A svájci Ameropa tulajdonában levő gyár működése évek óta megosztja a közvéleményt. A tulajdonosok azt állítják, hogy a végrehajtott beruházásoknak köszönhetően a környezetszennyezés minimális, ugyanakkor aki Marosvásárhelyen él nap mint nap látja a borzalmas füstöt, amit a levegőbe eresztenek. Saját bőrükön érzik, hogy Marosvásárhelyen kiugróan magas a légzőszervi allergiás betegek száma, a várost a veszélyeztetett zónák listájára is felvették pár évvel ezelőtt, így hamarabb nyugdíjba mehetnek az ottani lakosok éppen az Azomureș miatt. Az üzemet bírálók azt is tudják, hogy az állami intézmények évtizedekig nem végezték a feladatukat, hiszen a környezetvédelmi őrség - mint egy jellegzetes állami sóhivatal - évekig nem rendelkezett saját mérőműszerrel, így a kombinát maga mérte a levegő ammóniakoncentrációját, amely természetesen mindig a megengedett határértékek között volt. Ezt már sokan nem hiszik el, hiszen a város levegőjében gyakran érezni az ammónia jellegzetes csípős bűzét.
A létesítmény nagyon közel van a lakott részekhez, ezért joggal vetődik fel a kérdés, hogy alig egy évvel a bejrúti robbanás után mekkora a valós veszélye annak, hogy Marosvásárhelyen is egy nagyobb katasztrófa történjen, amely óhatatlanul kihatna a szélesebb régióra is. Emlékezzünk, hogy tavaly augusztus 4-én hatalmas robbanás rázta meg a bejrúti kikötőt, ahol egy raktárban több száz tonna ammónium-nitrátot tároltak. A detonáció kétszáz ember halálát okozta, több mint hatezren megsérültek, lakhatatlanná váltak a közeli városnegyedek. Ne fessük az ördögöt a falra, talán ekkora katasztrófa nem történhet, de felmerül a kérdés, hogy mennyire lehet biztonságos egy olyan létesítmény, amelynek a működése ebben a formában Svájcban egészen biztosan nem lenne megengedett. Sokan a helyiek közül sem észlelik ezt a veszélyt, nem veszik észre, hogy saját és szeretteik életét évekkel kurtítja meg a folyamatos szennyezés. Ehelyett csak az anyagiakat látják, kizárólag azt mérlegelik, hogy mi lesz annak az ezer embernek és családjaiknak a sorsa, ha az üzem bezár.
Romániában még nem érte el a kritikus tömeget azoknak az aránya, akik az egészséges életet mindenek felett álló értéknek tekintik. A helyiek vitájában közrejátszanak az etnikai törésvonalak is, hiszen a vegyipari kombinát Marosvásárhely elrománosításának az egyik fő eszköze volt, ezért a helyi románság automatikusan összeköti a saját jelenlétét ennek az üzemnek a fennállásával, és úgy tekint rá, mint egy nemzeti érték, amely egyébként valóban a legnagyobb vállalkozás Maros megyében és nagymértékben felfele tornázza a megye gazdasági teljesítményét a statisztikákban.
A helyi önkormányzatnak sok beleszólása nincs az üzem közvetlen működésébe, viszont ha a városvezetés valóban kikéri a helyiek véleményét egy népszavazáson, akkor talán megvan az esélye annak, hogy az eddiginél sokkal komolyabban kerüljön terítékre az üzem jövője. Hogy egy helyi népszavazás mire lehet elég, nehéz megmondani, kétesélyes kezdeményezés, ugyanis amennyiben az egészséges élet pártján állók számára balul sül el, akkor végképp meghiúsulni látszik az a törekvés, hogy a befektetőt nagyon szigorú szabályok betartására kényszerítsék, esetleg bezárassák a gyárát. Jó lenne, ha nem a politikai érdekek, hanem valóban az egészségügyi szempontok élveznének elsőbbséget. De ha csak pusztán annyi történik, hogy ezeket szembeállítják a gazdasági érdekekkel, akkor ez nem vezet sehova, ugyanis az esetleges bezárás valóban komoly szociális problémákat vet fel, amelyeknek a kezelése az önkormányzatra és a kormányra hárul. Ha ezekre a kihívásokra nem sikerül kidolgozni egy életképes, átfogó stratégiát, akkor félő, hogy a népszavazás eleve kudarcra lesz ítélve.
