de vannak ezek a kis falucskák, ahogy mész felfelé az Everest trekking túrán, nagyon szépek. A legszebb a Namche Bazar , a serpák fővárosa. Semmi út nem vezet oda, csak egy ösvény, mint amilyen mondjuk a Szent János kúttól visz fel az erdőbe. És helikopter…  Mégis három-négy emeletes házak, kőházak épültek, egész városka. Ott, ha mondjuk itthon hagytál egy kesztyűt, egy csákányt, vagy nem tettél elég zoknit, ott mindent megkapsz. Aztán hogy eredeti vagy sem, az már más, de minden van…

Serpák a ködbevésző hegy lábánál

Visszatérve az expedícióra, a tízedik napon két kollégával az Ama Dablam alaptábora felé vettük az irányt, ami 4600 m-en található. Végülis csak 3-an voltunk ebben a csapatban, a kolozsvári Radu Albu és az indiai fiatal srác, a negyedik társunk, akiről annak idején beszéltem – vagyis a finn – nem jött el, mert nem tudott eladni egy lakást, s így végül nem volt pénze a túrára. Az első éjszaka után azonban mi is szétváltunk: az indiai azt mondta, neki még túl nagy ez a hegy, Radu pedig rájött, hogy pár nappal később teszik fel a köteleket, mint ő számolta, és így kiszalad az időből. Tény, hogy én ott maradtam a Himalája kellős középén egyedül. Pontosabban a serpával, akit a cégünk fizetett. Ő készített aztán ételt, ő vezetett fel a hegyre – végülis teljesen egyedül nincs amit keress ott…

– Nem zökkentett ki, hogy egyedül maradtál. Se család, se ismerős, csak te és a hegy?

– Ez volt az első „csapás”. Kellemetlen volt, de összeszedtem magam, azt mondtam, lehet ennek így kell történnie. Nagy problémát nem csináltam belőle, de azért akkor nem esett jól. A csoport vezetőjétől nem vártam el, hogy otthagyja az emberét a Himalája kellős közepén, bár mondta, hogy mindent megcsinál, hogy biztonságban érjek haza, ha kell, a repülőjegyet is meghosszabbítja, a szállodai foglalást. Lehet, hogy ez a Jóisten akarata volt, lehet, ha maradnak ők is, nem jutok fel… Mert nehéz… Lehet visszahúztak volna, lehet nem haladtunk volna úgy, ahogy így, egyedül haladni tudtam. Így utólag visszanézve, azt mondom, hogy jó volt így…

A serpával remek volt az együttműködés

– Szóval ott voltál az alaptáborban…

– Igen, október 8-ától egészen 14-ig. Rövidebb túrákat tettem jobbra-balra, akklimatizálódtam. Az idő kezdett egyre jobb lenni. Közben figyeltem a hegyet, hogy az időjárás milyen rajta… Hány órakor jön felhő, hány óráig lehet menni, mikor sötétedik, mikor kell legkésőbb visszafordulni… Közben a serpa tanácsait is meghallgattam, és 14-én az alaptáborból nekiindultunk az első tábornak. Ez 5800 m-en található, az alaptáborból egy napi túrát jelent. Nem kevés, és nehéz. Egy éjszaka után visszajöttünk az alaptáborba, lent aludtunk még két éjszakát, aztán megint vissza, fel egyenesen a 2-es táborba, ami olyan 6000 méteren található, de nagyon nehéz megközelíteni: sziklaszirtek, mindenféle akadály… Aztán következett a 3. tábor, az 6200-nál van, nem is tábor, csak egy kicsi szirt hóval. Lapáttal csináltunk helyet a sátornak, és abban aludtunk egy pár órát… A csúcstámadásra hajnal 4-kor indultunk, és felértünk a csúcsra helyi idő szerint fél 8-kor.

– Ezt így elmondani – könnyűnek tűnik…

– Az érdekes az volt, hogy a serpám a 2-es táborban hagyta a hálózsákját, mert hozta a sátrat, a lapátot s mindent, így az én hálózsákomban kellett aludjunk mind a ketten. Mint két csibe, úgy dideregtünk. Mielőtt lefeküdtünk, azt mondtuk, hogy 5-kor indulunk a csúcsra, de nem bírtuk a hideget, úgyhogy 4-kor inkább kimásztunk a hálózsákból és nekivágtunk. Olyan mínusz 20 fok volt, szerencsére nem volt szél. A nap még sehol… Az ujjamban még mindig (szerk. megj.: az interjú november 6-án készült) „drótok vannak”, megcsípte a hideg, de nincs nagy baj, helyrejön.  Egy adott pillanatban, ahogy mentünk felfelé, láttam a horizonton a napot, ahogy kel fel. Mikor látod a napot egy hideg éjszaka után, az maga az élet. Azt mondtam, még élek 100 évet… A 3-as tábortól a csúcsig nem életveszélyes, nincs szikla- vagy jégmászás – annyi, hogy nagyon meredek. Hó, és húzod magad felfelé. Bírni kell. Annál a magasságnál nincs levegő, vagyis csak kevés, és az erő fogy. De hál’Istennek minden rendben volt. A táborok közt volt nehéz. Ahogy én dokumentálódtam előtte, olyan 4-5 olyan falra számítottam, ami komolyabban „utamban fog állni”. Ehelyett volt vagy tizenkettő… Hol jég, hol szikla.

Amikor a hegymászó magasabb, mint a hegy

– Volt úgy, hogy megijedtél – például mert megcsúsztál –, vagy kételkedni kezdtél abban, hogy meg tudod csinálni?

– Igen… Tévedést nem csináltam, nem csúsztam meg, nem estem hátra, és hát be is voltam biztosítva. De volt egy-két alkalom, a 2-es és 3-as tábor között, amikor hirtelen elkapott egy kis pánik. Nem tudtam, hogy mi áll még előttem, azt viszont már láttam, hogy az 1-es és a 2-es tábor között milyen szakaszok vannak, s gondoltam, innen feljebb már csak még nehezebb lehet. Kicsit bepánikoltam, de aztán összeszedtem magam s mentem tovább.

– Első gondolat, amikor felértél?

– Nehéz elmondani. Az örömön kívül elsősorban a családom jutott eszembe. S hogy egészségesen feljutottam, nem történt semmi bajom. Reménykedtem, hogy ugyanúgy visszafelé is rendben lesz minden, bár amikor fent voltam, már tudtam, hogy innen már baj nem lesz. Büszke voltam magamra, és örvendtem, hogy végre van látszata az edzéseimnek, hogy sikerült elérni a célomat. Persze nem sok idő volt ott gondolkozni: hideg van, fényképezni is kell, szponzorzászlókat tartani…. Hat zászlót vittem fel, de megmondtam nekik, hogy könnyű anyagból legyenek, mert másképp nem cipelem. Fújt a szél, nem is volt olyan könnyű kibontani a zászlókat és fotózkodni. A serpa volt a fotós, ő másodszor ért fel a csúcsra, és természetesen nagyon boldog volt. Nekik ez a céljuk, hogy a klienst vigyék fel, mert akkor van egy bónuszuk (a csúcs magasságától függően) – egyébként kevés a fizetésük.  Ez a csúcs olyan 400 dollár pluszt jelentett neki.

– És akkor kezdődhetett a leereszkedés.

– A leereszkedés sem volt könnyű, bár azért már valamivel könnyebb általában. Nyolcassal jöttem le, a hegymászók tudják, hogy az mit jelent. Az a pozíció, mikor engeded le magad a kötélen. Hosszadalmas volt, nem sikerült egyből lejönnünk az 1-es táborig, hanem a 2-es táborban aludtunk. Aztán másnap már az 1-es táborban voltunk, ahol igyekeztem internethez jutni, hogy adjam hírül a csúcshódítást.

– Most, így bő két hét távlatából, hogyan látod, értékeled a sikert?