Sokszor az az érzésem, hogy valami különösen nyakatekert világban élünk. Az interneten és a közösségi médiában kéretlenül jönnek velünk szembe a virsliszájúra töltött, szinte szörnyekké műtött plasztikcelebek, akiknek feltűnően az a legfőbb teljesítményük, hogy látszanak. Nem keresek rájuk, nem követem őket, még csak rájuk sem kattintok, mégis újra és újra felbukkannak az üzenőfalon, mintha a digitális tér makacsul vissza akarná tolni őket a látómezőmbe. Nyilván az algoritmus logikája működik: ha sokan nézik, akkor bizonyára engem is érdekelhet. Közben pedig azok az emberek, akik valóban alkottak valamit életük során, akik gondolatot, művet, értéket tettek le az asztalra, csendben a háttérben maradnak, mintha a zajos felszín alatt léteznének. Talán az a legelkeserítőbb az egészben, hogy ugyanezek a tartalmak a fiatal, könnyen befolyásolható lelkek képernyőjén is megjelennek. Az ő kattintásaik tovább növelik ezeknek az alakoknak a láthatóságát, és rosszabb esetben még példaképpé is emelik őket — miközben a valódi teljesítmény egyre halkabban szól ebben a digitális zsivajban.
Ilyenkor szinte hallom megboldogult székely nagymamám lesújtó megjegyzését: „elég elé vagyunk”. Vagyis: „jól nézünk ki”.
Szerencsére azonban vannak még szép és értékes dolgok körülöttünk. Ha az ember kicsit félrefordítja a fejét a zajtól, még mindig talál olyan apró örömöket, amelyek visszaviszik egy csendesebb, egyszerűbb világba. Koncentráljunk inkább ezekre, és tegyünk úgy, mintha csak ezek léteznének.
Következzék tehát egy sütemény, amely a régi időket idézi: gyermekkorom almás tésztája. Ráadásul olyan változatban, amelyet bárki elkészíthet. Nem kell hozzá különösebb tapasztalat vagy kézügyesség. A tésztát nem kell pontos méretre nyújtani, a tetejére ugyanis reszelt tészta kerül. Ez amellett, hogy nagyon egyszerű megoldás, kifejezetten mutatós is.
Hozzávalók:
A tésztához:
350 g liszt
150 g porcukor
200 g hideg vaj
3 ek. tejföl
egy tojás
egy citrom reszelt héja
egy ek. vanília
2 csipet só
2–4 ek. búzadara (gríz)
A töltelékhez:
14 db alma
90 g cukor
egy tasak vaníliás cukor
fél citrom leve
2 kk. őrölt fahéj
Elkészítés:
A hideg vajat apró kockákra vágom, majd a liszttel, porcukorral, tejföllel, a citrom reszelt héjával, a sóval és a vaníliával tésztává gyúrom. Akinek van tésztakeverő gépe, természetesen használhatja azt is, de bevallom, nekem néha kifejezetten jól esik, ha kézzel kell megdolgoznom az alapanyagokat. Így most igazi retró hangulatban, kézzel gyúrtam össze a tésztát.
Ha a tészta túl keménynek tűnik, adok hozzá még egy kiskanálnyi tejfölt, ha pedig túl ragacsos, kevés liszttel segítek rajta.
A tészta egynegyedét levágom, fóliába vagy zacskóba csomagolom, és a fagyasztóba teszem. Ez kerül majd a sütemény tetejére, s sokkal könnyebb reszelni, ha a tészta félig megfagyott.
Amíg a tészta hűl, elkészítem az almás tölteléket. Az almákat meghámozom, nagy lyukú reszelőn lereszelem, majd a levük nagy részét kicsavarom. Nem kell teljesen szárazra – kis nedvesség jól jön a pároláshoz. A cél csak az, hogy az alma ne tocsogjon a levében.
A reszelt almát meglocsolom a fél citrom levével, majd egy serpenyőben összekeverem a cukorral, a vaníliás cukorral és a fahéjjal. Néhány perc alatt összepárolom, főként azért, hogy a cukor szépen elolvadjon benne.
A nagyobb tésztadarabot nagyjából a tepsi méretére (25 × 35 cm) nyújtom, majd sütőpapírral bélelt tepsibe teszem, s kézzel a szélekig igazgatom. Villával megszurkálom, majd egyenletesen megszórom búzadarával, hogy felszívja az almából esetleg kicsorduló levet. Erre kerül az almás töltelék.
Ezután kiveszem a fagyasztóból a tésztát, nagy lyukú reszelőn az alma tetejére reszelem, és egyenletesen elosztom, majd 170 °C-os sütőben 45–50 perc alatt készre sütöm. Akkor jó, amikor a teteje szép aranybarnára pirul. A sütőből kivéve hagyom teljesen kihűlni, s porcukorral megszórva tálalom.
Hosszú évek óta nem készítettem ezt az almás tésztát. Leginkább azért, mert olyan eseményhez kötődött az utolsó alkalom, amelyre sokáig nem akartam gondolni. Pedig ez a sütemény gyermekkorom ízét idézi, és talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy évtizedekig a kedvenc süteményem volt, s bizony most, hogy megkóstoltam, rájöttem, nem tudom elvenni tőle ezt a titulust.
Ma is tisztán emlékszem arra az élményre, amikor először megsütöttem. Akkor döbbentem rá, hogy ezt még én is (akkoriban nulla sütőtapasztalattal rendelkező, fiatal édesanya) könnyedén el tudom készíteni – és az íze pontosan olyan, mint amire kislánykakoromból emlékeztem.
Szerencsére az idő nagy úr. Lassan gyógyít, s ha nem is gyógyít meg teljesen, jelentősen tompítja a fájdalmat. Így most nagy örömmel készítettem el ezt a süteményt meglepetésként valakinek, akit őszintén tisztelek és nagyra becsülök. Úgy gondoltam, talán ő is örül majd egy falatnyi gyermekkornak – annak az egyszerű, almás, fahéjas világnak, amelyet néha jó újra előhívni az emlékeinkből.
*értsd: sütemény
