Egy hónap egyedül, hátizsákosan, alacsony költségvetéssel a három ázsiai országban
*** Az első rész ide kattinva olvasható. ***
*** A második rész itt található. ***
*** A harmadik részért kattintson ide. ***
*** A negyedik részt itt olvashatja***
*** Az ötödik rész itt található ***
*** A hatodik rész itt van. ***
Két tisztségviselő az irodaasztal és az ablak közötti szűk részen, a szék melletti szűk helyen, a földön ebédelt. Az afgán hagyomány szerint kézzel fogyasztották az ételt, amellyel egyébként azonnal megkínáltak bennünket is. Mondtuk, reggeliztünk már.
– A teát azért kérjük, fogyasszák el – mondta a hagyományos afgán ruhába öltözött és turbánt viselő tisztségviselő. – A teafogyasztás az afgán hagyomány szerves része, legalább ezzel meg szeretnénk kínálni Önöket – nyomatékosította kérését a tisztségviselő.
A tea mellé cukorkát kaptunk. Afganisztánról szóló régi kiadású szórólapokat, útikalauzokat adtak a kezünkbe. A határnál megejtett kihallgatás után üdítő hatása volt annak, hogy semmit sem kérdeztek. Kedvesek voltak, gyorsan intézkedtek.
Megkaptuk az Afganisztán valamennyi régiójának meglátogatására felhatalmazó, fejléccel, iktatószámmal, aláírással és pecséttel ellátott hivatalos dokumentumot, ám annak ellenére, hogy itt nem azt mondtuk, hogy Kim a lányom, az iraton mindkettőnk neve szerepelt, ami azt jelentette, az Afganisztánból történő távozásig Kimnek velem együtt kellett utaznia. A tálibok ezt természetesnek vették, ugyanis nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy bárhol az országban egy nő egyedül utazzon. Ám megnyugtatták a fiatal német lányt: szabadon is utazhat.
Nő ne legyen a csoportképen!
Arra kértem a tálib illetékest, készítsünk egy közös fotót, hogy szükség esetén az ellenőrzőpontoknál fel tudjam mutatni. Az okot elhallgattam, miszerint a korábban Afganisztánban járt turisták figyelmeztettek: a katonák túlnyomó többsége írástudatlan, így nagy szolgálatot tehet egy tálib vezetővel készített közös fotó.
A férfi készségesen állt mellém, munkatársa több felvételt készített. Utólag vettem észre, hogy a harmadikba Kim is „bemerészkedett”. A tálib vezető észlelte a „veszélyt”, amikor távoztunk, a fülembe súgta:
– Cut her out! (Vágd ki őt! – vagyis a képből.)
Kimnek semmit sem mondtam, elküldtem neki a fotót, hasznára lehet.
A taxisofőr segített afgán afgánit beszerezni, az utcai valutaváltók is rendesek voltak. A százdolláros címletű bankjegyeket kedvelték, a kisebbekért gyengébb árfolyamot ajánlottak. Csak 60 dollárt váltottam, egy hétig terveztem az országban maradni, s mivel minden olcsó, gondoltam ennyi elég lesz.
A SIM-kártya megvásárlása következett. Amíg a szaki beizzította a 6 Mb-os mobil internethasználatra feljogosító csomagot, ismerkedtem kicsit. Csodás turbánokat viselő férfiakkal elegyedtem szóba, alapszavakat használva angolul megértettük egymást, a mosoly, az őszinte érdeklődés pedig valóságos csodákra képes.
Dicsértem az öltözetüket, a turbánjukat, kértem őket, készíthessek szelfit velük. Beleegyeztek. Öt férfit kihívtam az udvarra, ott készítettem róluk fotót. Hárman szandált, egyikük papucsfélét, az ötödik pedig rendes cipőt viselt.
Kim visszament a szállodába, jómagam nekivágtam a városnak. Egy mecsethez próbáltam elérni, ám a Google-térkép használhatatlan, ugyanis sok utca le van zárva. Több gépfegyveres férfit láttam az utcán, nőt viszont egyet sem.
Elrablása után áttért az iszlámra az ausztrál tanár
A Wazir Akbar Khan mecsethez értem, ahol a müezzin az imára hívó szöveget, az adzánt énekelte. Sietve érkeztek a hívek, többen elkéstek. Engedélyt kértem, beengedtek a mecsetbe. Mekka irányába hajolva imádkoztak a férfiak. A rövid vallási szertartást követően az udvaron angol nyelvű beszélgetésre lettem figyelmes. Meglepődtem. Mihelyt a fehérbőrű férfihez közeledtem, azonnal körbevett öt-hat fegyveres.
– Ne aggódjon, ők az én mudzsáhedin védőim, jöjjön nyugodtan közelebb – mondta a férfi, és intett az állig felfegyverzett fiataloknak, lépjenek hátrébb.
Alaposan szemügyre vett, majd elmondta, hogy ő Kabulban élő ausztrál nemzetiségű egyetemi tanár és Jibra'il a neve. Meglepődtem, nem tudtam, hogyan reagáljak. Látogatásom célja felől érdeklődött, én meg itt tartózkodása kapcsán kérdeztem. Mondta, angolt tanít és áttért a muzulmán vallásra.
Megdöbbentem, de mondta, ne kérdezzek többet, hiszen Allah majd gondoskodik arról, hogy mindent megtudjak róla. Akadémiai szintű kiselőadást tartott a muzulmán vallásról, javasolta, térjek át én is. Áradozott a tálib vezetésről, a rezsim emberközeliségét, hatékonyságát ecsetelte. Véleménye szerint a rendszer életképes, még csak a nemzetközi kapcsolatok széleskörű fejlesztésével kell komolyabban foglalkozni, védte a saría törvényeket.
Nem tudtam vitába szállni vele, mert mennie kellett. Elkértem a mobilszámát, abban reménykedtem, a napokban tudok még találkozni vele. Az egyik segédje lejegyezte az én telefonszámomat.
– Ha eljön az idő, megkeresünk mi – mondta sejtelmesen.
Egy szelfire még volt ideje, aztán a mudzsáhedin védői kíséretében távozott. Afganisztánba indulás előtt tájékozódtam arról, hogy a mudzsáhedinek tulajdonképpen dzsihadista harcosok, akiket küzdőknek neveznek, azaz azon muszlimok, akik részt vesznek a Dzsihádban, pontosabban az általuk hitetlennek nevezett személyek és országok, a hitetlenek elleni harcban.
Csak napokkal később tudtam meg, tulajdonképpen, kivel találkoztam. Sokkolt a hír…
Jibra'il Omart, akit eredetileg Timothy Weeksnek hívtak, mielőtt áttért az iszlám hitre, 2016-ban egy amerikai akadémikussal együtt túszul ejtették a tálibok, amikor elhagyták a kabuli Amerikai Egyetem épületét, ahol mindketten dolgoztak. Mindkét férfit 2019-ben az amerikaiakkal lebonyolított fogolycserének köszönhetően engedték szabadon a tálibok, akik a velük szövetséges Haqqani Network fegyveres csoport három magas rangú tagját kapták meg cserébe.
A BBC-nek adott 40 perces interjújában Weeks arról számolt be az újságíróknak, hogy több ízben halál közeli állapotba került, ugyanis a tálibok verték, kínozták, sanyargatták és pszichológiai tortúrának vetették alá. Ennek ellenére még a fogvatartása idején áttért a muzulmán vallásra. Mi több, egy évvel az amerikai fegyveres erők elűzése és az ezt követő tálib hatalomátvétel után, pontosabban 2022 nyarán, az ausztrál férfi visszatért Afganisztánba és Kabulban telepedett le. Azt mondta, azért tér vissza, hogy ünnepelni tudja a hatalomátvételt.
Szakemberek szerint Weeks egy különleges betegségben, pontosabban a Stockholm-szindrómában szenvedett. Ilyenkor a túszok szimpátiát kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt.
Józan ésszel azt hihetnénk, állítják a szakemberek, hogy a fogvatartásnak éppen ellenkező reakciót kellene kiváltania belőlük, az áldozatnak gyűlölnie kellene mindazokat, akik rendszeresen verték, kínozták, megalázták. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, állítják, amikor a sok bántalmazás mellett a rab, miközben teljesen ki van szolgáltatva fogvatartójának, figyelmet, felületes kedvességet tapasztal részéről.
Csupán hazaérkezésemet követően tudtam meg, hogy január első napjaiban Timothy Weeks rákban elhunyt… Kabulban érte a vég.
December ötödikén ismét egyedül sétáltam Kabulban. Befordultam a szűk és rendkívül zsúfolt utcákba, alig tudtam lépni, annyi ember volt körülöttem. Mindenki szemében kérdést láttam: mit keres egy külföldi ilyen helyen? Bementem egy üzletbe, kekszet akartam vásárolni, készségesen kiszolgáltak, ám az elárusító nem akarta elvenni tőlem a termék ellenértékét.
– Isten hozott Afganisztánban – mondta, s meghajolt előttem. Kedvessége, embersége elérzékenyített.
Romániából importált árut az arab üzletes
Az Eidgah-mecsethez, a város talán legszebb vallási központjához próbáltam elérni. Útközben benéztem Kabul egyetlen bevásárlóközpontjába, ahol többek között textilárussal társalogtam. Amikor megtudta, hogy romániai vagyok, felcsillant a szeme: korábban Romániából importált különböző textíliákat, az olcsó európai zakók, nadrágok felkeltették a helyiek érdeklődését, sokat adott el belőlük.
– Mi lett a romániai textiliparral? – szegezte nekem a kérdést, s panaszkodott, hogy bezártak azok a gyárak, amelyekkel korábban tartotta a kapcsolatot.
Teával kínált, megmutatta a kis műhelyt, ahol helyben átalakítják a ruhát. A szabómester széles mosollyal fotóztatta magát. A szendvicseket árusító részen öt férfire lettem figyelmes, a mellettük lévő asztalnál foglaltam helyet. Szóba elegyedtem velük, meghívtak egy gyümölcstálra. Kiderült, tálib tisztségviselők katonai vezetők, a déli nagyvárosból, Kandahárból érkeztek Kabulba bizonyos ügyeket elintézni. Meghívtak Kandahárba. Szabadkoztam, mondtam, más programom van… Elfogyasztottam a szendvicsemet és a gyümölcstálat, ám amikor előbbit kifizettem volna, az elárusító jelezte, a férfiak már kiegyenlítették a számlát.
A rettenetesen szennyezett, hulladékkal teli folyó partján folytattam utamat a mecset felé. Több férfit pillantottam meg, amint szükségleteiket a vízbe végezték. Odébb gumidefektes biciklit javítottak az út szélén, a folyó menti árusok hangosan kiabálva próbáltak túladni pórtékájukon.
Elértem az Eidgah mecsetet, de nem engedtek be, azt mondták, speciális tálib engedélyre van szükség. Sebaj, gondoltam, majd kintről megnézem…
Eszembe jutott a tálib vezetővel készített fotó, megmutattam. Kitárultak a kapuk, szinte vörös szőnyeget gördítettek elém. Szabadkoztak, hogy az idegenvezető nem teljesít szolgálatot, mert decemberben rendkívül kevés a turista. Ufónak néztek, nem értették, az év ezen időszakában miért utaztam Kabulba. Mondtam, mert ekkor volt a legolcsóbb a repülőjegy. Megengedték, hogy imádkozó férfiakat fotózzak.
Melegen sütött a nap, megvártam, amíg a CouchSurfing egyik tagja, Asadullah értem jött a város másik végéből, hiszen felajánlotta, hogy elvisz a citadellára, ahol a legnagyobb tálib zászló áll. Lévén, hogy délután igen sűrű volt a forgalom, másfél órát kellett várnom rá.
Jó belépőnek bizonyult a tálib vezetővel készült fotó
A férfi nem volt biztos abban, hogy felengednek a dombtetőre. Mondtam, van ám erre megoldás, mutattam neki a minisztériumban a tálib vezetővel készített fotót. Ámult-bámult. Persze, hogy minden ellenőrzőpontnál működött a trükk, a hivatalos papírt nem is kérték. Két fegyveres még el is kísért, azt hitték, fontos személy vagyok.
Megcsodáltuk Kabul fényeit, a hegyek közé szorított város panorámáját. Olyan, mint Kolozsvár, csak nem dombok, hanem hegyek veszik körül, a fontosabb városrészeket egy fellegvár szerű domb választja el egymástól.
Bár veszélyes lehetett számára és a családjának, Asadullah ragaszkodott ahhoz, hogy náluk vacsorázzak. Mondta, hogy amikor vendégeket fogadott, őt és családtagjait is kihallgatták.
Ezek nem ám olyan másfél órás „könnyed” kihallgatások, mint amilyenen Kim és én estünk át a Torkham határátkelőnél, hanem fizikai agresszióval és a munkahelyre is vonatkozó hosszú távú következményekkel járó kérdezz-felelek. Győzködtem, ne sodorja magát veszélybe.
Nem tágított, beültünk a kocsiba, s szinte egy órát utaztunk a külvárosban lévő lakásáig.
Kiváltságosnak éreztem magam, mert hazara családról volt szó. Ők Afganisztán egyik legnagyobb etnikai csoportja, elsősorban a közép-afganisztáni Hazarisztán (Hazarajat) régióban élnek, a jobb megélhetésért Asaddulah családja is onnan jött a fővárosba.
Mondta, a hazarák jelentős kisebbségi közösségeket alkotnak Pakisztánban, főként Quettában és Iránban, elsősorban Mashadban. A perzsa nyelv dari és hazaragi dialektusát beszélik. A dari, más néven dari perzsa, Afganisztán két hivatalos nyelvének egyike.
Arról is beszámolt nekem, hogy a tálibok és a hazarák ősellenségek, ezért például a 2021-es hatalomátvételt követően elvesztette fényképész állását, most pedig csak alkalmi munkákból tudja fenntartani családját.
Speciális tálat és vizes kancsót hozott, ezek segítségével mossák meg kezüket a különleges vendégek. Finomabbnál-finomabb ételeket szolgált fel. A vacsorát követően megmutatta a házat, a konyhán is végigvezetett, ahol a feleségének a hátát pillantottam meg.
A nő azonnal a fal fele fordult, ahogy beléptem a helyiségbe. Továbbvitt abba a szobába, ahol az édesanyja lakott, a helyiség közepén egy szénnel fűtött kályha volt. Csoportképet készítettünk, unokatestvére elvitt a szálláshelyemig, unszolással fogadott csak el némi pénzt a hosszú fuvarért.
FOLYTATJUK
