A legtöbben azonban nem teszik fel maguknak a kérdést, hogy kik is valójában az örmények, honnan származnak, és miért vannak ilyen sokan szétszóródva a világban. Ezzel a kíváncsisággal vágtunk neki egyhetes örményországi utunknak, ahol a legtöbb időt a fővárosban, Jerevánban töltöttünk. Erről szeretnék beszámolni a teljesség igénye nélkül, hiszen az örmény kultúra és történelem olyannyira gazdag, hogy könyvtárakat lehet megtölteni vele. Nem is csoda, hiszen Örményország területén az emberi civilizáció nyomai nyolcezer évre visszamenőleg is fellelhetők. Bízom benne, hogy a leírtak másoknak is kedvet adnak egy örményországi kalandhoz.
Akik jobban elmerülnének az örmény történelemben, azok előtt több múzeum is nyitva áll. Bár a turizmusuk többnyire az orosz turistákra épít, az angol nyelvvel is jól lehet boldogulni. A múzeumokban, amelyekben jártunk, mind voltak angol feliratok kihelyezve, tehát semmi nem állt annak útjába, hogy kicsit jobban megismerjük őket. Örményország történelmi múzeumában az őskortól egészen a 18. századig barangolhatunk a különböző korokban, a sok különleges tárgy között megtekinthetjük a világ legrégebbi bőrcipőjét is, és az örmények népvándorlásaira is választ kapunk.
Az örmény kolóniák, amelyek a kora középkorban jöttek létre és évszázadokon át fennmaradtak, az örmény nép történetének fontos tényezői közé tartoznak, és hozzájárulnak annak egyediségéhez. A kivándorlás különösen széles körű volt a szeldzsukok és mongol tatárok uralma alatt (11–14. század), valamint a késő középkorban, az Oszmán és Perzsa Birodalom területhódításakor (15–18. század), amikor Örményország folyamatosan a két hatalom csatatereként szolgált. Ennek eredményeként közeli és távoli országokban egyaránt örmény kolóniák alakultak ki, részt véve a befogadó országok gazdasági, politikai és kulturális életében.
Az örmények mindig megőrizték anyanyelvüket, hagyományaikat és identitásuk más fontos elemeit. Az örmény kolóniák jelentős szerepet játszottak az örmények és más népek közötti kapcsolatokban. A tömeges kivándorlás főként olyan országokba és városokba irányult, amelyek már korán kapcsolatba kerültek az örmény kereskedelemmel. Így például a Krímben, Délkelet-Európa országaiban, Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, Szíria és Irán kereskedővárosaiban és más helyeken már a korábbi időszakban is léteztek örmény közösségek, mielőtt a 14–18. században sűrűn lakott kolóniák alakultak volna ki. Ugyanebben az időszakban örmény kolóniák virágoztak Oroszországban, Nyugat-Ukrajnában, Moldvában és Lengyelországban, valamint más kelet-európai országokban, például Bulgáriában, Havasalföldön és Magyarországon.
Nagy élmény volt a múzeumok közül megnézni a Matenadarant, ami Jereván egyik legfontosabb kulturális és tudományos központja. Már maga az épület is lenyűgöző a monumentalitásában és brutalista stílusában, amely egyébként nagyon jellemzi az örmény építészetet. Itt őrzik az örmény és a világ különböző részeiről származó kéziratok, régi könyvek és dokumentumok gazdag gyűjteményét – több tízezer értékes kötetet és több százezer levéltári iratot. Az intézmény Meszrop Mastoc nevét viseli, aki az egyedi örmény ábécét már az 5. században megalkotta.
A kirándulás közkedvelt momentuma volt az örmény és a magyar történelem közötti párhuzamvonás, vagyis hogy egyes örmény történelmi események pillanatában mi zajlott a magyarokkal ugyanabban az időszakban. Rá lehet keresni arra, hogy például az örmény ábécé megalakulásakor mit jegyez a magyarok történelme, de más történelmi eseményükkel is játszható a játék.
A Matenadaran legrégebbi teljes kézirata a Vehamor (Vekhamor) Evangélium, amely a 7. századból származik. Ez a könyv Vehamor Gospel néven ismert, és a világ legősibb fennmaradt teljes örmény kézirata.
Mivel Örményország két földrész határán fekszik, folyamatosan hódítások alatt állt, de napjainkban sem ritkák a konfliktusok Örményország határai körül. A történelmükben főképp a Perzsa, az Oszmán és az Orosz Birodalom hagyta a legnagyobb nyomot, mindez a főváros épületeinek sokszínűségében is tükröződik. A város a Szovjetunió részeként számunkra is ismert elhanyagolt, szürke tömbházakkal van tele, sőt mi is egy külsőre nem annyira bizalomgerjesztő tömbházban laktunk.
A leromlott állapotú épületeket gyakran az Örményországra oly jellemző vulkáni eredetű rózsaszín tufával próbálják esztétikusabbá tenni, de ugyanígy az új házak homlokzatát is többnyire ezzel a különleges kőzettel borítják. A rózsaszín és a mályva árnyalataiban játszó bazalt egységes, sajátos arculatot kölcsönöz a városnak, amelynek köszönhetően Jereván méltán viseli a Pink City, azaz rózsaszín város elnevezést.
Jereván egyik ékköve, a Kék mecset az egyetlen fennmaradt mecset, az épületet Hossein Ali Khan Iravani, Jereván uralkodója építtette 1764–65-ben, és az iráni építészet egyedülálló példájaként áll a Kaukázusban. Nem csupán imahely, hanem Irán és Örményország közös történelmének és kultúrájának szimbóluma is. Mikor imaidőben ott jártunk, csupán három ember imádkozott az épületben. Bár a kultúrájukban és a gasztronómiájukban fellelhető a törökországi behatás, mégsem ápolnak semmilyen kapcsolatot Törökországgal, ennek oka pedig az I. világháborút követően lezajlott örmény népirtás, ahol az áldozatok számát akár 1,2 és 1,5 millióra is becsülik. Mindenképp kötelező meglátogatni az Örmény Népirtás Múzeumot, ahol többet megtudhatunk az örmények szomorú történelméről. Erős gyomor kell hozzá. A múzeum kertjében található az Emlékezés sétánya. A hagyományos faültetési ceremónia az egyik hivatalos szertartás, ahol minden elültetett fa a népirtás áldozatai iránti tisztelet és emlékezés jelképe. Többek között Traian Băsescu és Ion Iliescu fáját is megtaláltuk.
Az Örményországba látogatók az első keresztény nemzet történelméről és szokásairól is szerezhetnek ismereteket. A hagyomány szerint Noé bárkája az örmények szent hegyén, az Ararát csúcsán feneklett meg, és az örmények ma is Noé leszármazottaiként tekintenek magukra. Sőt vannak, akik szerint a száműzetés előtt a bibliai Édenkert is itt volt. Azt is megtudtuk, hogy Noé volt az első borkészítő…
Amit biztosra tudunk, hogy Örményországban volt az első keresztény nemzet, mivel III. Tiridatész király Világosító Szent Gergely vezetésével a kereszténységet már 301-ben államvallássá tette. Itt ismét érdemes elgondolkodni azon, hogy ekkor hol voltak a magyarok, és mennyi idő telt el Szent Istvánig.
Ezt követően épült meg az Ecsmiadzin-székesegyház is, ahová mikróbusszal jutottunk ki, mivel a fővárostól nem messze található. A hagyomány szerint a helyét maga Jézus Krisztus
jelölte ki. Az ott található múzeumban olyan ereklyéket őriznek, mint például Jézus keresztjének darabkái, Szent Gergely csontdarabkája, Noé bárkájának deszkája, vagy éppen a lándzsa fejét, amellyel Jézus testét átszúrták.
A székesegyházhoz közel található a Szent Gajané vértanú nevét viselő templom, ami 630-ban épült. Mindkét épület az UNESCO-világörökség része. Itt egy esküvő végét is sikerült elkapnunk, ami inkább szólt a kamerának, mint a násznépnek: volt galambreptetés, drónnal készített csoportkép és éljenzéses kivonulás, ahol a fotós mindenkit beállított, hogy hová álljon. De ilyet itthon is látni. A nők gyönyörű, néhol giccses ruhákban próbálták felülmúlni egymást, míg a férfiak többsége egy fekete pólóval is megelégedett.
Az országlátogatás során több UNESCO-védelem alatt álló kápolnát is meglátogattunk. Mivel az autóbérléstől eléggé ódzkodtunk – egy városi buszos kiránduláson másfél óra alatt három koccanásos balesetet is kifogtunk –, ezért inkább szervezett túrákon vettünk részt, ami igazából azt jelentette, hogy a sofőr körbeviszi a turistákat a látnivalóknál, de nem tartozik hozzá idegenvezetés. Volt, amikor a sofőr csak örmény és orosz nyelven tudott, ezért a telefonján írta le az órát, hogy mikorra menjünk vissza, de volt, hogy azt mondták, este nyolcig hazaérünk, amiből végül éjfél lett. Az apró kellemetlenségeket leszámítva, arra törekedtek, hogy a kedvünkben járjanak. Olyan is volt, hogy román zenét tettek az autóban, hogy kedveskedjenek nekünk, amíg tisztáztuk: igaz ugyan, hogy Romániából jöttünk, de magyarok vagyunk.
Az első városon kívüli utazásunk a Hor Viráp kolostorhoz vezetett, ahol tizenhárom évig raboskodott Világosító Szent Gergely, mielőtt Örményországot keresztény állammá tette. A 642-ben épült kápolna alatt még mindig megtalálható a verem, ahová egy kis lyukon keresztül én is leereszkedtem. A kis poros, levegőtlen helyiségben néhány öltönyös és aktatáskás japán turistával együtt élveztük a hely sajátos hangulatát. Talán életem egyik legabszurdabb jelentében volt ezáltal részem: a hely Örményország leglátogatottabb zarándokhelye. A kápolnától szép kilátás nyílik a nyolc kilométerre fekvő Ararát-hegyre, amelyet a törökök elvettek az örményektől, így az Törökország határán fekszik. Ezért az örmények számára a hegy egyszerre a fájdalom és a remény szimbóluma.
Másik látványos műemlék a részben sziklába vájt Geghard kolostor, amelyet a negyedik században alapítottak, viszont mai formáját a 10–13. században nyerte el, és szintén az UNESCO-világörökség része. Nevét a „geghard” (lándzsa) szóról kapta, amely Jézust megsebesítette a kereszten. A látogatók a bejáratnál eldobhatnak egy kívánságkavicsot, ha fennmarad a falon, kívánságuk teljesül. (Az enyém fennmaradt…).
Az előcsarnokban dél körül lenyűgöző fény árad be, amely egy oszlopot formáz, emelve a hely spirituális atmoszféráját, ahová a látogatók előszeretettel állnak be, köztük én is. Ezenkívül szent forrás is fakad, amelyben az emberek megmosakodhatnak. (Ezt viszont kihagytam.) Számomra ez a kolostor volt a leglélegzetelállítóbb: a több száz éven át égetett gyertyák füstjétől megsötétedett falak és oszlopok olyan hatást keltettek, mintha üvegből vésték volna ki őket.
Ezen a napon még két izgalmas helyet látogattunk meg: az egyik egy bazaltoszlopokból álló fal, amely monumentalitásával és geometrikus formáival méltán nyerte el a bazaltorgona megnevezést is. Nem messze innen – olyannyira nem messze, hogy már a szurdok aljából is láttuk – áll a Garni templom, amely az egyetlen fennmaradt pogány templom Örményországban az 1. századból. Görög–római stílusban épült, valószínűleg Mihr napisten tiszteletére. A templom, bár újjá van építve, mégis fellelhetők benne régi korszakának a nyomai.
Másik kirándulásunk sokkal messzebbre vitt minket Jerevántól. Egészen a georgiai határig utaztunk, ahol olyan érzésem volt mintha teljesen más országban lettem volna. Északabbra haladva a táj pusztaságát egyszer csak a zöld hegyek vették át, itt már kezdtem otthonosan érezni magam. Ahogy kiértünk a fővárosból, a luxusautók kezdtek eltűnni, és helyüket különböző évjáratú Ladák vették át, de még egy régi Volgát is megelőztünk. Városon kívül közmegegyezés esetén akár folytonos vonalnál is előznek, az autók félrehúzódnak, hogy elengedjék a hátuk mögött levőket. Nincs ebben semmi veszélyes. Az út során először megálltunk Gjumriban, ami Örményország második legfontosabb városa, és ami egy kis kincsesláda, látva a megmaradt régi épületeket. Már a 8. században létezett, a 19. században a török–orosz háborúban Alexandropol néven az Orosz Birodalom fontos bázisa volt. Gjumrit elhagyva megérkeztünk Lori tartományba, ahol a hegyvidéki magasságnak köszönhetően már tíz fokkal hűvösebb volt. Itt találhatók a Haghpat és Sanahin kolostorok, amelyek szintén az UNESCO-világörökség részei. Ezek is 10. században épült kápolnák, az örmény középkori építészet egyedülálló példái, a bizánci és kaukázusi stílusokat ötvözik. Innen nem messze található a Zarni–Parni-barlangvár, ami a 11–12. században menedékként szolgált a Haghpat kolostor kincsei és kéziratai számára. A barlangok nevei a nemesek és tudósok menedékhelyeire utalnak.
Ezt követően még egy kápolnát látogattunk meg. (Azt hiszem, ezen a kiránduláson épp elég kápolnában és templomban jártunk, és a gjumri vagy a jereváni templomlátogatásainkat még nem is említettem!) Az Akhtala kolostor különlegessége, hogy ez volt az első, ahol freskókkal találkoztunk. A 10. században épült, később egy örmény főúri család, a Zakaridák idején bizánci ortodox központtá vált. A freskókat Ivane Zakarian rendelte meg a 13. században. Bizánci stílusban készültek, görög, örmény és grúz feliratokkal, ami ritkaság Örményországban.
Arról is szeretnék szót ejteni, hogy milyen benyomásokkal is maradtam Jerevánról. A városban sétálva a helyiek szúrós szemmel néznek az idegenekre, nem látni kézen fogva sétáló helyi párokat, csak turistákat. Az idősebbek kicsit zavarba jöttek, amikor angolul szólaltunk meg, és nem oroszul, de igyekeztek a segítségünkre lenni. Bár többször is orosznak néztek, és próbáltak meggyőzni, hogy tudok oroszul, még mindig nem tanultam meg a nyelvet.
A nagy létszámú rendőri jelenlétnek köszönhetően Jereván teljesen biztonságos a turisták számára. Ritkán mosolyogtak, a helyiekkel nem nagyon sikerült elbeszélgetni. Egy Art Space Cafe nevű művészi térben találkoztunk egy fiatal helybeli lánnyal, akitől a helyi szokásokról érdeklődtünk. Elmondta: Örményországban patriarchális társadalom van, és ahol az örmények kicsit szeretnek többnek mutatkozni, mint amik. Hasonló jelenséget tapasztaltunk a régi városrészben, a Kond negyedben tett látogatásunkkor is. Kond az ellentmondások színtere: a város szívében áll, mégis mintha Jereván peremén volna. Az omladozó házak, a girbegurba lépcsők, az elhagyatott udvarok és a szegénység nyomait viselő emberek világában Teslákkal, BMW-vel és más luxusautókkal találkoztunk. Kulturális sokk volt a javából. Állítólag el-elrejtve vannak kocsmák, és művészeti helyek, de ezeket nem sikerült megtalálnunk. A negyedbe különböző kis lépcsőkön lehet bejutni, mintha titkos járatokkal rendelkező kis erődítmény lenne.
A városban mindenképp el kell látogatni a Kaszkád komplexhez, ami öt domboldali teraszból áll, ahol szökőkutak találhatók, amelyeket 572 lépcsőfok köt össze. Ha valaki a hagyományos örmény ételeket szeretné megkóstolni, akkor ajánlom a Lavash és a Sherep éttermeket, ahol a sok újdonság közül nagyon nehezen tudtunk választani. A legjobb hely szuvenírek beszerzésére kétségkívül a jereváni Vernissage piac, ahol az örmény kézműves hagyományok, régiségek és modern alkotások egyszerre tárulnak a látogatók elé. A standok között sétálva az ember találkozhat faragott fa- és kőszobrokkal, sakktáblákkal, szőttesekkel, festményekkel, kézzel készült ékszerekkel és szovjet korból származó relikviákkal is. Hangsúlyos szimbólum a gránátalma, ami a piacon majdnem minden formában megjelenik: ruhákon, bögréken, szatyrokon stb. Előszeretettel készítenek belőle bort és likőrt is.
A gránátalma az örmény fennsík őshonos gyümölcse, a térségben évezredek óta jelen van. Már a pogány időkben a termékenység, a bőség és az örök élet jelképe volt. A magok sokasága az élet körforgását, az újrakezdést és a nemzetség fennmaradását szimbolizálta. Az örmény népmesékben és dalokban is gyakran előfordul, mint a szerelem és termékenység szent gyümölcse. Amikor Örményország keresztény állam lett, a gránátalma a keresztény szimbolikába is beépült. A gyümölcsöt Krisztus feltámadásával és az örök élettel hozták kapcsolatba. A piros szín a vért, a magok a hívők sokaságát jelképezték.
Több templomban is megtaláltuk a gránátalma-szimbolikát, amit gyakran ábrázolták egyházi freskókon, kőkereszteken és kéziratokon. A gránátalma a nép fennmaradásának és egységének szimbóluma lett: minden mag egy örményt jelképez, akik együtt alkotják a közösséget, még ha szétszórva is élnek a világban. A modern örmény kultúrában a gránátalma a hazához való kötődés és az örök megújulás emblémája. Ezen az utazáson számomra a gránátalma végérvényesen egybeforrt az örmény néppel.
