– A Mont Blancon túráztam 2019-ben, akkor figyeltem fel az Óriás Fogára. Következő évben el is akartam menni rá, de beütött a vírus, továbbá mondták, hogy leszakadt az egyik oldalából egy darab szikla, ami magával vitte a kötéltartókat, és nem volt biztonságos a mászása. Így kihagytam. Aztán más csúcsok jöttek, és mostanra, idén július végén sikerült ezt megvalósítani – meséli Darabont Eduárd az egyik belvárosi kávézóban, miközben mutatja telefonján a csúcshódításon és a vele járó egyhetes expedíción készült fotókat.
A „fog” egyébként a Mont Blanc masszívumban található, a Grand Jorasses csúcs (4200) és a Col de Geant (3800) között. A hegymászás aranykorában a híres hegymászó, Albert F. Mummery többszöri próbálkozás után állítólag felkiáltott: a csúcsot tisztességes módon teljesen lehetetlen megmászni. Nem tévedett: ugyan néhány év múlva, 1882-ben végül felértek a tetejére, de csak szegekkel, kötéllel. „Tisztességesen” azóta sem sikerült senkinek a csúcshódítás.
– Utunk Olaszország egyik magashegyi városából – Entrèves – indult, ott parkoltunk le az autóval, majd felvonóval mentünk fel a Torino menedékházig, ami 3300 méteren található, gyönyörű kilátással – folytatja Eduárd. Egy kis kristálymúzeum az egyik érdekessége, mivel a felvonó építésekor nagyon érdekes kőzeteket és kristályokat találtak – ilyen kristályt magam is láttam később a természetben, éppen mielőtt felértem volna a csúcsra, de nem sok időm és erőm volt vele foglalkozni... Szóval a Torino menedékháztól indul az út az impozáns csúcshoz, de még számos csúcsra van onnan rálátás: mindent megér a panoráma, ami a turista elé tárul. Ha jó az idő, távolban még a Svájci Alpok is látszanak, megtaláltam a messzeségben a szívemnek kedves Matterhornt is…
Második nap akklimatizációs, illetve felfedező túrára indultunk. Közelítsük meg a Fogat, lássuk, mivel „eszik” – mondtuk, és jó döntésnek bizonyult, hogy nem egyből a csúcsnak vágtunk neki. Át kell ugyanis menni egy gleccseren, utána egy kőtömbön kell mászni a „fogínyig”, ahonnan aztán már kezdődik a technikai mászás. Azért bizonyult jó döntésnek a felfedező túra, mert bizony nem volt olyan könnyű eljutni az indulási pontig. Hatalmas kőtömbök fogadtak a gleccser után, és bizony el is tévedtünk – jelzett ösvény nincs. Mész, kapaszkodsz, aztán egyszer csak rádöbbensz: itt nem jó, visszafordulsz…
Harmadnap már a csúcs volt a cél. Az előző nap tapasztalataiból okulva – bár előzőleg 6 órára terveztük az indulást – már hajnali 5 órakor nekivágtunk. Átkeltünk a gleccseren; a menedékháztól a fogínyig akkor is két és fél órás az út, ha nem tévedsz el. Jó volt a gleccseren a tapadás, mivel korán reggel volt, nem csúsztunk. Láttuk, hogy rajtunk kívül még voltak néhányan, akik célba vették a fogat.
Elérve a foghoz és felnézve rá, bevallom, kicsit ijesztő volt a bő 200 méteres kőfal látványa. Hegymászó társammal, Katona Alpárral ittunk egy forró teát, átmelegedtünk, átnéztük a felszereléseinket, és azt mondtuk, hogy akkor ezt most megesszük!
Az első mászás egy 35 méteres fal volt; utána tudtad bebiztosítani magad annyira, hogy jöjjön a következő mászó. Amikor odaért, összegyűjtjük a köteleket, és utána jöhet a következő falszakasz. Alpár volt az elölmászó – jó választás volt, hogy őt hívtam társnak, hiszen nagy tapasztalattal rendelkezik: amikor én még csak a Vlegyászát meg Sonkolyost másztam, ő már az Alpokban túrázott. Az első, 35 méteres fal egyébként 4B-s nehézségű szintű volt (ezeket 1-től 6-ig osztályozzák, 1-es a legkönnyebb, 6-os a legnehezebb, és minden számnak van A, B és C fokozata – megj.).
A második emelkedés egy fárasztó 55 m-es fal volt, úgyszintén 4B-s; a harmadik 45 méter, teljesen függőleges falon… A negyedik mászás volt a legérdekesebb és a legnehezebb, mivel ez már 5. fokozatú volt. Ezt a 40 métert úgy kell elképzelni, mint egy teljesen lapos falat, amit úgy neveznek, hogy Burgener… Ő, Alekszander Burgener volt Albert Mummery társa, amikor elsőnek próbálta megmászni a Dent du Giant-ot, ezért nevezték el róla, az ő tiszteletére ezt a szakaszt. Szerencsére azóta enyhén megdőlt, tehát nem teljesen függőleges. Az ottani hegyi idegenvezetők vastag kender-köteleket tettek ki rá, így ha valaki elfárad mászás közben, meg tud fogózkodni és meg tud pihenni…
Az ötödik mászás is egy 50 méteres mászás, ez is 4-es fokozatú, és lassan – még egy 30 méteres mászás után –, el is értünk a Punta Stela alá, ami az első csúcsa a „fognak” – a második, a Punta Graham, tőle mindössze olyan 27 méterre van.
Nem vagyok már 30 éves, a csúcs előtt azon vettem észre magam, hogy valami nem stimmel a bal kezemmel. Észrevettem, hogy az egyik ujjam „így maradt”. A fáradtságtól, erőfeszítéstől valamelyik ín leblokkolt, nem tudtam hajlítani. Masszírozás után helyrejött, még ha enyhén el is ment belőle az erő… Így jutottam fel az első csúcsra…
Érdekes egyébként, hogy az embernek, ahogy látja, hogy egyre magasabban van, az összpontosítása is nő. És rájön, hogy ez nem játék, itt nincs helye a tévedésnek. De egyre jobban bízik az erejében, a kezében, a fejében… Összeszeded magad, ahogy látod, hogy mind távolabb van alattad a föld… És ez ad egyfajta magabiztosságot, hogy ha idáig elértél, akkor innen már csak felfele lehet menni, és mindjárt fent is vagy...
A Punta Stela elérése után következik egy alig 30 méteres szakasz a második csúcshoz, az „út” nem szélesebb 40 centinél… Ezen kell végigmenj, persze megkötve, biztosítva, egyensúlyozva. A Punta Grahamon van a Madonna-szobor, és egy kicsi hely, ahol éppen csak leülhetsz… akkora, mint egy sasfészek… Pacsi, ölelgetés, fénykép…
Aztán körülnéztünk: a Mont Blanc pompázott, ahogy megvilágította a nap. De nem volt sok idő a panorámát csodálni: következett az út mondhatni nehezebb része, a leereszkedés. Ez hat kötélhossz; mi egy 50 m-es kötél felét használtuk, tehát az 150 m. Kicsit nehezen indult a visszaút, meg kellett kapjuk a helyünket… Szerencsére nagyon ügyesen, kis nyilakkal kijelölték, hogy merre is kell tartani ereszkedés közben, hogy a következő kötéltartóig elérj. Úgyhogy belejöttünk, olyannyira, hogy már kezdtük élvezni a „lebegést” a levegőben.
Hazaérve olvastam – azelőtt nem mertem megnézni a balesetek számát –, hogy azért voltak itt is tragédiák, az egyik éppen egy leereszkedéskor történt, egy olasz srác vagy 300 métert zuhant. Nemrég egy román alpinista is életét vesztette. Egy héttel a mi utunk után pedig egy közeli gleccseren halt meg egy mászó, beesett egy repedésbe. Négy másik pedig megfagyott a Mont Blancon... Egyébként, amikor ott vagy, semmi másra nem szabad gondolj. Nemhogy az ilyen tragédiákra, de el kell hogy felejtsd az otthoni kanapé alatti port, az udvaron fel nem vágott fát, a bankkölcsönt…
– Mikor értetek vissza a menedékházhoz?
– Összesen 13 órát mentünk, másztunk és ereszkedtünk. Reggel 5-kor indultunk, és délután olyan fél 4-kor ereszkedtünk vissza a talajra – amikor azt is mondtam, hogy na, ennyi, többet nem csinálom. Onnan a köveken vissza a menedékházhoz… Volt ott fáradtság... A teljes Mont Blanc hegység nagyon tágas, gleccseres, és nagyon köves… könnyen omlik. Nekünk is részünk volt egy nagy kőomlásban, zúdult a kő ránk, amikor már lefele jöttünk a csúcsról. Egy tömbhöz lapulva megúsztuk, a kövek elrepültek a fejünk fölött…Egyébként dinamikus kötéllel másztunk, nem fix kötéllel; ez ezért jobb, mert nyúlik, tehát például egy esésnél nem töri el a derekadat, gerincedet, hanem nyúlik, mint egy... huzontráger. A felszereléseinkkel szerencsére nem volt gond, állták a próbát. Egyébként nem is csodálkozom, hogy a falmászás már olimpiai sport, és hogy iskolákban, tormatermekben is már nagyon népszerű. Nagyon oda kell tedd magad, nem csak a kezet és lábat, hanem fejben is ott kell legyél, tehát szellemileg is fejleszt.
– Gondolom, ha már ott voltatok a hegyekben, a hátralévő napokban is „mászkáltatok”...
– Igen, visszaérve a hegyről, átmentünk az Aiguille de Midi francia oldalára, ami szintén látványos hely, oda is felvonóval mennek a legtöbben. Onnan terveztük a Mont Blancra való indulást, de végül nem azt vállaltuk be, hanem megmásztunk egy 4200-as csúcsot, a Mont Blanc de Tacul-t. Ez az egyik legkihívóbb gleccsermászás nem csak a Mont Blancból, hanem az egész Alpokból. Óriási gleccserfalak és gleccserhasadékok vannak. Ott is reggel korán, sőt, ott már éjjel 1 órakor indultunk, 8-kor már fent voltunk a csúcson. Fantasztikus kilátás, fantasztikus élmény volt az is… Az Óriás fogán is akkora volt az örömöm, mint maga a hegy… Minél magasabb hegyre jut fel egy hegymászó, annál nagyobb az öröme. Ha az Everestre jut, annál nagyobb öröm nincs is.
Az újabb csúcshódításnak megadtuk a módját: ünnepeltünk egy kis borral, s a naplementét is megnéztük, mert azért ebből a magasságból az sem mindennapi… Összességében így azt mondhatom: tökéletes volt az egész expedíció, jó időt is fogtunk ki. Így terveztem el… A tervezések, időzítések, felkészülések a siker titka – ha az ember odaadja magát tiszta lélekből, ha nem sajnálja a pénzt a minőségi felszerelésre, ha időt hagy és szán mindenre, akkor csak jól sikerülhet a mászás. Az egyedüli dolog, ami közbejöhet, az az időjárás. Egy hirtelen vihar bármikor benne van, ezt el kell fogadni. De ha úgy mész, hogy van egy-két napod a csúcshódításra, akkor meg tudod várni, hogy a rossz idő elmenjen, és folytathatod az álmot. Én mindenesetre hálát adok, hogy ennyi időt tudtam szánni a felkészülésre – mászótermek, konditerem, kirándulások, szaladások –, és hogy ezt meg tudtam csinálni.
– Melyik lesz a következő csúcs?
– Egyelőre nem vállalok be ilyen mászásokat, mivel láttam, hogy az erőm és a szervezetem meddig bírja… Mint mondtam, nem vagyok már 30 éves... Jó, hogy nem volt vészesebb, és csak az egyik ujjam rakoncátlankodott.
– Akkor még egy kicsit visszakanyarodva a mászáshoz, laikusokként szerintem hozzám hasonlóan sokan kíváncsiak arra, hogy mit esztek egy ilyen megterhelő, félnapos mászás során?
– Hát nem ettünk szinte semmit… Reggeliztünk a menedékháznál, ott is csak épp egy szelet vajaskenyér, kicsi műzli és kicsi víz… Volt nálam energiaszelet, energiagél, de valójában ilyenkor a folyadék a legfontosabb. Víz, tea… Nagyon hamar dehidratálódsz, s a szervezet kéri a pótlást. Nekem például, amikor fáradok, kiszárad a torkom, akár annyira, hogy még beszélni sem tudok. Folyton kell a víz… A csúcson végülis befaltam egy energiaszeletet, és amikor már leértünk, akkor megint megettem egyet. Teljesen jó erőben tértem vissza a menedékházhoz, fel voltam dobva. Amikor aztán az egyhetes út végén – fent, azaz 3000 méter fölött majdnem öt napot töltöttünk – visszaértünk Kolozsvárra, akkor egyből rám tört, és szinte kiütött a fáradtság: úgy éreztem magam, mintha kovidos lettem volna. Teljesen lemerültem. Kiment az adrenalin, két napig ki sem keltem az ágyból... Szóval megjegyzem: ezek a túrák nem kirándulások, ezek nem nyaralások. Ott kell legyél fizikailag, de fejben is. Ezek nehéz napok. Láttam magamon, de a társamon is: nem olyanok vagyunk fent, mint a mindennapokban. Alig beszélünk, csak arra koncentrálunk, ami fontos… Nincs borozgatás esténként, korán fekszünk… Mindenki elvan a saját gondolataival, várja a következő napot, az indulást. A csúcs után, igen, utána jön a megérdemelt pihenés, de akkor jóformán már indulsz is haza.
– Mondtad, hogy veletek egy időben más is elindult a Fogra. Mi történik akkor, ha odaérsz egy hegyhez, és éppen ott van előtted jókora egy csoport, amelynek tagjai szintén csúcstámadásra készülnek?
– Szembesültünk ezzel… pont most. Mivel a csúcsszezonban voltunk, és a Dent vonzza a mászókat, mások is voltak már ott, amikor a fogínyhez értünk. Nem nagyon sokan, de voltak. Volt egy csoport, idegenvezetővel, amely már elindult fölfelé. A falon voltak már, de az elején. Egy magyar srác és egy lány is mellettünk volt, amikor a felszereléseinket készítettük elő… ők viszont már szedték össze a köteleiket. Csodálkozva érdeklődtünk... Úgy számolták, hogy ha a csoport lefékezi őket, nem lesz elég idejük, és nem fogják majd elérni a felvonót visszafele – nem akarták a menedékházban tölteni az éjszakát. Amúgy jól számoltak, tényleg nem érték volna el. Számukra mondjuk nem volt olyan nagy áldozat lemondani a csúcshódításról, mint nekünk lett volna, akik többezer kilométert utaztunk odáig csak ezért, mert, mint mondták, ők egy közeli városban élnek a francia oldalon, és éppen azért költöztek oda, hogy minél többet másszanak az Alpokban…
– És ti végül hogy boldogultatok a csoporttal?
– Hát mi úgy, hogy megelőztük őket… Kicsit bonyolult volt, amíg a köteleket áttettük az övéiken, s amíg ki-ki átbújt a másik kötelei, lába alatt. Ők 4-5-en voltak. Egyébként mi sem másztunk gyorsan: nyugodtak voltunk, megfontoltak, hisz nem kellett elkapjuk az utolsó felvonót…
– Van idő fényképeződni egy ilyen mászás során? Mert látnivaló gondolom lenne a magasból...
– Nem minden esetben. Amikor biztonságban is érzed magad, vagyis ki vagy kötve és állsz mondjuk egy sasfészek nagyságú helyen, valahogy nem olyan kézenfekvő a fényképezés. Ha elő is veszed a gépet, ugye, kesztyűvel vagy… De azért persze lőttünk néhány fényképet, amikor felértünk…
– Apropó kesztyű… nálunk akkoriban 38-39 fokos kánikula volt. Ott fent milyen volt a levegő?
– Egy adott pillanatban kesztyű nélkül másztam, mert azt éreztem, hogy a kesztyű zavar, mert kicsik voltak a rések, ahová betehetted a kezed… és az ujjbegy jobban tapadt, mint a kesztyű… Annyira hideg nem volt, főleg, miután már kisütött a nap. Egy adott pillanatban a csúcs előtt az északi oldalra kerültünk, ott fújt egy kis északi szél, de aztán visszajöttünk a déli oldalra, és ott már jó volt. Bemelegszel… Olyan mínusz három fok lehetett, az északi oldalon úgy mínusz 7... Hó nemigen volt, mivel olyan meredek a fal, hogy a hó nem áll meg. A résekben persze voltak hófoltok, és a csúcs alatt is tiszta hó volt minden.
– Mit tanácsolsz annak, aki esetleg most kedvet kapott, és jövőre ezt a csúcsot – vagy akár egy másikat – megmászná?
– Szenvedélye kell hogy legyen a hegymászás, sziklamászás… Elhatározottság és sok edzés kell. Semmi esetre se becsüljék alá – ez minden hegyre érvényes, de az Óriás Fogára kimondottan. Egy 200 méteres faltömbről beszélünk, ami erőt igényel mind fizikailag, mind szellemileg. Fel kell lenni készülve rá. És ami nekem az elvem: otthonról tisztán kell eljönni…
