Az 1921-ben Ilona görög királyi hercegnő (románul Elena anyakirálynő, görögül: Πριγκίπισσα Ελένη της Ελλάδας και Δανίας) és II. Károly román király fiaként született gyermek hamar rájöhetett, hogy királyi családban születni nem csak a paloták fényűzéséről, gazdagságról és pompáról szól: ceremoniális követelmények, szigorú neveltetés, többnyelvűség, és ami sajnos számára talán még nehezebben viselhető lehetett – intrikák és botrányok vártak a fiatal hercegre. Anyjától ötévesen elválasztották, mivel apja 1925-ben megismerkedett Elena Lupescuval, így a királyi frigy zátonyra futott. Mihály csak ritkán látta anyját, amikor évente néhány napra Firenzébe látogathatott. Apja kicsapongásai és magánéleti problémái minden bizonnyal sokkal inkább emlékezetesek maradtak ennek a gyermeknek, mint az 1930-as évek politikai válsága, amelyből – mint megkoronázott ifjú király – 1927 után aligha értett túl sokat. Ebből az időszakából kiemelendő, hogy különleges iskolai neveltetésben volt része, ahol többek között magyarokkal is tanult, hogy megismerhesse az ország kisebbségeinek nyelvét és kultúráját. Régi monarchiabeli szokás volt ez, az „alattvalók” kultúrájának és különösen nyelvének megismerése. Ebben a tekintetben tehát, a politikai elithez képest jóval alaposabb képzést, műveltséget kapott ő is – az már csak rajta múlott, hogyan kamatoztatja ezt a tudást.
1930-ban, alig három éves uralkodását követően, apja II. Károly román király visszatért a trónra. Mihályból hirtelen „gyulafehérvári nagyherceg” lett – kirakatcím, ha úgy tetszik, amelynek semmi jelentősége nem volt. Mihály tehát apja második uralkodása alatt nőtt fel, ahol külső szemlélőként nézte végig, hogy változik át radikálisan Románia és Európa politikai térképe. Mire felnőtt és felismerte a kor válságának súlyosságát, ismét királyi pozícióba kényszerült. Kényszerült, ahogy első alkalommal is: most sem az örökösödés rendje, a régi monarchikus rend tette őt királlyá, hanem ismét egy gyarló emberi akarat. Ezúttal Antonescu tábornok, aki II. Károlyt lemondatva a fiatal Mihályban látta a manipulálható és irányítható uralkodót és egyben aduászt a hatalomhoz.
1940-ben Mihály ismét király lett, akarata nélkül is. Bármennyire is belesodródott szerepébe és sorsába, Mihály 1940 és 1947. december 30. közötti tettei már egy felnőtt és felelősségteljes férfi cselekedetei – amelyek halála utáni bírálóinak bőven adnak csámcsognivalót és jogos – vagy megkérdőjelezhető – vádaskodást is. Hétéves uralkodásához – bár erősen korlátozta Antonescu, Hitler és a háború – számos kisebbség (zsidók, romák) meghurcolása kötődik, valamint a Románia második világháborús szereplése. Mit tehetett volna az akkor 19 éves Mihály? A zsidók meghurcolása már az 1930-as években, apja uralkodása idején elkezdődött. A kontinens szinte minden országában jelentkező antiszemita törvényekhez hasonlóakat fogadtak el Romániában is. Mihály nem tett semmit ez ellen, ahogy az 1941-es pogromok ellen sem. A nagy kérdés – amelyet most én, mint a kor elemzésére nem hivatott történész nyitva hagyok: - mit tehetett volna a királlyá kényszerített 20 éves Mihály 1941-ben? Talán azt, amit 1945. március 6 és 1947. december 30. között? Néma, királyi sztrájkba kezdeni? Talán. Vagy száműzetésbe menekülni Svájcba és otthagyni az országot, a népet és az egész ügyet, amelyre ugyebár ő és családja is felesküdött? Nehéz kérdések ezek és Mihály király bírálói manapság talán túl empátiahiányosan tudnak a történelem terhe nélkül ezekkel a történészek számára egyébként teljesen értelmetlen „mi lett volna ha” kérdésekkel dobálózni.
Hét éves uralkodása alatt országát két világbirodalom – a náci Reich és Sztálin Szovjetuniója – felszabdalta. Alattvalóinak egy részét elszakították az országtól, amelynek alkotmányára és védelmére ő felesküdött. Az alattvalók egy része ennek persze örült, ő, mint felelősségteljes király nem örülhetett. Végül, talán a leginkább önálló (?) és karakán helyzetben 1944. augusztus 23-án találta magát, amikor személyesen rendelte el Antonescu letartóztatását. Van, aki szerint ez árulás volt, „eladta az országot a szovjeteknek”. Mások szerint ezreket mentett meg a további harcoktól. Egy biztos: Mihály naiv és idealista volt, ami egy háborús helyzetben aligha a legjobb taktika. Ezt bizonyítja az is, hogy 1944. augusztus 23 és 1945. március 6 között igyekezett visszaállítani az 1923-as alkotmányt, amelyben ő valójában hitt. Túl késő volt. A Groza-kormány létrejötte véget vetett egy korszaknak és királyi sztrájkja ellenére 1947. december 30-án Mihálynak le kellett mondania.
Mit látok én ebből? Azt, hogy míg 1927 és 1930 között Mihály törékeny gyerekként fel se fogta, mi történik vele és leginkább családi perpatvarjait élhette meg traumaként, addig az 1940 és 1947 közötti időszak férfivá formálta, igaz, túl lassan, túl későn, talán túlságosan naivan. Érettségét csak az az egy év mutatja, amikor 1945. március 6 és 1947. december 30. között minden lehetséges eszközével harcol Groza és a szovjet berendezkedés ellen. Ne feledjük el: Mihály még ekkor is csak 24 éves!
Száműzetése, dicsőséges 1992-es visszatérése, az azt követő ismételt meghurcoltatása csak ismételte életének addigi sablonszerű tragédiáit. Ahogy egykor apja, úgy később lánya házassága, unokáinak botránya is beárnyékolta az utolsó lehetőségét is arra, hogy „nagy”, „jó”, „dicső” királyként hagyja itt ezt a világot. Mihály azonban aligha akart valaha is király lenni, úgy, ahogy ő lett: sem 7 évesen, amikor apja miatt tették oda, sem 19 évesen, amikor a fasizmus bábja lett.
Halálának óriási visszhangja Romániában és a világon azonban jól jelzi, hogy Mihály király 1992-es visszatérése és az alkotmányos monarchia, mint intézményrendszer még mindig a „nyugatiasság”, a remény és a jobb idők utópiáját jelentik. Elvégre egy uralkodó esküvel, vallásos szertartással, komoly és méltóságteljes ceremóniával kezdi – normális esetben – életre szóló hivatását, élethivatását. Művelt, sok nyelven beszél és felelősségteljes. A legtöbb európai uralkodó manapság – még ha semmi hatalma sincs és épp nem afrikai védett állatokat lő – akkor talán legalább ennyit elmondhat magáról: méltóságteljes, diplomatikus, van politikai kiállása. A monarchia iránti vágya a románoknak azt a reményét fejezi ki, hogy a politikusok, a mindenkori „vezető” prototípusát végre lecseréljük a Nicolae Serban vagy Márton Árpád féle mocskolódó, korrupt és nemegyszer alpári modellről egy művelt, stabilitást jelentő, kormányok efemér létén felül emelkedő intézményre vagy személyiségre. Szimbólum ez a legjavából, semmi más. De Hankiss Elemér szerint minden kor embere úgy győzi le félelmeit, bizonytalanságait, hogy szimbólumokat gyárt.
A monarchia, a király, mint a stabilitás és kontinuitás szimbóluma talán mégsem annyira ártalmas, mint egy korrupt kormány, amely autoimmun betegeket ítél gyakorlatilag halálra, vagy csőcseléknek nevezi az utcára vonuló fiatalokat.
Nekem, mint romániai állampolgárnak akkor már inkább királyom Mihály, mint ez a jelenlegi kormány. Ennyiben lehet és maradhat talán Mihály is, az erdélyi magyarok királya: elveszett idők utolsó szimbóluma, utópiája.
