Egy hónap egyedül, hátizsákosan, alacsony költségvetéssel a három ázsiai országban
*** Az első rész ide kattinva olvasható. ***
*** A második rész itt található. ***
*** A harmadik részért kattintson ide. ***
*** A negyedik részt itt olvashatja***
*** Az ötödik rész itt található ***
*** A hatodik rész itt van. ***
*** A hetedik részért kattintson ide. ***
*** A nyolcadik rész itt található. ***
A közeli faluba merészkedtünk, bár két tálib fegyveres motorbiciklin követett bennünket. Szerencsére sofőrünk fia velünk tartott. Megtekintettük a falut, labdáztunk a gyerekekkel. Két idős férfivel elegyedtünk szóba a befagyott kútnál. Egyikük kezében muszlim imafüzér volt.
Marco megmutatta neki a nyakláncát, amelyen kis kereszt medál lógott, jelképezve a saját vallásos hitét. És akkor csodálatos dolog történt: a férfi cserébe felajánlotta az imafüzérét. Gyönyörű emlék az olasz fiú számára.
Már-már vissza akartunk térni a szállodába, amikor valósággal belebotlottunk a Bámijáni egyetem épületébe. Örvendtem ennek a „felfedezésnek”, folyton kerestem az itteni értelmiségieket.
Az átmeneti afgán kormány és a koalíciós katonai adminisztráció 2004-ben közösen hozta létre a felsőfokú oktatási intézményt, olvasható a bejáratnál. Az egyetemi tanárok, akikkel találkoztunk, érdekes képet festettek a jelenlegi afganisztáni helyzetről… Azt kérték, se nevüket, se tisztségüket, se véleményüket ne hozzuk nyilvánosságra.
Majd csatlakoztam Frankhoz, a sofőrrel, terepjáróval és idegenvezetővel rendelkező német turistához, aki felajánlotta, visszavisz Kabulba, előbb viszont az előre egyeztetett programjában lévő Pandzsír-völgyet látogattuk meg.
Az öt oroszlán völgyének is nevezett hely Afganisztán északkeleti részén, a Hindukus hegység közelében, a Pandzsír folyó mentén található – magyarázta Ghayoor Hakimi, a német turista idegenvezetője.
Hozzátette: a völgyben körülbelül 100 ezer ember él, zömében tádzsikok. Veszélyes hely, mondta, ott a legnagyobb az ellenállás a tálib rezsimmel szemben, hiszen a Pandzsír-völgy lakossága nagyrészt tádzsikokból áll, a tálibok zöme viszont pastu.
Meglátogattuk Ahmed Masszúd katonai vezető mauzóleumának maradványait is. Ghayoor elmondta, a szovjet ellenállás kiemelkedő személyisége a mérsékeltebb, a tádzsik nemzetiségű Ahmed Shah-Masszúd, a „pandzsír-völgyi oroszlán” volt, aki 1980 és 1988 között nem kevesebb, mint 17 nagyméretű szovjet offenzívát vert vissza, nagyságrendekkel többet, mint bármely más mudzsahedin hadúr.
Fia, Ahmed Masszúd a tálibok ellen harcolt a Pandzsír-völgyben, s ezért az apja emlékére állított emlékművet is részlegesen lerombolták.
A Légiközlekedési Múzeumba is elmentünk Frankkel, ahol tulajdonképpen a szovjet megszállás elleni háború relikviáit állították ki: helikopterek, rakéták, fegyverek. Itt megtudtuk, hogy Afganisztán számára továbbra is hatalmas problémát jelentenek a Szovjetunió katonái által az ország egész területén elhelyezett taposóaknák. Mondták, hogy faluhelyen, például a kecskéket vagy a juhokat terelő gazdák, valamint a játszó gyermekek közül hetente életét veszti valaki.
Az udvaron valaki hozzánk jött és bemutatkozott.
Mondta, újságíró, s interjút szeretne készíteni velünk, az Afganisztánba látogató turistákkal. Beleegyeztünk, ám Frankkal együtt azt kértük, előtte látogathassuk meg a stúdiót.
Felvetettük azt is, hogy tudomásunk szerint tilos a mozgókép sugárzása a televízióban, csak a táliboknak van egy külön adójuk, amelyen a hitetlenek elleni örökös harcról, katonai gyakorlatokról mutatnak képsorokat.
Azt válaszolták, hogy ez zártkörű sugárzású tévéadó.
Bevittek a stúdióba. Kezdetlegesen felszerelt stúdió, de még a főzőműsor számára kialakított és átalakított sárga kisbusz is volt, ahol egy férfi különböző afgán és külföldi ételek elkészítését mutatta be.
Az udvaron készítették el az interjút. Amolyan csapda kérdések is elhangzottak (például, mi a véleményünk arról, ahogyan a tálibok a turisták biztonságát szavatolják, stb.), ezeket azzal kerültem meg, hogy az emberekről, azok hihetetlen vendégszeretetéről beszéltem.
Ebédelni is meghívtak, egy huzattal bevont deszkán fogyasztottuk el a finom ételeket. Ghayoor Hakimi, a németországi Frank idegenvezetője mondta, hogy a hatvanas és a hetvenes években Afganisztán a hippik kedvelt célországa volt. Kabult annak idején felkapott városként tartották számon a nyugati hátizsákosok, ám 1973 óta azonban egyszer sem volt ott olyan békeidő, ami lehetővé tette volna a tömegturizmust.
Arról is szó esett, hogy a különböző katonai rezsim alatt szenvedett afgánok tulajdonképpen három világbirodalmat „futamítottak meg”.
Elmesélte, hogy az első (1839–1842), a második (1878–1880) és a harmadik (1919. május 6. – augusztus 8. között) angol–afgán háború az európaiak veszteségével végződött. Ugyanakkor ott van a Szovjetunió afganisztáni háborúja (1979-1989) és az Amerikai Egyesült Államok megszállása (2001-2021) – a volt és a jelenlegi szuperhatalom elvesztette a katonai konfliktust – mondta az idegenvezető.
Ebéd után Frankék kivittek a repülőtérre. Útközben Ghayoor, a német turista idegenvezetője sokkoló történetet mesélt egy olyan emlékmű kapcsán, amelyet az autó ablakából láttunk: egy obeliszkre helyezett, összeszorított ököl. Ezen a helyen kövezték ugyanis meg a 27 éves Farkhunda Malikzadát, akit valaki azzal vádolt, hogy elégette a Koránt.
A kabuli csőcselék 2015. március 19-én megkövezte, ám holttestét nem tudták elégetni, mert a ruhákat átitatta a nő vére. Ekkor a tömegben lévő férfiak levették saját, száraz ruhájukat, s azok segítségével égettél el az önkívületi állapotban lévő nőt, amelyet aztán ezen a helyen a folyóba vetettek…
Ennek kapcsán az idegenvezető Malala történetét is elmesélte: a 17 éves pakisztáni lányt a tálibok egy iskolabuszban lőtték le, mert a nők oktatáshoz való jogáért emelte fel a szavát. A lány túlélte a merényletet, most Nyugat-Európában él.
Kiértünk a repülőtérre, Frank megígérte, majd meglátogat Erdélyben, s felidézzük az összes közös élményünket.
Kabulból az Egyesült Arab Emírségek fővárosába, Abu Dhabiba repültem a Kam Air járatával. A repülőben egy tálib ült mellettem. Ezúttal nem a fegyverről ismertem fel, hisz a gépre nem hozhatta fel, hanem az öltözetéről és a feketére festett szeméről.
Tudtam, hivatalosan még afgán területen vagyok, de csak azért is a telefonomon lévő fotókat néztem, amelyek szebbnél szebb hölgyeket ábrázoltak, akár fürdőruhában is… Elfordult.
Mihelyt az arab emírségek földjére léptem, fellélegeztem. Szabad vagyok.
Két nap múlva már Kolozsváron mondtam mindenkinek: ne panaszkodjon, Románia maga a földi paradicsom.
Utóhangok…
Meghatározó, felkavaró volt az egy hónapos ázsiai út, amit megtettem, és amely nagy hatással volt rám, mondhatom, megváltozatta a gondolkodásomat is.
Indiában egy kontinensnyi ország sokszínűségét, változatosságát láthattam, ismerhettem meg, Pakisztán és Afganisztán pedig a szinte állandó veszélyérzet mellett ismét megerősítette az emberi jóságba vetett hitemet. Igen, mert élesen elválasztottam a két ország vezetőségét és a „mindennapi embert”.
Az ilyen utazások megerősítik, vagy legalábbis elősegítik a másság elfogadását, toleránsabbá, megértőbbé válhat az ember, többet meg tud érteni a világból. Útleírásaimban ezt a tapasztalatot próbálom továbbítani az olvasók számára. Kétségtelen, hogy a legintenzívebb élmények, kalandok Afganisztánhoz kötődnek.
Itt szinte folyamatos volt a veszélyérzet, hiszen amennyiben kiderül, hogy valójában újságíró vagyok, s nem csupán utazó, lehet, ezek a sorok már nem íródnak meg… Kíváncsi voltam, kik a tálibok, milyen a megnyilvánulásuk, hogyan élnek Afganisztánban az emberek, mit gondolnak a világról és különösképpen rólunk.
Tudni akartam, milyen a világnak ez a része, az ázsiai valóság, meg akartam tapasztalni a tálib hatalom és emberek világa közötti különbséget. És ezért indultam útnak egyedül, egy 40 literes középméretű hátizsákkal, tömegközlekedést használva és a helyieknél megszállva.
Kétségtelen, hogy szinte teljesen lemondtam a kényelemről, nehézségekkel, kihívásokkal kellett szembenézni, de amit emberi jóságból, segítőkészségből és érdekmentes, őszinte vendégszeretetből cserébe kaptam, egyértelműen azt mondatja velem: megérte!
VÉGE
