Kémenes Lóránt: erősítsük bástyáinkat, lakjuk be intézményeinket

Nem hiszem, hogy „tisztogatásokat kellene végezni” 

- Milyen tervei vannak az elkövetkező időszakra nézve, mire helyezi a hangsúlyt a továbbiakban?

- Egyrészt, alapvetőnek tartom az emberek, idősek, középkorosztályúak, fiatalok és gyerekek megszólítását a különböző kommunikációs csatornákon, hogy valamennyien bekapcsolódhassanak egy olyan közösségbe, amelyet magukénak éreznek. Másrészt, becsülettel tovább kell vinni a Szent Mihály-templom restaurálását, s két óvodát is szeretnénk építeni, a városnak két olyan meghatározó részén, amely ebben a vonatkozásban még nincs lefedve: az Írisz-telepen és a Hajnal-negyedben. Mindemellett, az egyház tulajdonában levő bérházakat első körben legalább külsőleg felújítanánk, hogy ne lehessen bennünket naponta vegzálni azon a címen, hogy vakolatdarabok hullanak le róluk.

De az építkezések, a kő, a cement, a beton és a tégla úgymond a másodlagos síkhoz tartoznak; elsődleges síkon ugyanis azokat a szövetségeket, egyesületeket, alapítványokat, az azokhoz tartozó (vagy már nem tartozó) embereket szeretném megismerni, akik bármit is hozzátettek a Szent Mihály-plébánia valóságához. Szeretném áttekinteni, hogy mi az, ami már túlhaladott, erőltetett, és mi az, amit újra lehet álmodni.

Két munkatársam van, akikkel ezt az utat járni fogom, illetve egy-egy félévre „ajándékba kapunk” egy negyedik évét végzett teológust is; ez a lelkipásztori csapat igyekszik együtt lenni, együtt dolgozni azokkal, akiket ránk bíztak. Nem fölöttük, nem alattuk, hanem velük és mellettük. Természetesen azokkal, akikre ezt nem kell ráerőszakolni. Alapvetőnek tartom mindenkinek megadni az elhatározás szabadságát: ha szeretne továbblépni velünk, akkor lépjen, ha pedig nem, akkor elengedni.

Én hiszek abban, hogy van a magyar közösség számára közös út, és hiszek abban is, hogy ez az út felekezetek fölötti.  Túlzott luxusnak tartom, ha külön „klikkekben” gondolkodnánk: vannak a reformátusok, vannak az unitáriusok és van a Szent Mihály-plébánia … A „szentséges gőg” fenntartása, a „mi vagyunk a…”, „ki az öregebb”, „ki a nagyobb” megközelítések szerintem rég lefutott témák, nincs relevanciájuk 2018-ban. Nekem ez a vízióm: azzal a csapattal, amelyet örököltem, szeretnék továbblépni; nem hiszem, hogy „tisztogatásokat kellene végezni” – legalábbis nem az emberek szintjén. Más vonatkozásban viszont igen: mindazt, ami emberileg, a hétköznapi ember szintjén – és hála a jó Istennek én ezen a szinten éltem és élek – túlzás, lehetőleg közös megegyezéssel, de visszabutítjuk. Olyan szintre, ami vállalható, és amiért nem kell sem szégyenkezni, sem magyarázkodni. Úgy érzem, a legfontosabb megtalálni a középút felé vezető utcácskát, ami meghozná mindenkinek a lelkében a békét, a nyugalmat és a normalitást.

- Volt egy szép megjegyzése a Vasárnap-nak adott korábbi interjújában: szeretné, ha nemcsak egy hétre lenne magyar Kolozsvár főtere, ha egy kissé ki tudná forgatni sarkaiból ezt a várost…

- Magyar ember vagyok. Ezt soha nem tagadtam, s nem is szeretném tagadni. Bár még néhány nyelvet felsőfokon beszélek, attól még az anyanyelvem az első, a második, a harmadik, és szeretném, ha ez a felfogás a munkánkban is megjelenne. A magyar közösséget kell szolgálnom, de ez nem zár ki senkit.

Olyan örökségünk van, amit nem lehet egyik percről a másikra piacra dobni és elkótyavetyélni. Ezt az örökséget most ismergetem, tanulgatom, és boldog vagyok, mert úgy látom, a másfelekezetű szolgatársak is ugyanezen az úton járnak. Hisszük azt, hogy ha intézményeinknek visszaadjuk eredeti rendeltetését, az közösségeinket megtartja. Könyörgöm, senkinek ne fájjon az, ha visszaigényelünk egy olyan intézményt, amely alapítása óta a miénk volt, s abban ugyanazt szeretnénk megélni, amit korábban: hogy iskolánk legyen, hogy közösségi házunk legyen, hogy ebben olyan terünk legyen, ahová jó hazajönni.

Manapság Kolozsváron,– bár ebben a másfél hónapban jórészt az irodám foglyaként éltem –, vészesen kevés magyar hangot hallok, amikor végre kiléphetek. Ha viszont betérek valahová, és ott újra magyar hangot hallok, akkor otthonom van ott. Ha onnan továbbmegyek egy hasonló helyre, ott megint otthonom van.

Fontosnak tartom ezért, hogy bástyáink erősen álljanak: megvannak az iskoláink, egyházaink, van színházunk, operánk, és számos rendezvényünk, ahol otthon lehetünk. Nagyobb bizalommal teszem meg két pont közötti távot, ha tudom, hogy mindkét helyen otthonra találok, értik a nyelvemet. Ez azt hiszem, a legnormálisabb, és senkit nem bántó valóság. Feladatunk, hogy bástyáinkat erősítsük, intézményeinket belakjuk, és hiszek ebben, és ezt teszem a rám bízott résszel kapcsolatban.

Mit ér a szépen faragott bölcső, ha üres 

- Milyen úton-módon valósítaná meg a rászorulók támogatását? – hogyan érik el ezeket az embereket?

– Az intézmények semmit nem érnek, ha üresek; bármennyire szép is lenne, én nem tudok megcsodálni egy üres házat, vagy egy üres bölcsőt. Bármilyen szépen faragott legyen egy bölcső, addig a pillanatig nem szép, amíg üres. Ezen a fajta szegénységen változtatni kell. Én nagyon hiszek ebben a csodálatos kétsorosban: „az igaz magyar ellenállás a bőséges gyermekáldás.”

Fontosnak tartom, hogy őszintén, hitelesen el merjem mondani a jövendőbeli, vagy már aktuális szülőknek: a gyerek nem pénzkérdés, a gyerek olyan ajándék, akinek az érkezése nyilván megváltozat életeket, helyzeteket, de megváltoztat nemzeteket is. És amikor egyre többen felfedezik ezt a fajta hitet, ami nem más, mint az életben való hit, akkor ebből a fajta szegénységből máris elkezdünk kigyógyulni.

A valós, mindennapi, utcán való találkozások alkalmával is látom, egyre többen vannak, akik gazdaságilag szegényebbek; bár még nagyon az elején vagyok, igyekszem átlátni a koncepcióját annak, hogy miként lehet a leghatékonyabban cselekedni érdekükben. Az bizonyos, miként a Szentírásban Jézus is mondja, szegények mindig lesznek. Feladat mindenesetre van, s ennek többféleképpen lehet eleget tenni, hozzájárulással, támogatással, felvállalással, szociális lakások biztosításával; ezeket a feladatokat azonban azt hiszem, úgy kell ellátnunk, hogy az ne a média csillogásában történjen.

Nem szeretnénk elvenni az államtól azt, ami az ő feladata; ugyanakkor kötelességünknek tartjuk például ott lenni olyan gyerekek mellett, akik délutáni oktatásban nem részesülhetnének, ha nem támogatnánk ezt. Olyan gyerekek jöhetnek magyar iskolába – akár a szórványból, akár Böjte Csaba páternek az otthonaiból, akiknek nincsenek anyagi lehetőségeik. Figyelnünk kell azokra a plébániáinkra, ahol gond a túlélés. Ott is emberek vannak, ott is felelős lelkipásztorok vannak, és a főesperesi kerületben bizony vannak olyan helyek, ahol gondot jelent az egyik napról a másikra való lét.

Nagyon fontos, hogy a segítésnek is jól megépített struktúrája legyen – nem szeretnénk senkivel elhitetni azt, hogy attól jó lesz az élete, hogy napi két zsíros kenyeret kap szervezeteinken keresztül, de azt igenis tudatosítanánk benne, hogy ha ő maga is hozzáteszi a sajátját és akar változtatni, akkor abból út lesz. Ha nem, akkor csak egy egyirányú, feneketlen kút, ahová dobálunk – mikor mit, de azok a dolgok úgy is mennek el.

Alapvetően azt érzem, hogy ébresztőt kell fújnunk régiónk társadalmának: legyünk valamilyen módon érzékenyek egymás iránt. Érezzünk rá, van lehetőség arra, hogy embereknek jobbá tegyük az életét, érezzük meg azt, hogy nem elfecsérelt, kidobott pénz, ruha, ajándék, étel, vagy bármi, amivel segítünk. Érezzük meg azt, hogy az összetartozásunknak, a Kárpát-hazában való családi légkörnek valamilyen módon az alapja az, hogy: nem túlzok, de nem is prűdködök; nem sajnáltatom magam, de nem is állítok valótlant magamról. És amikor megteremtődik ez a minimális őszinte légkör, akkor valóban egymásra figyelhetünk.

Türben egyfajta magyar oázist teremtettem

- Erdélyi vonatkozásban nem mindennapi végzettséggel rendelkezik. Gondolok itt a Lateráni Egyetemen szerzett licenciátusára, de az esztergomi Érseki Hittudományi Főiskolára is… Gondolkodott-e azon, hogy egyetemi berkekben, vagy esetleg Rómában folytassa a tevékenységét? Hogyan alakult az út, amely oda vezetett, hogy az előző évtizedben egy szórványközösségben látott el – vélhetőleg nem könnyű – plébánosi szolgálatot?