Az elején fura érzés volt ennyire a figyelem középpontjában lenni mindenhol, a napok teltével viszont megszoktuk: válaszoltunk a gyermekek angol hellójára, mosolyogtunk, kezet fogtunk, alapszavakat használva csevegtünk, kézzel-lábbal magyaráztunk. Dehogy bonyolódtunk magyarázatokba, mi értelme lett volna egy elszigetelt ázsiai országban erdélyi, romániai magyarokként bemutatkoznunk. Működött a tavaly Azerbajdzsánban betanult szintagma: Mágyárisztán. S igaz is volt, mert többünk magyar útlevéllel utazott Iránba. Nekem feltétlenül az anyaország által kibocsátott úti okmányt kellett használnom: a románban ott díszelgett az izraeli beutazási pecsét. Azt is titkolnom kellett, hogy újságíró vagyok, a firkászokat nem kedvelik a titkokat rejtegető diktatúrákban. Főleg akkor nem, ha ennek éppen vallási jellege van…
Féltünk picikét, de belevágtunk a kalandba
A kaland előtt, s most utólag is kérdezik, mondják barátok, ismerősök: nem féltél elmenni Iránba? Ott atomfegyvert fejlesztenek, a nemzetközi közösség kirekesztette köreiből ezt az országot, még mindig embargó alatt állnak. Ráadásul muszlim törvények szerint élnek, a nőknek fejkendőt kell viselniük, sárba tiporják jogaikat, másodrendű lények, alapvető céljuk egy másik ország (Izrael) megsemmisítése, nyíltan támogatják a terrorizmussal vádolt palesztinokat, mi több, a Hezbollah és Hamasz terrorszervezetek mellett állnak stb. Igen ám, de azoknak, akiknek előttünk sikerült meglátogatniuk az országot, egybehangzóan az volt a véleményük: feledni kell a sajtó egy része által hangoztatott szlogeneket, mellőzni kell a nyugati (főleg amerikai) politikusok harcias kijelentéseit, s az EMBEREKRE kell összpontosítani. Azt mondták, akkor igazi és teljes az élmény. Mennyire igazuk volt!
Előbb a hegyek: cél a Damavandra
Damavand, 4200 méter, a menedékház
Mi viszont a heggyel kezdtük. Tudtuk, abban sincs politika, hanem valami még jobb, erősebb, mint az emberek: a TERMÉSZET. A vasárnap (szeptember 10-i) hajnali érkezés után azonnal kocsiba ültünk, s körülbelül 140 kilométer megtétele után Polour faluba érkeztünk. A 2231 méteren levő település olyan, mint például a Kolozs megyei Mocs. Mármint abból a szempontból, hogy semmi jel nem utalt arra, hogy 2000 méter fölött tartózkodtunk. A sors összehozott Mohameddel - nem a prófétával, hanem az Iráni Hegymászó Szövetség (Iranian Mountaineering Federation) munkatársával, akinek mihelyt elmondtuk, hogy az 5671 méter magas Damavandra készülünk felmászni, azonnal arra invitált, fizessük ki az 50 dolláros csúcsdíjat. Ezt csupán az egyedül utazóknak vagy kisebb csoportoknak (mi kilencen voltunk…) sikerülhet elkerülniük, Andrásnak például, akivel később találkoztunk, összejött. Igazából az a gond vele, hogy semmilyen (minimális) szolgáltatás nem jár érte (mondjuk egy meleg tea a 4200 méteren levő menedékháznál), csupán azért kell kifizetned, hogy találkozhass a heggyel. A formaságok után terepjárókkal mentünk a 3020 méteren levő mecsethez, ahol 100 ezer riálért (10 lejért) el is szállásoltak. Lévén, hogy lényegében szezonon kívül érkeztünk, szerencsénk volt a szálláshelyekkel: mind a kilencen egy helyre kerültünk. A földön kellett aludnunk hálózsákokban, erre viszont fel voltunk készülve. A körülmények alapszintűek voltak, igazából nem is volt többre szükség. A fiziológiai szükségleteket viszont az alapnál jóval alacsonyabb szinten lehetett kielégíteni, félig-meddig szabad ég alatt. Tisztálkodni csak nedves törölközőkkel lehetett.
S akkor tovább 4200-ra
Néztük az előttünk tornyosuló hegyet, álmodoztunk, alkalomadtán kételkedtünk abban, sikerül-e feljutnunk vagy sem. Úgy vettem észre, senkiben sem volt feltétlen bizonyítási vágy, de a „ha már eljöttünk idáig, s itt vagyunk” jelszó alapján, mindenképpen a legtöbbet akartunk adni magunkból.
Hétfőn, szeptember 11-én hajnali ötkor ébredtünk, s hatkor indultunk el a 4200 méteren levő hármas táborhoz. Körülbelül 1200 méter szintkülönbség legyűrése várt ránk. Hosszú, lassú és nehéz emelkedő volt, nagy zsákjainkban volt hálózsák, egyeseknek vékony, hőszigetelő matrac, meleg ruhák, étel stb. Jocó valamivel hamarabb ért a hatalmas menedékházhoz, mint én, körülbelül 11 órára érkeztünk meg. A forró, állagára nézve azonosíthatatlan eredetű összetevőkből (kérdéseket nem tettünk fel, jobb volt mindenkinek) álló leves vásárlása közben kérték ugyan a csúcsdíjat, de csupa kíváncsiságból eltereltem a szót, lássam, valóban lecsekkolják-e. A téma lassan „elszenderedett”, inkább a menedékházban kialakított kis üzlet kínálatára összpontosítottunk. A konzerveket, a kekszeket, a gázpalackokat mind szamarak és öszvérek hozzák fel. Voltak, akik látták: kegyetlenül bánnak velük a helyiek, ütik, rúgják őket, a négylábú szolgák sajnos teljesen kiszolgáltatottak. Így volt ez Jordániában is, Petrában döglött szamarat is lefényképeztünk. Ilyen megközelítésben még annyira sem esett jól a leves…
Megvártuk a többieket is, majd nyugovóra tértünk az ingyenes, sárga fedelű menedékhelyen. Itt is alapkörülmények voltak. Késő délután a menedékház ebédlőjében ismerkedtünk, tapasztalatokat cseréltünk. Két társunkat megviselte az oxigénhiányos magaslati levegő, egyikük le is mondta a csúcstámadást. Jelentősebb mennyiségű hó is hullt, amely majdnem ellehetetlenítette a csúcstámadást. Mi több, állítólag eltűnt egy idős férfi, aki akklimatizációs túrára ment fel 5000 méter körüli magasságra, ám később ennek semmi jelét nem tapasztaltuk: mintha nem is keresték volna, semmi hírt nem hallottunk senkitől. Igaz, a helyiek közül szinte senki sem beszélt angolul… S aki igen, az sem tudta elmagyarázni, mi a helyzet.
Jocó barátommal
Csúcstámadááás!
Hétfőn este dilemmában voltunk a lehullt hó miatt: GPS nyomvonalunk bizonyos okok miatt használhatatlan volt, az ösvényt ellepte a fehér csapadék. Normális körülmények között hajnali 3-kor vagy 4-kor kellett volna indulnunk, hogy időben a csúcsra érjünk, visszaereszkedjünk 4200-ra, majd innen 3020-ra, ahonnan terepjárók vittek volna le a 2200 méter körüli Polurba. Ez volt a terv. A hó miatt végül hajnali hatkor, de csak heten indultunk el, ketten nem vállalták. A magaslati levegő miatt mindenkinek fájt picikét a feje, olyan nyomást éreztünk rajta, mintha egy manó franciakulccsal szorítaná össze. A menedékhelyen kívüli vizelés már komolyabb erőfeszítést igényelt, visszafekvés után hosszú percekig a fejünkben dobogott a szívünk…
A májusi térdműtétem miatt arra gondoltam, csak addig erőltetem a felmászást, ameddig jónak látom. Megpróbálok fennebb jutni, mint az eddig megmászott legmagasabb hegy, a 4167 méteres marokkói Toubkal.
A jégvízesésnél (Ice Waterfall) már tudtam, hogy sikerült elérni a célt, ez ugyanis 5100 méteren van. Lényegében viszont már a 4200 méteren levő menedékháznál meghaladtam a kitűzött magasságot. Szerencsére nem fájt sem a térdem, emésztési gondjaim sem voltak, nem szédültem, a szívem a körülményekhez képest (magasság, illetve akklimatizáció teljes hiánya) normálisan dobogott. Enyhe fejfájást éreztem, de sikerült saját ritmusban haladni: lassan, helyenként tempósabban, de kevesebb pihenővel. Rendre megelőztem azokat, akik előttünk indultak el, a hatos iráni csoport elé már semmi kedvem nem volt kerülni, mert ismerték az ösvényt, mi több, egyikük vágta a hóban az utat… Érdekes módon, olyan másfél órával a csúcs előtt ketten leültek, s már csak azért álltak fel, hogy lefele induljanak vissza. Pedig olyan közel volt a cél… Ez is mutatja az oxigénben ritka magaslati levegő hatását az ítélőképességre. Emlékszem, Marokkóban a Toubkal közelében már magamban beszéltem hangosan, bátorítottam magam, szédelegtem is egy kicsit. A sötétség is (hajnali fél négykor indultunk el ötön, hárman értünk fel napfelkeltére) megnehezítette a helyzetet, hárman ugyanannyi úton indultunk el, s jutottuk fel a csúcsra…
Megálltam a két iráni mellett, bátorítottam őket. Elmondták, többször próbálkoztak már eljutni a csúcsra, de úgy látszik, nem jön össze…
Oxigén helyett… kén
Jocó hátramaradt, elkönyvelte, hogy Emma nem jön ki, már nem is láttuk őket. Mászótársam gyomorproblémákkal küszködött, de sikerült utolérnie. A maradék négy iráni nagyon lassan haladt, három-négy lépésenként pihenőt tartottak. Légzési gyakorlatokat is végeztek, s én együtt velük. Megelőzni őket semmi kedvem nem volt, taposhattam volna helyenként a mély havat, s nézzem, merre vezet az ösvény. Lényegében ők vezettek ki a csúcsra. Eddig már csak ők jöttek, s ha nem folytatják, lehet, mi sem érünk ki a behavazott ösvény miatt. Egyikük idegenvezető volt, láttam a fényképes igazolványát. … vagy csak képzelődtem?
A csúcs közelében nehezítő körülmény a kén kigőzölgés. Nem meglepő, hisz részben aktív vulkáni hegyről beszélünk. Szerencsére az egyébként heves szél ellentétes irányba fújta a feltörő kénfelhőt, így könnyebben sikerült eljutni a csúcsra. Jocó itt nekem rontott, szorosan magához ölelt, talán meg is pusziltuk egymást. Gyorsan csúcsfotókat készítettünk, s indultunk lefele 5671 méterről a 4200-as menedékházig. Útközben találkoztunk Andrással és Attilával, akik szintén sikeresen megmászták a Damavandot, kitartással.
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
