Az elmúlt harminc évben mindössze két olyan esetet tudok felsorolni, amikor románok szóvá tették, hogy magyarul beszélek. Egyszer Bukarestben állítottak meg valamikor a kilencvenes évek elején, nem sokkal azután, hogy Ion Iliescu szeparatizmussal vádolta a magyarokat. Éppen ezért volt furcsa, hogy nem ellenségesen, inkább csodálkozva kérdezték: milyen nyelven diskurálok? Mondtam, magyarul. Szóval így hangzik a magyar beszéd! – ámuldoztak őszintén, és én arra gondoltam, vajon hány millió olyan román él az országban, akinek életükben nem volt semmiféle kontaktusuk magyarral, fogalmuk sincs arról, kik vagyunk, de milyen hamar ráhangolódnak például az olyan lózungokra, hogy a magyar a lovak nyelve!
Aztán eltelt durván három (durva) évtized...
Vasárnap délután, kolozsvári kórház portája, zuhogó eső, késlekedő taxi, a kapusfülkének a szűkre szabott eresze legfennebb annyira volt elég, hogy a telefon a kezemben - mert az is megszólal ilyenkor -, ne ázzon el, ha alá tartom. Megfordult a fejemben, hogy bekérezkedem a portáshoz, amíg érkezik a taxi, de onnan nem láttam volna... Aztán kinyílik az ajtó, és én egy másodperc töredékéig arra gondoltam, né, az úriember megsajnált, ő hív be. Nem így történt. A férfi rám förmedt, hogy ha már az ajtaja előtt jött rám a beszélgetés, legalább románul tegyem, merthogy Romániában élünk.
Ami ezután történt, arra nem vagyok büszke. A még friss, megrázó kórházi élmény hatása alatt, zuhogó esőben az alaptermészetemre nem jellemző agresszivitással válaszoltam a sértésre. Tehetetlennek éreztem magam. Hát semmire sem volt jó az a harminc év? Ha már tisztelet nincs, de annyi együttérzésnek csak kell lennie bárkiben, hogy ne sértegessen sürgősségiről ijedten távozó csuromvizes nőt! – gondoltam.
Dühömben meg se próbáltam elmagyarázni neki, hogy az ilyesmi azért már nem píszí a 21. századi Romániában. (Pláné „in the European Union”). Őrjöngve követeltem az igazgatót, a polgármestert, a diszkriminációellenes tanácsot, és még ki tudja milyen hatóságot, ő meg figyelt megszeppenve, táguló pupillákkal. De ez a csodálkozás nem az ideges női reakciónak szólt (azt a tekintetet ismerem, ez nem az volt.) Úgy tűnt, egyszerűen nem érti, miért én fenyegetőzöm a hatóságokkal, hiszen itt ő az, aki a „hivatalos”, a „hazafias” álláspontot képviseli. „Iliescu, Funar, hol vagytok? Változott időközben valami?” – láttam a zavarodottságot a szemében.
Hogy mennyire egyedi eset a Funar-maradvány kapus bácsi a mai Kolozsváron, nem tudom. Hirtelen eszembe jutott egy másik csodálkozó tekintet. A kislányomé, amikor nemrég hazatért a sarki boltból. Első alkalom volt, hogy egyedül ment vásárolni. Hadd tanuljon románul, ha már az angol olyan simán ment! – gondoltam. Nyugodtan küldtem, hiszen az eladónő ismer minket, kisbaba kora óta alig volt nap, hogy ne térjünk be különböző apróságokért. A gyerek aztán azzal jön haza, hogy a hölgy csúnyán lekapta, amiért nem tudott románul válaszolni valamelyik kérdésére, megszégyenítette. Nemsokára az eset megismétlődött az úton túli nagyboltban is, ahova szintén úgy járok, mintha a kamrámba mennék – naponta többször, ismernek gyerekestől.
Számunkra soha nem volt kérdés, hogy a román nyelv elsajátítása fontos, ha itthon akarunk élni. Ezek a kis próbálkozások pedig épp arra lettek volna jók, hogy a gyerek bátorságot kapjon románul megszólalni. Nem így sült el. Magyaráztam hosszan, és – az alaptermészetemre nem jellemző – empátiával, lehetőleg nem Trianontól indítva a a helyzetet gyereknek, de valahogy magam sem értem. Miféle mizéria lehetett annak a két hölgynek a lelkében aznap, hogy egy védtelen kislányt sértegettek? Tényleg a romántudásról volt szó? Mert, ha igen, akkor legfennebb engem állítanak meg legközelebb, és velem közlik – így vagy úgy – milyen gáz, hogy a kölök nem tud románul.
Magyarázok azóta is a lányomnak. Frusztráltságról, félelmekről, bizonytalanságról, kisebbrendűségi érzésről, a védtelenekkel szembeni agresszivitásról… És persze Trianonról, az elmúlt harminc évről, és az azelőtti negyvenről. És hogy kikérjük magunknak… Amit majd még mondani fogok neki, mert ugye nem lehet elégszer mondani, az az, hogy ne általánosítson. Látom a gyereken, nem érti, mire utalok. Hogy bizonyítsam, hirtelen ráklikkelek a stiridecluj.ro helyi román hírportál beszámolójára a kolozsvári aranyműves házáról, az ide kapcsolódó történetről, Mátyás királyról és a kolozsvári bíróról – magyar történész román fordításban megjelent könyvére hivatkozva. Király utca románul leírva: strada Regelui! És lám, nem szakadt le Erdély! Csak változik a világ, kislányom! - mondom biztatóan. Lehet, hogy még a mi nemzedékünk is megéri a normalitás állapotát Kolozsváron. De vajon Romániában is? (És az unióban?)
Bíró Béla írása itt olvasható
Képünk illusztráció (Rohonyi D. Iván)
