A serdülőkor minden ember életében időszakos krízisnek az ideje, amikor a szülő nehezen tud úgy cselekedni, hogy az lázongó gyermekének megfelelő és elfogadható legyen. Kinél előbb, kinél utóbb jön, de sosem kerülhető el. Ám nem csak a szülő nem ura a helyzetnek, hiszen a felnőttkor kapujában álló fiatal maga sem tudja eldönteni, hogy be akar-e lépni a kapun, vagy sem: fizikuma megannyi változáson megy át, de felfogása és szíve nem akarja elengedni a gyermeklétet. Kádár Annamária a serdülőkorban fennálló krízist Vekerdy Tamás-gondolattal szemléltette, hiszen az anyaméhből való kiszakadás után az egyén második születésen is keresztülmegy, a kis hernyó színes pillangóvá alakul. Ez a születés sokkal szimbolikusabb az elsőnél, hiszen itt az elkülönülő személyiség szakad ki a család érzelmi burkából, hogy a világgal és önmagával is szembenézzen.
Kádár Annamária pszichológus szerint a serdülőkkel való problémás kapcsolat napjainkban más megvilágítást kapott. Álláspontja szerint a kamaszkori sajátosságok mára már nem a 15–16 éves korosztályhoz kapcsolhatók, és a prepubertás is megfigyelhető a fiatalabb (8–9 éves) korosztálynál. És bár a serdülőkor kezdete kitolódott, ez nem jelenti azt, hogy hamarabb véget is ér. Kisiskolás kor végére végbemegy az agy érése, de a végrehajtó funkciók, a döntéshozatal, a kockázatvállaló viselkedés még nagykamasz korban is ingatag lábakon áll. Így sosem szabad elfelejteni szülőként, hogy a kamaszodó fiatalt folytonos változások érik, harcol az identitásáért, az autonómiáért. Erre utalt a beszélgetés során elhangzott Vekerdy-idézet is: a serdülő „átalakulás miatt zárva” van. Kádár Annamária pszichológus jó megközelítésnek véli, ha szülőként vagy akár pedagógusként is tudatosítjuk, hogy bár a serdülő kritikus időszakot él meg, a dackorszak jó jel. A lázadás jelenléte emlékeztetője és alátámasztója is annak, hogy a fiatal nem fél a szeretet elvesztésétől, biztonságos kötődést érez, hiszen teret mer engedni a bizonytalan időszaknak.
A dackorszak „betiltását”, illetve el nem fogadását szintén nem helyeselt szülői attitűdnek tartja, hiszen ha a serdülő autonómiáért vívott törekvéseinek gátat szabunk, akkor a későbbiekben nem várhatjuk el az egyén önállóságának kialakulását. Ha nagyon erős és szigorú kötődést alakítunk ki a kamasszal, akkor a dackorszakban megjelenő ellenállás egyre vehemensebb és viharzóbb lesz. Ha túl lazára szabjuk a határokat, akkor az a serdülő elkallódásához vezethet. Egyik út sem könnyű, de talán ebben az esetben is a középút a legjárhatóbb, a megalkuvás, a serdülő sajátos módján való meggyőzése. Ám ez nem megy egyik napról a másikra, van, hogy a módszer elméletben igen használhatónak tűnik, de idővel mindenkinek rá kell jönnie, hogy ez igen hosszú tanulási folyamat mindkét fél számára. Nyilván, ezalatt sokszor megfordul a szülő fejében, hogy mennyivel egyszerűbb lenne pillanatnyilag, ha ezt a korszakot átugranák.
Kezdetben a gyermek mindenben a legjobbnak, a legtökéletesebbnek és a legpéldaértékűbbnek látja szüleit, ám az idő múlásával rájön, hogy nekik is vannak hibáik, megjelenik a gyerek kritikája a szülő felé. A kritika fájdalmának elkerülése végett fontos lehet, hogy felnőttként elővegyük a játékosabb, kreatívabb énünket. Sokszor gyermekünk serdülésének időszaka enged teret a szülő életközépi válságának is, valamint felmerül a teljes leválás kérdése és az egyedül maradás is. A serdülő „megszelídítésé” pedig a nap végére egyre járhatóbb úttá válik, hiszen az estére elfáradt kiskamasz enged a közös családi rítusoknak, szertartásoknak, és újra a „gyermekükké válik”. „Van, hogy úgy érezzük, hogy gyermekünk saját magának kifordított verziójává vált, ám ezek a családi rítusok – lehet az kirándulás, főzés – oldhatják a dackorszak lázongásait. Nem szabad azonban ráerőszakolni a serdülőre olyan családi rítust vagy akár beszélgetést, amit ő nem akar, hiszen néha nagyobb eredményt érhetünk el, ha megvárjuk, hogy ő közeledjen. Kérdés már csak az, hogy mennyit várjunk rá.” – mondta Kádár Annamária.
A szakember arra is felhívta a figyelmet, hogy nem szabad csupán saját kiskamaszukra korlátozódjon a szülők figyelme, hiszen talán az egyik legfontosabb a fiatal számára a kortársai véleménye. Ezért is fontos egészséges kompromisszumokat kötni a szülő-serdülő kapcsolatban: hogy adok is, el is veszek, de nem mindent. „Ha teljesen engedünk a kortársak behatásának, akkor hamar változhat a család hierarchiája – a gyerek elkezd kiskirályi jellemvonásokba burkolózni – azáltal, hogy mindent megkap, ami éppen trendi és menő. Ellenben, ha semmit nem kap meg, akkor ki is tudjuk zárni ezzel a vele egykorúak közül, nehezebbé válik számára a kortársakhoz való kapcsolódás” – mutatott rá. A családi hierarchia fordított háromszögként írható le, amelynek a felső részén az anya és az apa áll, alul meg a gyermek. Ennek megfordulása és a gyermek irányítása, bár pillanatnyilag a serdülő szempontjából kényelmes lehet, hosszú távon megterhelheti, mert elveszti a gyerekkorát. A dackorszak küszöbén a gyermeknek szüksége van a határok megszabására, hiszen ez képezi az érzelmi biztonság egy részét.
A téma további megvilágítást kap a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét többi napján is, más előadók, szakemberek és megközelítések által.
