Nekem pedig meggyőződésem, hogy az értelmes érvek előbb-utóbb csak átütnek az elfogultságok áttörhetetlennek tűnő páncéljain is. S ha nem, akkor is értelmes dolog egy, talán emberhez méltóbb jövőről társalogni. (Még akkor is, ha – rosszabb esetben – talán már nem is lesz ilyen…)
Voltaképpen a Brassói Lapoknál értem újságíróvá. A Megyei Tükör, melynél indultam, csupán egyfajta trambulin volt. Az „érettségit” egy – akkortájt „fejtágítónak” becézett – száműzetésnek köszönhettem. A Megyei Tükörnél ugyanis a '68-at követő néhány lelkes év után már nem maradt szinte senki, akit az akkori szabályok szerint a főszerkesztő elküldhetett volna a Ștefan Gheorghiura. – Csíki Laci, Tömöri Péter és kezdetben Magyari Lajos is román-magyar szakon indult vagy végzett, akárcsak én, de ők még idejekorán elmenekültek az akkor még székelynek vélt Paradicsomból. Magyari, aki már az egyetemen átnyergelt tiszta magyarra, már nélkülözhetetlenné vált a lapnál. (A menekülésre mellesleg én is tettem kísérletet, én a filozófiára akartam átnyergelni, de nekem akkor már szerencsére – és ez komoly – nem sikerült.) Magyarit, aki kitűnően beszélt románul, a hivatal sem tartotta „megbízhatónak”. Így aztán én voltam (mellesleg a szó szoros értelmében) kénytelen vállalni a megbízatást, annak ellenére is, hogy a feleségemet közvetlenül a második szülés után kellett a csecsemővel, és öt éves bátyjával – rokonság, senki nélkül – magára hagynom.
Mit tehettem volna? Hiszen engem pusztán Csíki Laci unszolására vett fel a főszerkesztőm a laphoz, és akkor már éppen a leépítések idejét éltük (a nálam jóval tehetségesebbnek tekintett Bogdán Lászlót már le is építették). Nem utasíthattam vissza a „megtiszteltetést”. A feleségem sem nagyon tiltakozott, bár akkor még maga sem tudta, mit vállal…
S a kérdés, bár már egészen más változatban, Bukarestben is megmaradt. Volt egy hat hetes angol kurzusunk. Soha nem tanultam angolul, azóta is abból élek, amit ott megtanultam. A hat hét azonban elmúlt, s el kellett döntenem, hogy begolyózom vagy találok magamnak valami értelmes foglalkozást. A 9 hónapos fejtágítót valamiféle szakdolgozattal kellett zárnunk. Nagyváradi apósom révén, aki az államosításig antikvárius volt, kezembe került néhány megsárgult húszas évekbeli Brassói Lapok. A szüleim annak idején szintén előfizetői voltak a lapnak, de nagyanyám a bécsi döntés után, mikor szüleimnek menekülniük kellett Köpecről, mely (a bányatelep miatt) az Észak-Erdélyben maradt Erdővidék kommunista „tűzfészkének” számított, hogy eltörülje a nyomokat, a Brassói Lapok és a Korunk évfolyamaival fűtötte be a kemencét. A „bűntényt” aztán szüleim később is folyamatosan nagyanyám szemére is hányták. De túl sokat nekünk, gyerekeknek sem beszéltek már róluk, csak annyit (akkorra őket már ki is rúgták a pártból), hogy az volt az igazi szocializmus, amiről a BL és a Korunk olvastán álmodoztak. Mindig is kíváncsi voltam hát, mivel kellett nagyanyámnak a kemencét befűtenie.
El is határoztam, hogy alkalomadtán majd utánajárok.
És mit ad Isten, (megkönyörülhetett rajtam, hiszen anyám mégiscsak vallásos rajongóból vált huszonévesen rendíthetetlen kommunistává) kiderült, hogy a Bukaresti Akadémiai Könyvtárban a Brassói Lapok összes évfolyamai fellelhetők, jórészt még a 19. századiak is. Oda pedig nekünk, Ștefan Gheorghiusoknak szabad bejárásunk lehetett. (Az újságírók formailag a megyei pártbizottságok propaganda osztályaihoz tartoztak, tehát nem csak pártaktivistáknak számítottak, de – mint később kiderült – a táguló fejű többség a titkosszolgálat munkatársa is volt.)
Rögtön el is határoztam, hogy a Brassói Lapokról írok majd szakdolgozatot. A '19-es évfolyammal kezdtem. Csak egyszer kellett kikérnem a lapot. Minden délben, az előadások után ott találtam az asztalomon, csak az évfolyamokat kellett cserélnem. Lenyűgöző volt. A szó szoros értelmében magyar „szemtanúja” lehettem a „romániai magyar történelem” kezdeteinek. A legnagyobb meglepetés azonban az 1924. évfolyam jegyzetelése során ért, amikor a lap a hazai magyar polgári radikalizmus Kárpátmedence-szerte olvasott orgánumává vált. A lap még ugyanaznap került az olvasó asztalára Köpecen, mint Budapesten, Bukarestben, Újvidéken vagy Pozsonyban. A kor „legnemzetközibb” magyar sajtóorgánuma volt… A magyarországi, vajdasági, felvidéki, kárpátaljai szellemi élet legjelesebb személyiségei közöltek a lapban. Riportot, esszét, szépirodalmat.
S egy számomra merőben ismeretlen újságíróval is megismerkedhettem. Mikes Imrének hívták. „Naponta” olvashattam Napirenden című állandó rovatát, s hetente többször Nyílt levél címen futó külföldi tudósításait is. Franciául, angolul, németül olvasta és szemlézte a legfontosabb nyugati napilapokat. S természetesen a román nyelvben is mind jobban eligazodott. Annak ellenére is, hogy budapesti születésű polgári radikálisként emigrált Romániába. Baloldali elkötelezettsége miatt. De soha nem voltak ideológiai elfogultságai. Az igazság – és kizárólag csak az igazság – érdekelte, még ha az hellyel-közzel ellentmondott is meggyőződéseinek. A szó legnemesebb értelmében vett internacionalistaként is mindenekelőtt az erdélyi magyarság szempontjait tartotta szem előtt.
Hogy legyen összehasonlítási alapom is, a bécsi döntésig, azaz a BL megszűnéséig párhuzamosan olvastam és jegyzeteltem a bukaresti Adevărult és a szintén brassói megjelenésű Kronstädter Zeitungot (németül jórészt – Heideggerben végzett nagyszerű tanáromnak – Rácz Lajosnak hála eleve tudtam). Valóban egyetem utáni (román terminussal „posztuniversitar”) előadásokat „látogathattam”. Igaz, a szakdolgozatom csaknem botrányba fúlt. Írásomat – mint utóbb kiderült, hatalmas szerencsémre – a nagyváradi Fáklya akkori főszerkesztőjének, Illés Ferencnek nyomták elbírálás végett a kezébe. Csaknem éjfélkor – már az ágyból – hívott fel: „Fiam, te melyik világon élsz? Ez így nem fog menni!” Ezt persze én is sejtegettem. De számomra már végképp szétpukkant a Ceaușescu-féle álfüggetlenségi buborék is. Minden korábbi elfogultságom ellenére azt is régóta érzékeltem: milyen világban élek. De kezdett mind kevésbé érdekelni. Persze, azt is tudtam, hogy nem mehetek nyílegyesen a falnak. A következő napokban addig huzigáltuk, „csinosítgattuk” a szöveget, amíg mégiscsak „átpréselhettük a rostán”. Nem tiltakoztam. Minek? Ha az eredeti szöveg nem volt elfogadható, itt amúgy sincs már semminek semmi értelme. Annak azonban, hogy mennyire nem is lehetett volna, csak később kellett kiderülnie.
Akkor, amikor Szász Jánosnak, akihez viszonylag gyakran eljárogattam, fölháborodástól fuldokolva panaszoltam el, hogy mi történt. János szó nélkül, de mosolyogva hallgatott végig, aztán karon fogott és kivezetett az udvarra: „Hallottál te már Gallicusról?” – tette fel az első pillanatra teljesen értelmetlennek tűnő kérdést. „Már hogyne hallottam volna…”– válaszoltam gyanútlanul, hiszen a pártból még '46-ban kirúgott, s egyfajta névtelenségbe visszahúzódott szüleim is (mint suttyomban mindenki más, akit a világ dolgai kicsit is érdekeltek) a Kossuth Rádión (azt akkor még a Székelyföldön is kifogastalan hangminősében foghattuk) és a Szabad Európán lógtak reggeltől estig, a régi vágású készüléken csupán hullámhosszat kellett váltani. A Reflektor című műsor Gallicuszának jellegzetes hangját, ha álmomból vernek is fel, azonnal felismertem volna. Tizenéves gyerekként „kommunista meggyőződéseim” dacára is kimondhatatlan élvezettel hallgattam. Az '56-os forradalmat is az ő „helyszíni közvetítésében” éltem át. „Tudod, korábban milyen néven írt? – kérdezte János, s még hozzá tette: – Mert a családneve Győri Imre volt…” Az Imrére nekem is leesett már a tantusz. „Hát erről az emberről zengsz te dicshimnuszokat a Stefan Gheorghiun! Sürgősen mondj köszönetet Illésnek. Jobb ember, mint amilyennek gondolnád…”
A kozmetikázott remekmű eltűnt a süllyesztőben, de a Megyei Tükörhöz már egy másik Bíró Béla tért vissza. Mikes Imre kicserélte az agyamat. Ahogyan az impériumváltás – Mikes egyik feledhetetlen könyve szerint – a román és a magyar agyakat is fölcsérélte. (A könyv címe Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig.) Ahogyan '45 majd '56 után a Mikes agya is folyton kicserélődött. Újabb és újabb illúziókkal kellett leszámolnia. (A Szabad Európával is.) Csak önmagához maradhatott hűséges halála órájáig. Hawaiban halt meg 1990-ben, a hazai rendszerváltás hajnalán. Akkor már feltehetőleg illúziók nélkül…
Amikor „jómagyar” kollégáim cserben hagytak, mert a Ceaușescu-rendszer által „államellenes összeesküvésnek” tekintett Limes-kör tagjaként „bajba sodortam őket”, csakis a Brassói Lapoknál kereshettem menedéket. Már '89 után. Mert előtte és utána még egy-egy fél évig a csőd szélén szédelgő gépgyárban „fordítgattam” műszaki dokumentációkat. (Amelyek akkortájt már nem is léteztek,)
Hogy miért mondtam el mindezt?
Talán azért, hogy sejtessem, én sem a kommunizmusnak, sem a liberalizmusnak nem váltam árulójává. (Mint sokan vélik.) Engem árultak el az illúzióim. Mindvégig demokratikus elveimhez próbáltam hűséges maradni. Ami – Győri-Mikes-Gallicus esete rá a példa – soha nem könnyű.
De talán lehetséges…
