– A versek bizonyos dolgokat nálam sokkal jobban tudnak, ezért jobban örültem volna, ha nem beszélgető-, hanem versműsorra jövök. Ötven évvel ezelőtt, 1974 tavaszán a Főtéren működő Stúdiószínházban a Bereczki Júlia színművész által pártfogolt fiatal amatőr színjátszók adtak elő pódiumműsort a verseimből. Azért is örültem volna jobban a versműsornak, mert az igazolta volna, vagy nem, hogy író vagyok. A könyv alcíme, Az utolsó verseskönyv picit velem is gúnyolódik, hiszen nem való öreg költőnek lenni – kezdte a beszélgetést Kenéz Ferenc.
Kenéz Ferenc elmondta: a kötetben szereplő versek között vannak régebben megjelent és publikálatlan alkotások is, de mindegyiket valakinek ajánlja, ezért nevezi a verseit „ajándékverseknek”. – Nem fejezhetem be a munkásságom anélkül, hogy részt ne kínáljak magamból. Nem vettem sorra, hány ismerősömet illene megajándékozni egy-egy verssel. Inkább azt néztem, hogy egy-egy vers világa kihez, milyen író szemléletéhez, vele kapcsolatos életeseményeimhez igazítható. Olyan szerző is kapott „versajándékot”, akivel életem során nem is találkoztam – tette hozzá Kenéz Ferenc.
Megtudtuk: a könyv illusztrátora Árkossy István képzőművész, a költő barátja, aki már több Kenéz-kötetet illusztrált. Árkossy illusztrációi mindig elnyerték Kenéz Ferenc tetszését.
– A mostani kötetborító rácsszerű illusztrációjának magyarázata az, hogy Árkossy szerint ez talál leginkább a kötetben megjelent Kolozsvár-oratórium című vershez. Az új könyvről Árkossy csak annyit tudott, hogy dedikált versek gyűjteménye. Harminc éve ismeri a pályámat, nem is kellett elküldenem neki a verseket az illusztrálásért. A borítót látva elállt a lélegzetem, mert pontosan ilyen képet szerettem volna: kis bolygószerű motívumok áramlanak a vörös meleg fény felé, ez az egykori közös tűzhely felé való visszabolyongás. Minél többet nézem, annál inkább úgy tűnik, mintha ez a sok kis öreg bolygó a purgatórium felé haladna – magyarázta Kenéz Ferenc.
Kenéz Ferenc életében mind a szülőváros, Nagyszalonta, mind Nagyvárad, ahol iskolai tanulmányait végezte, fontos. De nem azért, mert Arany János Nagyszalontán született, Ady Endre pedig Nagyváradon (is) élt, hanem mert az életélmények nagyobb hatással voltak rá, mint a két településhez kapcsolódó irodalom.
– Gyerekkoromban pilóta vagy búvár akartam lenni. Mi, akik a szalontai iskola padjaiban ültünk, nem tudtunk „beleszeretni” az irodalomba. Eljártunk szórakozásképpen a nagyszalontai múzeumba vasárnaponként. A legfelső emelet ablakából elénk táruló látvány és távolság volt az, ami közelebb hozott a költészethez. Az 1960-as évek Nagyváradjának aurája világvárost idézett – emlékezett vissza a költő. – Szellemi szülőföldem Kolozsvár lett, amikor felkerültem az egyetemre, és a Gaál Gábor Irodalomi Körnek köszönhetően beléptem a kortárs fiatal írók közegébe. Fontos volt, amikor megjelent az első versem az Utunk című folyóiratban, mert ez jogot adott számomra bármihez. Eltűnt belőlem bármilyen gátlás. Egyenrangúak lettünk azokkal a 70-80 éves írókkal, akik a nagy öregjei voltak a kortárs irodalomnak. Az első vers közlése eldöntötte, hogy a fiatal írók-költők egymásra támaszkodva, egymást segítve próbálnak haladni a kortárs irodalomban – magyarázta Kenéz Ferenc korát meghazudtoló fiatalos lendülettel és megkapó őszinteséggel.
– Szalonta a természetes szülőföldem, Kolozsvár a szellemi szülőföldem, Budapestre pedig azt tudom mondani, hogy az én visszaszülőföldem, ugyanis volt 6-8 évi ottlétünk során, amikor semmit nem írtam, és akkor tért vissza az alkotói energiám, amikor a pesti létemben újra jelentkeztek az itthoni világ témakörei. A pesti versekből nem azt lehet kiolvasni, hogy én ott élek, hanem azt, hogy én nem itt élek. Most, hogy itt ülök, úgy érzem, mégiscsak van föld a talpam alatt – összegzett Kenéz Ferenc.
