Gondolom, ez némi magyarázatra szorul, ezért kifejteném. Nem a közhelyek zavarnak. Elsősorban azért, mert nem várom el azt, hogy az átlagember az átlagosnál jobban bánjon az anyanyelvével, másrészt pedig azért, mert a közhelyek gyakran amilyen fárasztóak, olyan igazak.
Az sem zavar, hogy az emberek többségénél az idő szűri és szépíti a múltat. Mélyen emberi dologról van szó ugyanis. Egyrészt szükséges azt hinnünk, hogy éveink sok széppel és jóval ajándékoztak meg. Nem gondolhatunk úgy a teljes eddigi életünkre, mint valamiféle pokoljárásra, az tönkretenne minket. Másrészt, van egy viszonylag rövid korszak az életünk elején, amelyben kialakul alapvető értékítéletünk, ízlésünk, társadalmi-emberi elvárásaink. A további évtizedek ezeken sokat finomítanak, de radikálisan ritkán változtatnak s ennek következtében ezekből lesz a mérce, amihez életünk s világunk apróbb s nagyobb dolgait értékeljük.
Ráadásul ez a világ iszonyú sebességgel változik, biológiai és lelki alkalmazkodóképességünkhöz képest túl gyorsan. Így aztán nem csoda, ha egy adott életkoron túl az ember úgy érzi, el van veszlődve, már a pár évvel fiatalabbak nyelvezetét s ambícióit sem érti s egyre csak száguld szembe a félelmetes ismeretlen jövő. Semmi sem igazán megjósolható, a jelen ritkán nyújt fogódzót, tehát valahol természetes, hogy a múlt biztonságosnak vélt, és idő által megszépített kilométerköveibe kapaszkodunk.
Amivel nem értek egyet, és ami zavar, az a sommás ítélet, ami az ilyen nosztalgiarohamoknak sajnos természetes velejárója. Az „akkor jó volt, most rossz” felületes és hamis harsogása.
Értsük meg jól: minden korszaknak megvannak a maga rettenetesen rossz oldalai és csak úgy lehetünk őszinték, ha éveinket a maguk teljes – nem fehér, nem fekete, hanem valamilyen szürke árnyalatú – valóságában látjuk s láttatjuk.
Bevallom, hogy a padokban hátratett kézzel ülő egyenruhás, hajpántos, karszámos iskolások látványa bennem inkább ellenérzést vált ki. Igen rend volt és illem, de annak ára volt, amiről nem, vagy csak ritkán beszélünk. Én szerettem a tanító nénit, de így, utólag visszaemlékezve rá, inkább dühös vagyok. Habsburgi pontossággal alkalmazta az „oszd meg és uralkodj” elvet, rendesen egymás ellen fordítva az osztályban természetesen kialakult klikkeket. Minél agresszívebb volt egy szülő, minél könnyebben eljárt a keze, annál többre tartotta, ő maga pedig előszeretettel alkalmazta a vonalzóval adott tenyeres módszerét, olykor kiszámíthatatlanul is. Nem is volt egyedüli ebben, így működött a rendszer.
Az egyenruhák pedig bennem mindig az egyengondolatokhoz és az egyengyerekekből faragandó egyenemberekhez vezető utat jelölték. Ezen lehet vitatkozni, én sem kedvelem azt, ha az iskola divatbemutatóvá, a tehetősebb szülők gyerekeinek a rongyrázó színpadává alakul, de ezt más módszerekkel is meg lehet előzni.
Barátságaink, emberi kapcsolataink valóban közvetlenebbek, fizikaibbak voltak, de ne becsüljük alá az ember alkalmazkodóképességét. A jelenkor képernyőorientált világában nagyon sok a felületes és a talmi, de az ember még mindig társas lény. Tanárként azt tapasztaltam, hogy igenis ma is, a telefonzombi generációk világában is a sok felszínes kapcsolat mellett erős, szoros és lényeges barátságok alakulnak ki, amelyek a kívülálló számára kevésbé láthatók s érthetők, de rendesen kiállják az idő s a kisebb-nagyobb drámák próbáját. Igen, egy mai tizenévesnek legalább ugyanannyi jó és igazi barátja van, mint amennyi nekem volt annak idején.
Igaz, hogy a mai világ sok tekintetben veszélyesebb, de korántsem akkora a különbség, mint azt mi a hírforrás-téboly állandóan információkkal bombázó és mindent túldramatizáló közegében gondolnánk. És mivel valóban vannak komoly veszélyek: a pokoli közlekedéstől a túl könnyen megszerezhető kábítószerekig, igenis van értelme annak, hogy megvédjük a gyerekeket egy sor olyan dologtól, ami a mi időnkben a felnövés természetes velejárója volt. Nem lehet az új veszélyek mellett a régieket is otthagyni, valahol ki kell egyenlíteni a rendszert.
És akkor még nem beszéltünk tágabb értelemben a társadalomról, amiben éltünk.
A Hajnal negyedben, ahol tizenévesként éltem, volt a mindenki által ismert ceruza tömbház (akkoriban a legmagasabb épület a környéken) szomszédságában egy „Gostat”. Hosszú órákig vártuk az árut, aztán csirkét hoztak. A sorból lökdösődő tömeg lett, és amikor egy nagy rafiakosár csirkét az elárúsítók dugva belöktek a pult alá, előttem egy asszony teljesen összeomlott. Iszonyú fejhangon sikoltozni kezdett: a csirkék, a csirkék!!! – ma is hallom és átélem kétségbeesését, tudom, hogy az aznapi sorbaállás sikerességén múlt, hogy mit tesz családja, gyermekei asztalára.
Még él emlékeimben a kenyérjegy, a „takimuri”, a havi fél tábla vaj. Emlékszem a sületlen veknikre, amelyeknek héja alatt s a töppedt büdös massza felett alagút húzódott. „A lyukat ne edd meg!” – tréfálkozott sajátos akasztófahumorával drága emlékű nagyapám.
A pult alá lökött, rokonnak, ismerősnek félretett csirkék nem számítottak kivételnek. Mindenki ismerte az egymásnak valamit szerzés sajátos államszocialista cserekereskedelmi rendszerét és mindenki boldogult, ahogyan tudott. A kendőgyárból kilopott pár méter szövetért félretettek két csomagnyi kávépótlékot a Tordai úti boltban.
Az ember alkalmazkodó lény, ezért maradtunk életben. Abban a vészterhes, nyomorgós, megfélemlített és szürke világban is megtalálták a legtöbben a módot arra, hogy színt és életet vigyenek létezésükbe. A gyárak, iskolák és más közösségek kialakították a maguk belső rendjét és a suttyomban elpoénkodott felvonulásoktól, a mindenkori főnök valahogyan megúszható piszkálásán keresztül Lala, a túl sok szabadidővel rendelkező vállalati mókamester csínytevésein keresztül szőtték éveken át azt, ami átsegített mindenkit a mából a holnapba. Nevettünk, hogy lelkünk ne zuhanjon a mélybe.
De voltak nagyon sötét sarkai az életnek. Alig tanult meg egy gyermek beszélni, azonnal meg kellett tanítani hallgatni. Ma sokan idealizálják a sorkatonai szolgálatot, egyesek egyenesen visszahoznák, ha lehetne. Megsúgom, ez annak idején mezőgazdasági rabszolgamunkát jelentett, teljesen értelmetlen szenvedést, fiatalságunk legjobb éveiből egy-másfélnek az elrablását s egyeseknek halált. Ajánlott irodalom: Tar Károly: Az ismert katona. Én is tudom, hogy van ma sok olyan fiatal, akit alaposan felrázna s kiegyenesítene pár hónap kaszárnya, de a történelem azt mutatja, hogy a sokkterápiák soha nem működtek igazán. Hogy nálunk mennyire nem, azt mutatja 1989 decembere, amikor a nép egyenruhás fiai különösebb gondok nélkül a tömegbe lőttek.
Élményvilágunkat kiürítette s belterjessé tette a szórakozás két kézzel való megfojtása, a napi két órányi nézhetetlen tévéműsorok, a kétévenként nehezen megszerezhető útlevél, amellyel csak akkor volt igazán érdemes meglátogatni a szocialista paradicsom más országait, ha tudtuk, mit érdemes árulni azok ócskapiacán, másképp nem volt költőpénz. Tudom, ma is van e téren gond, hiszen a burjánzó lehetőségek s a mindent elöntő kultúrszemét is nagyon ártalmas, de a bőség zavarát kisebb rossznak tartom, mint az ellenkezőjét. A sok bóvli és ártalmas kacat között legalább ott vannak s elérhetők az értékek is, még ha nehezen s erőfeszítés árán is.
Gyakran hallom az ellenérvet: ez igazából csak egy pár év, évtized jellemzője volt, és azon belül is akadtak sokan, akik módot találtak arra, hogy jobb életük legyen: a falusi rokon klasszikus eset, ha volt ilyen a családban, akkor volt élelmiszer. A másik klasszikus megoldást már említettem: kapcsolat az élelmiszerboltok személyzetével. A harmadik: a pártfunkciótól, apparátcsik betagolódástól, besúgásig terjedő spektrum.
De még ha a másoknak nem ártó módszereknél maradunk, akkor is fel kell vetni a kérdést: tényleg lehet komolyan dicsérni egy olyan korszakot, amelyben ilyen konjunktúrák kérdése volt az, hogy valaki éhezik-e vagy sem, él is, vagy csak létezik?
Pár napja az a hír röppent fel, hogy – valószínűleg az épp lezajlott választásokat részben helyesen értelmezve – iskolákban akarják tanítani a kommunizmus évtizedeinek történelmét. Egy kicsit szkeptikus vagyok, mert még a jól összeállított tankönyvek is csak keveset tudnak átadni egy adott kor életvalóságából. A művészet kissé jobban teljesít ebben a kérdésben. Betegre olvashatom magam mondjuk arról, hogy mik történtek a kora tizennyolcadik században a német fejedelemségekben, de ha azt akarom megtudni, hogy milyen érzés lehetett mondjuk 1725 környékén télen, hajnalban végigmenni Lipcse utcáin, Bach első Brandenburgi versenyének második tételét kell meghallgassam. Másoknál valószínűleg másvalami fog hasonló módon működni. A lényeg, hogy a puszta tények megtanítása nagyon kevés.
Ha csak arra szorítkozunk, akkor kiszolgáltatjuk a következő generációkat annak a folyamatnak, amely nagyon sok természetes és érthető lélektani folyamat és újabban még több sötét szándék nyomán olyan képet fest a múltról, amelyet még akkor sem lehet helyeselni, tisztán szépnek és jónak állítani, ha a magunk egyéni nosztalgiái ezt számunkra olyanná teszik.
Ha gyermekkorunkat, fiatalságunkat értékesnek látjuk, ha a mai időkkel szemben mérlegre állítva azt érezzük igazinak, kívánatosnak, lelkünkhöz közel állónak, örüljünk neki, mert azt jelenti, hogy nem esett komoly bántódásunk. De vegyük tudomásul, hogy ez csak a mi saját, erősen szubjektív élményünk s soha ne gondoljuk azt, hogy az a kor, a maga összes hozadékával jót tenne ma bárkinek is.
