India, Pakisztán és Afganisztán: fűszerek, fegyverek, frigyek, tálibok (VI. rész)

Hatalmas, fényárban úszó palotához érkeztünk, itt tartották az esküvőt. Luxuskocsik sorakoztak az impozáns épület előtt, olyanok, amilyeneket itt eddig nem láttunk, hiszen mindenhol csak agyonhasznált, betörött fényszóróval és jelzőlámpákkal közlekedő járművekkel találkoztunk. 

Éreztem, hogy egy teljesen más afgán „világba” csöppentem. 

Bevittek. 

Mintha egy elnöki palota fogadószobájában találtam volna magam – ilyen helyet csupán a televízióban láttam. Nagy, kerek asztalok körül csak férfiak ültek, krém és bordó színű terítők mindenhol, a székeken átlósan elhelyezett, masnis díszítés. 

A színpad üres volt.

Nem térünk át a muzulmán vallásra?

Az afgán suhancok elpanaszolták: 2021 óta már csak ilyenek ám az esküvők, nincs zene, tánc, mulatság, most a résztvevők csak társalognak, a nők külön helyiségben „szórakoznak”, még a menyasszony sincs ott. Teljesen más hangulatú esküvő volt, mint amit Delhiben láttam. 

Az alkohol fogyasztása korábban is tilos volt, a tinédzserek ezt nem is kifogásolták. 

– Kik a tálibok? – kíváncsiskodtam. 

– Akarsz látni egyet? – szegezték nekem a kérdést. 

Ki sem mondtam az igent, máris intettek az egyik fegyveresnek. Büszkén újságolták neki, hogy két európai is ül az asztalnál. Magyarországról és Romániáról nem hallottak, ám Németország neve rendkívül ismerős volt számukra. A fekete szemfestéket, nőies hajfrizurát, hagyományos afgán fejfedőt viselő tálib férfi odalépett az asztalhoz, mosolyogva mondta: Welcome to Afghanistan! Azonnal rákérdezett, keresztények vagyunk-e. Igenlő válaszunk után azonnal újabb kérdést tett fel: nem akarunk-e áttérni a muzulmán vallásra? 

Mivel megtanultam a leckét, hogy fegyveres embernek nem ajánlatos nemet mondani, ezért kitérő választ adtam: meggondolom. Széles mosoly ült az arcára, majd a Kalasnyikov gépfegyverével dicsekedett. Kiemelte a hosszú, fekete ruhája alól, át akarta nyújtani. Szerencsére az ételes tálcát a feje fölött hordó és futólépésben asztalunkhoz érkezett pincér megmentette a helyzetet – enni kellett. 

Mégpedig gyorsan – mondták a fiatalok, mert az esküvőnek nemsokára vége. De hát alig foglaltunk helyet, akartam mondani nekik, de nem jött ki szó a számon, inkább az ételt „toltam le” a torkomon. 

Nőket már nőgyógyásznak sem képeznek ki

Majszolás közben mély elégedetlenségüket fejezték ki a tálib rendszerrel szemben. Meg voltam győződve, hogy provokáció, ezért semmit sem mondtam, csak kérdéseket tettem fel. Egyikük szerint a húsz év amerikai megszállás során katasztrofális volt a közbiztonság, minden nap (öngyilkos) merényletek sokaságát követték el az iszlamisták, embereket raboltak el, váltságdíjat követeltek a különböző bűnözői csoportok. 

Most már sokkal jobb a közbiztonság, ám minden szabadságjogot megnyirbáltak, tették hozzá. Tudatták, hogy a nők csupán hatodik osztályig járhatnak iskolába, azután szinte alig hagyhatják el a lakásukat, mi több, a számukra elérhető egyetlen felsőfokú oktatási szakképzést, a nőgyógyászatot is betiltották.

Rögtön ezután az asztalunkhoz hívtak egy férfit, akit csak tálib katonai parancsnoknak mutattak be. Fontos ember lehetett, négy fegyveres őrizte. Kihasználtam az alkalmat, s elmeséltem neki az indiai esküvőt. 

– Nálunk, az afganisztáni iszlám emirátusban a saría törvények vannak érvényben. A vallási jogszabály tiltja az alkoholfogyasztást, a zenehallgatást, a táncot, a mulatozást, és szigorúan korlátozza a nők jogait. A saríát örök érvényű isteni kinyilatkoztatás szentesíti, tehát ember által megváltoztathatatlan. A mi értelmezésünk a helyes, ezért Afganisztán az egyetlen igazi iszlám állam – magyarázta.

Bátorkodtam megjegyezni, hogy hallottam, már nem képeznek ki női nőgyógyászokat, ezt a szakmát férfiak nem gyakorolhatják, ugyanis csak a feleségüket érinthetik meg. 

– A mostani női nőgyógyászok 10-15 év múlva nyugdíjba mennek, elhaláloznak vagy elhagyják az országot. Mi lesz azokkal a hölgyekkel, akik nőgyógyászati szakvizsgálatot igényelnek majd?

– Meghalnak – ütött meg a lakonikus válasz. 

Szerencsére megőriztem a lélekjelenlétem, s visszakérdeztem.

– A sok elhalálozás miatt egy idő után demográfiai problémák jelentkeznek, nem gondolja? 

– Erre is van megoldásunk. Akkor majd több gyermek szülésére kötelezzük a nőket. Mondjuk, tíz helyett tizenötöt kell majd szülniük. S lehetőleg több fiút! 

Harsány nevetéssel távozott, de azt azért megkérdezte, mikor térünk át a muzulmán vallásra. Erről az asztalunkhoz leült nyolcéves kisfiú is érdeklődött, mondván, Allah vallása az egyetlen igazi. Ilyen helyzetben idehaza legfeljebb sört rendelünk s koccintunk – na de Kabulban másképpen kell elütni az ilyen éles helyzetek élét... 

Esküvői csendes „mulatság” drónokkal, golyószóróval

Fejünk fölött szálló drónra lettem figyelmes. Meg sem várták a kérdésemet, máris mondták, hogy az esküvői filmezés mellett a repülőeszköz élőben közvetíti az eseményt a tálib parancsnokság főhadiszállására. Majd folytatták a magyarázatot: a katonai vezetők tudni akarják, ki, kivel ül egy asztalnál, mit mond, mennyit marad, melyik asztalhoz ül át, ki mellé, s az illetővel mit beszél. Mondanom sem kell, elég egyértelmű, hogy a drón fölöttünk töltötte a legtöbb időt… 

Ennek ellenére a suhancok folytatták a tálibokkal szembeni elégedetlenségek felsorolását: az afgán állami televízióban betiltották a mozgókép sugárzását, ami szerintük hallatlan. Ismét arra gondoltam, provokálnak, s amennyiben ezzel kapcsolatban véleményt fejtek ki, az esküvőről csak a börtönben mesélhetek majd a cellatársaimnak. Tovább kíváncsiskodtam, kérdezgettem, ők tőlem szerencsére nem kérdeztek semmit, a véleményemre sem voltak kíváncsiak.

Mondták, az imént asztalhoz hívott tálib vezető az osztálytársuk volt, de „rossz útra tért”, radikalizálódott. Lehet csak betagolódott, szakította meg haverja mondanivalóját a másik fiatal, mert lévén, hogy fegyver volt nála, s a tálib hatalom embere, előjogai vannak, sokkal jobban él, mint az átlagember. 

Erre nem kérdeztem rá, ám arra a következtetésre jutottam, a fiatalok azért vállalták ennyire magabiztosan a hatalommal szembeni kritikát éppen egy olyan helyen, ahol sok volt a tálib parancsnok, tiszt és vezető, mert ők vagy a szüleik is, valamilyen formában kiszolgálják a kabuli vezetést, azaz a rendszer emberei. Egyébként valószínűleg nem lehetnének jelen ezen a fényűző, pazar esküvőn.

Lelkiismeret furdalásom támadt, hogy üres kézzel állítottam be a menyegzőre. Többször kérdeztem, mennyit kellene adni, több dollárt is hajlandó lennék áldozni egy ilyen élményért. A vőlegény és családja számára megtiszteltetés, mi több, kiváltság, hogy két európai fehér ember vett részt az esküvőn, ezért csak arra kértek, készítsünk fotókat a férfival. Természetesen eleget tettünk a kérésnek. 

A vőlegényt egy férfi a kezét fogva vezette elénk, elkészültek a felvételek. Az asztalnál a fiatalok hangosan kuncogtak, kérdezték, kézfogáskor reszketett-e a vőlegény keze. Nem értettem, mire gondolnak. Nevetve mondták, hogy a fiatalember nagyon izgul, ugyanis éjszaka végre megérintheti élete első nőjét… 

Egyikük hozzátette, az általa is ismert vőlegény azért is sietett megnősülni, hogy végre szexelhessen. Nem érdekelte, hogy a saját és a jövendőbelijének a szülei választották őket egymásnak, az számított, közel harminc évesen végre nemi kapcsolatot létesíthessen…

Akik bármit bevállalnak: a „likvidátorok”

Már készülni mentünk, amikor sokkoló látvány tárult elém: az egyik esküvői asztalra Kalasnyikovot helyeztek el. Nem tudtam levenni a szememet a fegyverről, azt hittem, a retinám csak úgy „odarajzolta” a golyószórót, ilyen nem létezhet. Az asztalnál ülő fiatal fiúk észrevették, mit bámulok. Felvilágosítottak, hogy amolyan rendfenntartóról van szó. Feltűnt, hogy mihelyt valamelyik asztalnál a vendégek a kelleténél hangosabban beszéltek, a tálib férfi gyöngéden ráhelyezte a kezét a golyószóróra, s hirtelen csend lett. 

– Ó, hát ez még semmi, ott vannak hátul az úgynevezett likvidátorok, na, azok aztán a kemény legények, nem ez a fegyveres tálib a kis vízi pisztolyával – mondta az egyik suhanc, s hangosan nevetett. 

Az egyik asztalnál ülő, arcukat teljesen elfedő férfiakra mutatott, akinek csak a szeme látszott ki a ruházat alól. Nem mertem megkérdezni, mi a likvidátor „munkaköri leírása”. Később, más forrásból tudtam meg, hogy ők „bármit, bármikor, bárhol, bármilyen áron” bevállalnak. Kecsegtető kilátások…

Távozáskor az egyik tálib ragaszkodott ahhoz, hogy fotókat készítsen velem. Vonakodtam, nem akartam a világ szinte valamennyi országa által terroristának tekintett csoportosulás tagjaival exponálni magamat. 

Láttam, nem vette jó néven a bizonytalanságomat. Elkészült hát a felvétel, aztán kértem a fiúkat, távozzunk, nem akartam több fotót készíteni ezekkel az emberekkel. Várnunk kellett, amíg a 23 éves Lorenz több tálibbal és sok fegyverrel készített fotókat, ő élvezte a helyzetet. Sok parancsnok és tiszt is megörökítette a pillanatot. 

Örvendtem, hogy elterelődött rólam a figyelem. 

Visszavittek a vendégházba, ahol 60 lejnek megfelelő afgán afgáni egy éjszaka ára. A bejárati ajtó pontosan olyan volt, mint egy börtönajtó. Masszív vasszerkezet, a fenti részének a középső felén pedig háromrácsos ablakocskát vágtak. Belépéskor a golyószóróval rendelkező biztonsági őr alaposan megmotozott, megkért, írjunk a vendégkönyvbe. Ki mert volna nemet mondani…

 Levetti a füzetről a távcsöves puskát, én pedig reszkető kézzel köszöntem meg a vendégháznak a kivételes vendégszeretetet, külön kitérve a fokozott biztonsági intézkedés szükségességére és hatékonyságára. Az őr megkérdezte, a neve szerepel-e a leírásban. 

Nem tudott olvasni, de mégsem mertem neki füllenteni – őt kifelejtettem, vallottam be, ám rögvest pótoltam a buta hibát…

Mi, a messziről érkezettek voltunk Allah küldöttei

Másnap Kimmel a tálib információs és művelődési tárca turisztikai osztályára mentünk. Előbb gyalog vágtunk neki az útnak, de a sok lezárt utca miatt feladtuk. Többen tágra nyílt szemekkel nézték a csupán szemeit kitakaró Kimet, ugyanis rajta kívül egyetlenegy nőt sem láttunk az utcán. 

Tudtuk, a tálibok által bevezetett saría törvények szerint a nőneműek csak férjük kíséretében hagyhatják el otthonaikat, akkor is csak bevásárlás érdekében, néhány perc erejéig. Többen köszöntek, két helyi kedélyesen behívott teázni. Amikor az üzletben fizetni akartunk egy-egy termékért, az árusítók nem akartak pénzt elvenni.

– Isten hozott Afganisztánba – mondták mindannyian, s meghajoltak előttünk. 

Mondták, hatalmas büszkeség a messzi távolból érkezett vendég fogadása, ellátása. 

– Bár szegények vagyunk, Allah gondoskodik azon termékek előteremtéséről, amelyeket a vendég igényel tőlünk. Úgy érezzük, Allah éppen minket választott ki arra, hogy a messzi földről érkezett utazó keresztezze az utunkat, ez számunkra egy hatalmas megtiszteltetés. A Koránban külön figyelmeztet bennünket Allah: a vendéget, az utazót nagy becsben kell tartani, hisz ő küldte őt hozzánk, s ország-világ előtt büszkének kell lennünk, hogy ilyen szempontból a kiválasztottjai vagyunk – mondta egyikük, aki igen szerény otthonában teával itatott és megebédeltetett.

Meghatódtunk. Ugyanezt tapasztaltam Iránban, Irakban és több más arab, illetve muzulmán országban is. Az emberi jóság, a hit, a vallás és a meggyőződés vezérelte érdekmentes vendégszeretet – lehengerlő, alázatra és szerénységre ösztönző viselkedés. 

Tudtuk Kimmel, az információs és művelődési tárcának a turistákkal foglalkozó irodája nem más, mint az utazókkal foglalkozó hírszerző iroda – erre a WhatsApp csoportban több korábbi turista figyelmeztetett bennünket. 

Az angolul jól beszélő recepciós férfi segítségével taxi érkezett, megegyeztünk az árban, tudattuk vele, hogy SIM-kártyát is vásárolnunk kell, illetve pénzt akartunk váltani. Tudtuk, több órás kocsikázás vár ránk, így volt ez más turistákkal is. Nekivágunk hát az útnak.

A taxis előbb rosszhelyre vitt, 40 percbe telt, mire megtalálta a helyes utat, s még ugyanannyiba, ameddig elértük az úticélunkat. Nincs Waze navigációs applikáció vagy Google térkép. A taxis telefonon próbált útbaigazítást kapni barátaitól, ismerőseitől. 

Elértünk a minisztérium épületéhez. Az állig felfegyverzett őrök furán néztek ránk, csodálkoztak, mit keresünk ott. Több ellenőrzést követően (főleg a derekunk tájékát nézték, nehogy öngyilkos merénylők legyünk, s robbanószerkezetet hordjunk) sikerült bejutni a megfelelő épületbe és az irodába. 

FOLYTATJUK