Egy hónap egyedül, hátizsákosan, alacsony költségvetéssel a három ázsiai országban
*** Az első rész ide kattinva olvasható. ***
*** A második rész itt található. ***
Gyalogosan indultam felfedezni Delhi utcáit, s nagy meglepetésemre egy transzvesztita felvonulásba botlottam. Még mielőtt a résztvevőkkel társalogni kezdtem volna, a biztonságot szavatoló rendőröket kérdeztem, mi a véleményük eme szexuális kisebbségről. Kendőzetlenül válaszoltak: ezek az emberek nem normálisak.
Amikor azzal érveltem, joguk van más szexuális beállítódásúnak lenniük s felvonulniuk, azt morogták: látszik, hogy Európából jöttem, nem értem meg az indiaiak túlnyomó többségének az érzéseit, álláspontját.
A felvonulók közül néhányan elmondták, ez már a sokadik ilyen megnyilvánulás. Vannak ugyan ellenük elkövetett erőszakos cselekedetet, ám az elmúlt években a mélyen vallásos indiai társadalom tagjai egyre elfogadóbbak lettek. Színes ruhába öltözött transzvesztiták vonultak fel, körülbelül kétezren lehettek.
Hazafelé sétálva hindu istenek arcképeit látom a sok helyen pirosra festett téglakerítéseken. Saloni elmagyarázta, azért helyezték oda őket, hogy a járókelők ne vizeljenek, és ne hagyják ott az ürülékeiket.
Este a Vörös Erőd (Red Fort) volt műsoron, gyalogszerrel és egyedül jutottsm el a különleges helyre. A 2007-ben védelem alá helyezett világörökségi helyszínt a 17. században Sáh Dzsahán mogul szultán építtette és 1857-ig a Mogul Birodalom fővárosának szerepét töltötte be.
Ugyanakkor 1947-ig, India függetlenségének elnyeréséig, a britek katonai támaszpontként használták, és később is évekig az indiai hadsereg ellenőrzése alatt állt, ma viszont India szuverenitásának jelképe és Delhi egyik legfőbb turistalátványossága.
Napnyugta után egy hősi eposzt hindi nyelven előadó szabadtéri előadáson vettem részt, látványos fény- és hangeffektusok tették emlékezetessé.
Nem maradtam sokat, hiszen másnapra a világhírű Taj Mahal volt beütemezve, hajnali 5 órakor kellett ébrednem.
A magasztos Tádzs Mahal nem nyűgözött le
Sajnos hiába keltem fel olyan korán, a vonat a tervezettnél két órával később indult. Volt időm körülnézni a vasútállomáson. Sok volt az éjszakát pokrócban takarózva töltött utazó, aki már nem fért fel egyik olcsó vonatra sem, várta a következőt.
Egyesek több napot is az állomáson tartózkodnak, újságolta el egy fiatal férfi, akivel megismerkedtem. Segített megtalálni a peront, hiszen az indiai vonatok kódrendszerét még mindig nem sikerült megfejtenem: betűk, számok, jelek. Egyiptomi hieroglifáknak tűnnek, érzésem az, hogy külön tanfolyam szükséges a gyors és helyes értelmezésükhöz…
A magasztos Tádzs (Taj) Mahal, India leglátogatottabb turisztikai látványossága nem tett különösebb benyomást bennem. A „paloták koronájának” becézett helyen nagyon kevés volt a turista, de annál több a helyi, a látogatók kijátszására szakosodott „helyi menő csávó”, akiknek a tevékenysége sokat rontott az élményen.
Hozzácsapódtam egy idegenvezetővel rendelkező turistacsoporthoz, s megtudtam: a Jamuna folyó partján található muszlim mauzóleum valójában egy teljes épületkomplexumot takar, ennek része maga a fehér márvány síremlék is. Sáh Dzsahán mogul sah 1632 és 1647 között építtette az 1631-ben, gyermekszülésben elhunyt szeretett felesége, Mumtáz Mahal emlékére. Őt is itt helyezték örök nyugalomra.
Tudatta, hogy a Tádzs Mahal a mogul síremlék-építészet csúcsa, amely nemcsak annak stílusjegyeit viseli magán, hanem ötvözi azt a helyi hagyományokkal is. Bár hatással volt későbbi síremlékek építésére is, az épület egyedi arányai, finom díszítettsége utánozhatatlanná tette. Mondanivalóját azzal fejezte be, hogy 1983-ban a Tádzs Mahal felkerült az UNESCO világörökségi listájára.
Visszamentem a kéregető majmokkal teli vasútállomásra, egy korábbi különvonatra próbáltam felülni, ne érkezzek vissza későn Delhibe.
Sikerült, s bár nem a szupergyors Gatimaan Expressre szólt a jegyem, az ellenőr nem büntetett meg, külföldi turisták esetében szemet hunynak az ilyen kihágások fölött…
Következő úticélom Amritszár, a szikhizmus központja
Másnap az indiai parlament meglátogatását követően elhagytam a fővárost, s Amritszár városába vonatoztam. A jegyellenőr, Titi, rendkívül barátságos volt, elbeszélgettünk. A turbánja alapján arra következtettem, hogy szikh vallású. Elmondta, a szikh vallást a 16. században alapította az indiai Nának guru.
Napjainkban a világon hozzávetőleg 23-25 millió követője van, és rendkívül különleges helyet foglal el a vallástörténetben és az isteneszmék között egyaránt. Arról beszélt, hogy a guru szó tanítót jelent, a szikh vallást követő embereket pedig szikheknek, azaz tanítványoknak nevezik.
Az indiai pandzsábi nyelvben maga a szikh is tanulást jelent, így a tíz guru tanítványaira és a szikhizmus első guruja, a Srí Guru Granth Száhibnak is nevezett szikh szentírás, az Ádi Granth tanításainak követőire utal.
Bár Indiában gurunak nevezik a vallási tanítókat, vezetőket, a szikheknél a guru cím csak az egyetlen Istenre (Szat guru), a tíz guru hagyományozási sorára, illetve a szent könyvre, az Ádi Granthra, vagy Guru Granth Száhibra vonatkozik.
Mondta, hogy a szikhizmus központja a Pandzsáb állambeli Amritszár városa, ahová éppen igyekszem. Ki ne hagyjam az Aranytemplomot – szólt utánam, amikor leszálltam a vonatról.
Felhívta Kumart, a házigazdámat is, hogy megbizonyosodjon arról, minden rendben lesz velem, mert aggódtam: ugyanis a CouchSurfing házigazdám első vendége voltam, aki valahol a város szélén lakik, de azt is írta, lehet kivisz a faluhelyen található házába.
Kumar tizenéves fiával, Parasszal jött értem a vasútállomásra. Sötét volt a környék, furcsa viselkedésű és eléggé rámenős taxisofőrök környékeztek meg. Kumar és fia felvett, az új, emeletes házukhoz vittek, egy emeleti szobában biztosítottak számomra szállást.
Reggel döbbentem rá, hogy a környék eléggé lepattant, „pirosban” lévő házakkal.
Parasz motorbiciklivel vásárolni vitt, majd a falun lévő földterületeik megtekintésére mentünk. Óriásmadarat, színes focilabdát, kisrepülőgépet, mi több, két tehén által húzott ekét pillantottam meg egy-egy háztetőn.
Érdeklődtem, mit keresnek a műalkotások a ház tetején? Kérdésem valósággal sokkolta őket, nem értették, hogyan nem jöttem rá arra, hogy ezek valójában víztartályok…
Farmot látogattunk meg, azon is meglepődtem, hogy teheneket tartanak, fejik őket, a tejet pedig eladják. Megjegyeztem, úgy tudtam, a tehenek szentnek számítanak Indiában. Ezek nem – jött a lakonikus válasz. Az ők teheneik ugyanis haszonállatok. Végigvittek a településen, nagyon büszkék voltak, hogy nekik európai vendégük van. Egy szabadtéri krematóriumot is megmutattak nekem, kérték, ne fedjem fel, pontosan hol láttam.
Valamennyi férfit érdekelte az európai nők szabadossága
Adott pillanatban egy tinédzser váratlan kérdést szegezett nekem: nős vagyok-e? Mondom nem. Erre álmélkodva rákérdett, hogy akkor még szűz vagyok-e? Harminc éve újságíró vagyok, hozzászoktam a meglepő kérdések feltevéséhez és megválaszolásához, ez viszont sokkolt. Aztán rádöbbentem: Indiában a férfi és a nő csupán szülők által előre egyeztetett házasság után létesíthet szexuális kapcsolatot…
Egyébként ekkor állt össze a kép: valamennyi fiú és férfi az európai nők erkölcséről, szabados gondolkozásáról kérdezett. Pontosabban: hogyan lehet nőt „akasztani”, mennyi idő után lehet megfogni a fenekét, s mennyi időnek kell eltelnie, amíg ágyba bújhat vele egy férfi. A legapróbb részletekig terjedő kérdéseket tettek fel nekem, s arról fantáziáltak, milyen lesz, amikor Európába utaznak, s fehér nővel létesíthetnek szexuális kapcsolatot.
Néhányan az indiai, pakisztáni és afganisztáni férfiak közül jártak Európában, és a legemlékezetesebb élményt nem múzeumok, turisztikai látványosságok, a gasztronómia, hanem az örömlányoknál tett látogatás jelentette számukra…
Este Kumar és Parasz az Aranytemplomhoz vitt. Felemelő hely volt, áthatott a spiritualitása, éreztem, valóban különleges hely. Megtudtam, hogy a szikh vallás központi templomáról van szó, amelyet az ötödik szikh guru, Ardzsan Dév építtette a 16. század végén. Kumar elmondta, hogy 1604-ben, amikor Guru Ardzsun összeállította a szikh vallás szent könyvét, az Ádi Granthot, eredeti példányát ebbe a templomba helyezte el.
A templom a nevét a felületét borító arannyal bevont bronzlemezekről kapta. A templomban működik a világ legnagyobb ingyenkonyhája, napi átlagban mintegy százezer éhező jut itt élelemhez. Az épületen az iszlám díszítőművészet keveredik a hindu istenalakok emberábrázolásával. A szikh vallás ugyan monoteista, ennek ellenére ikonográfiákban megjelenik Siva néhány avatárjának ábrázolása is, mondta Kumar.
A lemenő nap aranykoronájának csodás sárgája alatt hagytuk el a helyet. Melyik szebb: az Aranytemplom aranybevonatának tündöklése, vagy a lebukó nap sárga aurája, morfondíroztam, de nem volt idő elmélkedni, mentünk haza.
A világ leglátványosabb katonai határparádéja
Pakisztánban lázadás tört ki – tudtam meg késő este a hírekből, így még egy napot Amritszárban kellett maradnom. Sebaj, másnap Kumar elvitt az indiai-pakisztáni határátkelőhöz, ahol megtekintettem a választóvonal mindkét oldalán megszervezett ünnepséget, amelyet a hindu és a muzulmán ország közötti ellenségeskedés ellenére minden nap megszerveznek.
Tény, hogy a két ország közötti 3 ezer kilométeres szakaszon csupán néhány helyen lehet átkelni – ez is mutatja az államok közötti ellenségeskedést.
Az indiai Wagah és a pakisztáni Attari közötti határátkelőnél a sorompó leengedését követően viszont díszegyenruhában jól koreografált mutatványokat mutattak be a katonák. A határ mindkét oldalán a tribünökben ujjongó tömeg követte a konferansziék utasításait és rendszerint hazafias szólamokat. Jómagam a pakisztáni oldalon követtem az ünnepséget, ám láttam az indiai „stadionban” zajló eseményeket is.
Megnyugtató volt látni, hogy az atomfegyverrel rendelkező két ország – legalábbis a látszat szintjén – fenntartja az együttműködésről szóló rituálét. A nagy utazók szerint ez az egyik leglátványosabb katonai határparádé a világon. A naponta ismétlődő hivatalos program a két ország szimbolikus kézfogásával ér véget, és tömegeket vonz a lelátókra.
Pénzt váltottam és fotózás-lavina következett: iskolásokból álló csoportok sorra készítettek felvételeket velem. Akárcsak Iránban vagy Irakban, úgy éreztem magam, mintha híres Bollywood-i vagy amerikai filmsztár lennék. Pedig egy átlagember vagyok egy kelet-európai ország egyik régiójából. De számukra bármelyik fehér ember egzotikum, különlegesség. A gyereksereg után az oktatók, tanítók árasztottak el, legalább 20 percet tartott a fotózás.
Hirtelen egy fehér férfire lettem figyelmes, ő is ugyanabban a helyzetben volt. Kiderült, lengyel, a pakisztáni keresztény közösséget jött meglátogatni… Micsoda? Keresztények Pakisztánban? – csodálkoztam. Megtudtam, hogy gyakran rabolnak el helyi keresztényeket.
A lengyel fiatalember pakisztáni hittestvérei olyan esetekről számoltak be, hogy az utóbbi időben több katolikus lányt raboltak el és kényszerítettek arra, hogy férjhez menjen elrablójához, hagyja el vallását, és muzulmán hitre térjen át. Lengyelországban pénzt gyűjtenek a lányok kiváltására – mondta.
Hazatértemet követően olvastam az Európai Parlament (EP) hivatalos dokumentumaiban, hogy minden évben több mint 1 500 keresztény lányt és nőt rabolnak el ugyanilyen módon Pakisztánban. Az igazságszolgáltatási rendszer a jelek szerint a probléma része, mivel a pakisztáni bíróságok gyakran az elkövetők javára döntenek.
A családok egyre hosszabb és bonyolultabb jogi csatározások árán képesek csak elérni gyermekeik visszatérését, mivel Pakisztánban a polgári és az iszlám vallásos jog között állandó feszültség áll fenn, és mivel a kisebbségek nehézségekbe ütköznek, ha alapvető jogaikat kívánják érvényesíteni.
Az EP álláspontja szerint Pakisztán kormányának komolyan kell vennie ezt az ügyet, és minden szükséges intézkedést meg kell hoznia, hogy megállítsa a keresztény és hindu lányok kényszerházasságát és iszlám vallásra való erőszakos áttérítését.
(FOLYTATJUK)
