Boris Kálnoky: a magyar társadalomban még él a valahova tartozás érzése

De Boris Kálnoky arról is meggyőzhette hallgatóságát, hogy az elvtelen és embertelen rezsimekkel szembeforduló, az önazonosságnak megfelelő elvek és ideálok által vezérelt emberek életét sokszor és sokan megnehezíthetik, de a helytállás, a kitartás és a céltudatosság végső soron visszafordítja a negatív folyamatokat.

A miklósvári kastélyt életre keltették, rendezvények helyszínéül szolgál, múzeum is működik benne

Elmesélte: nagyapja, Kálnoky Hugó (1900–1955) Lettowitzban született, főleg Bécsben és Morvaországban nevelkedett. Az erdélyi ághoz tartozó, gyermektelen Kálnoky Ludmilla úgy döntött, örökbe fogadja a morvaországi Kálnoky-ágnak a legifjabb fiútagját, Hugót. Az eljárás, Boris Kálnoky ismeretei szerint, az első világháború után, a Monarchia szétdarabolásakor kialakult kaotikus állapotok közepette nem sikerült, de az első agrárreform után megmaradt birtokrészeket, azokkal együtt a kőröspataki kastélyt mégis megörökölte a nagynénitől nagyapja, és Erdélybe költözött.

„Nagyapám úgy nőtt fel, hogy otthon németül beszéltek, de Erdélybe költözése után rövid idő alatt elsajátította a magyar nyelvet, sőt előírta, hogy otthon a családban mindenki magyarul beszéljen. Tette ezt annak ellenére, hogy német feleséget választott magának, akinek szintén meg kellett tanulnia magyarul. De mindketten megszerették ezt a székely világot, és nem a kommunisták, hanem Antonescu Vasgárdája utasította ki, távolította el őket” – mondta Boris Kálnoky. Kiemelte: Kálnoky Hugó konzervatív, keresztény felfogású, Monarchia-párti ember volt, és radikálisan náciellenes. Álláspontja szerint ahhoz, hogy ne a nácik nyerjenek, Otto von Habsburgnak vissza kellett volna kerülnie a trónra. Naiv, álmodozó, idealista, határozott elveket követő ember volt, nagyon szép leveleket írt. Olyan szinten megtanult magyarul, hogy a Magyar Távirati Irodának is dolgozott, majd később, Budapesten, a német nyelven megjelenő Pester Lloydnak is írt – magyarázta Boris Kálnoky.

Kitoloncolás, majd menekülés országról országra

Kálnoky Hugó és felesége, a türingiai születésű Ingeborg Louise von Breitenbuch (1909– 1997) a kőröspataki kastélyban építeni, fejleszteni kezdték maguk és környezetük életét, még tyúkfarmot is működtettek. Az antifasiszta elveket valló főúr azonban a Vasgárda számára nemkívánatossá vált, ezért az 1930-as évek végén a grófot csendőrök vonatra ültették, áttoloncolták a román–magyar határon, és családjának is távoznia kellett.

Budapesten éltek egy ideig, ahova viszont 1944-ben bevonultak a nácik, és keresték Kálnoky Hugót, mivel tudták róla, hogy legitimista, antifasiszta és kapcsolatban állt mindazokkal, akik ki akartak szállni a háborúból – folytatta az elbeszélést Boris Kálnoky. Budapestről a család szerencsére idejében továbbmenekült Győrbe, Apor Vilmos püspökhöz, és az ő vidéki nyári rezidenciáján éltek 1944 júliusáig. A Hitler elleni merénylet napján Kálnoky Hugó a Hitler haláláról tudósító BBC híreit hallgatta a rádióban, amiért valakik a faluból feljelentették. Felesége és gyerekei Bécsbe menekültek rokonokhoz, Hugó pedig a győri püspöki rezidencián kapott menedéket, ahol aztán később szemtanúja volt a szovjet katonák által legyilkolt Apor Vilmos halálának. Bécsből családjának újra távoznia kellett; a ház, ahol éltek, valószínűleg bombatalálatot is kapott. Csehországon keresztül végül Nürnbergben kötöttek ki – amerikai segítséggel – ahol a több nyelven beszélő grófnőt, Ingeborgot felkérték, hogy a nürnbergi perekben részt vevő tanúk házát vezesse; 1945/46-ban ezt a különleges intézményt, a perek tanúinak, az áldozatok családtagjainak szállását működtette – kiváló diplomáciai érzékkel.

„Nagyapám a második világháború után még egy ideig reménykedett abban, hogy Magyarországon szabad, demokratikus országot lehet felépíteni – aztán rájött, hogy ez nem fog megvalósulni. Mindszenty hercegprímás javasolta neki, hogy utazzon ki a családjával együtt Amerikába, mert a kommunisták hosszú ideig hatalmon fognak maradni. Ez így is történt; mindketten az amerikai emigrációban haltak meg” – részletezte Boris Kálnoky.

Kérdésre válaszolva, hogy édesapja, Kálnoky Farkas beszélt-e magyarul, elmondta: megtalált olyan leveleket, amelyeket az gyerekként, még a bécsi tartózkodás ideje alatt írt az apjának; ezeket magyarul fogalmazta, és szépen, érthetően fejezte ki magát – mondta az újságíró, hozzátéve: az ő édesanyja sziléziai német, és 1961-re, amikor ő született, már valahogy a háttérbe került apja számára a magyar nyelvhasználat. Elmondta: rábukkant olyan levelezésre is, amelyből kiderült: édesapja azért egy ideig tekintgetett még Erdély irányába: a hatvanas évek elején tervbe vette, hogy Háromszékre látogat, megtudni, mi történt a kastéllyal, a birtokkal, és előreküldött egy ismerőst. A kommunista hatalom termelőszövetkezetet alakított ki a kastélyban, a tsz vezetője pedig – az elbeszélés szerint – megverte a látogatót, a pokolra küldte.

Mesék, levelezések ébresztgették a múlt iránti kötődést

„Végül édesapám nem utazott el, dolgoznia kellett, el kellett tartania a családot. Nem beszélt velünk magyarul, de estimese-szerűen, kicsit fantasztikus túlzásokkal tűzdelve mesélt a család múltjáról, például az ősről, aki II. András király életét megmentette, lenyilazva a rátámadó medvét, bár az illető valószínűleg nem létezett… Már gyerekként volt bennem egy ködös tudata annak, hogy mi valahonnan Európa keleti részéről származunk. De hogy ez mit jelentett, akkor még fogalmam sem volt” – mesélte Boris Kálnoky.

"Már gyerekként volt bennem egy ködös tudata annak, hogy mi valahonnan Európa keleti részéről származunk. De hogy ez mit jelentett, akkor még fogalmam sem volt..."

Említést tett az újságíró arról is, hogy talált egy olyan levelet, amelyet az apja – aki katona is volt az amerikai hadseregben – egyik amerikai újságnak írt 1956-ban, kiemelve, hogy legalább ejtőernyősöket dobjanak le Magyarország fölött, ha már a hadsereg nem hajlandó beavatkozni.

„Az a kevés is, amit éreztünk ezekből a sztorikból, oda vezetett, hogy mi is hazamentünk megnézni, hogy mi történt a birtokkal. Ha azonban nincs a rendszerváltás, ez nem következik be, és odaveszett volna a kötődésünk is” – jegyezte meg Boris Kálnoky.

Elmondta: apja végül 1987-ben utazott el újra Kőröspatakra a kisebbik fia kíséretében. Amint az újságíró elbeszélte, hétköznapon érkeztek meg, és elmentek a hajnali misére, amelyen a papon kívül csak néhány asszony volt. De mire a mise véget ért, a templomból már alig lehetett kilépni, akkora tömeg gyűlt össze annak hírére, hogy „visszajött a gróf”. „Honnan tudták? Édesapám hároméves volt, amikor elhagyta a falut. De nagyon hasonlított nagyapámra, és a játszótársa, Sanyi bácsi látta a kocsit begurulni, belenézett, és rájött, ki tért vissza. A falu népe összegyűlt tehát a templom előtt – a testvérem számára ez volt a döntő pillanat: akkor jött rá, hogy a családnak ez a hely az otthona, és az övé is ez kell hogy legyen. Én egy évvel később mentem el a családi birtokra, és ugyanezt tapasztaltam” – folytatta Boris Kálnoky.

Hozzátette: több országban élt gyermekként, fiatalként, és öccsével együtt mindenhol beilleszkedtek, megtanulták az adott nyelvet, jól teljesítettek az iskolában, majd az egyetemen is. Ennek ellenére soha nem érezték, hogy a franciákhoz, a németekhez, a hollandokhoz vagy az amerikaiakhoz tartoznának, és nem is gondolták úgy, hogy hozzájuk kellene tartozniuk.

„Amíg egy Kálnoky is él, a családi fészek nem maradhat lakatlan”

„Kőröspatakon én is azt éltem meg, hogy vadidegen emberek, akiket a magyar nyelvtudásom hiánya miatt nem értettem, éber tekintettel a szemembe néztek, megítéltek, és arra jutottak, hogy hozzájuk tartozom… Ezzel az érzéssel sem én, sem a testvérem addigi életünkben nem találkoztunk; attól az időtől kezdve egyre inkább akörül forogtak a gondolataink, hogy haza kellene térni. Ő valóban hazatért, én pedig 1993-ban Budapestre költöztem, mivel újságíróként ott láttam lehetőséget a megélhetésre, és akkor kezdtem el magyarul tanulni. Úgy gondoltam, ott is otthon vagyok, hiszen ott is magyarok élnek, bár kétségkívül Erdélyhez képest nagy volt a különbség” – mondta az újságíró. Hozzátette: a családi hagyomány szerint egyébként, amíg a földön egyetlenegy Kálnoky is él, a sepsikőröspataki kastély nem maradhat lakatlan.

A sepsikőröspataki kastély

Megjegyezte, máig emlékszik arra, hogy amikor feladta a munkahelyét Németországban, költözésnek indultak, és a vonattal Magyarország felé gurultak, elnézte a lapos, nem túl attraktív tájat Bécs és Budapest között, és azt mondta magának: „ez az új otthonod, szeretned kell”. Később – tette hozzá – rájött, hogy már ő maga is úgy panaszkodik, időnként úgy szidja a magyarokat, mint ők szokták egymást – és valahogy ettől ő is magyarabb lett. „Ugyanakkor Háromszéken az volt a csodás, hogy ott még az egyszerű emberrel is lehetett irodalomról, világtörténelemről beszélgetni – a Kriterionnak a kötetei ott álltak minden polcon –, az anyaországban még a viszonylag gazdag emberekkel sem lehetett ilyen dolgokról eszmét cserélni. Budapest persze kedves volt hozzám, és jól sikerült ott az életünk” – folytatta.

„Paprikadiplomácia”: fontos, hogyan beszélünk az országról

A külhonban élő magyaroknak a más etnikumokkal, nemzetiségekkel való viszonyáról, a „paprikadiplomáciáról” szólva Boris Kálnoky kiemelte: a külföldön letelepedett magyarokra nagyon jellemző – attól függetlenül, hogy ők maguk vándoroltak ki, a szüleik vagy a nagyszüleik –, hogy mindig mesélnek valami pozitív dolgot más nemzetiségű ismerőseiknek Magyarországról, ha a konyhát, vagy az italokat dicsérik is, vagy éppen magyar ételekkel, italokkal traktálják vendégeiket.

„A magyar származású embereknek mindenképpen pozitív kötődésük van a hazához. Ha külföldön élő német vagy angol emberekkel találkozunk, jó esély van arra, hogy szidják országukat, hogy azt mondják, máshol sokkal jobb. Ezért is ez a címe a beszélgetésnek – én mindig azt éreztem, hogy ha a külhoni magyarként mesélünk az országról, a magyarokról, annak mindig pozitív hatása lesz” – hangsúlyozta az újságíró, hozzátéve: sajnos az ország imázsa a nyugati médiában negatív, ezért azok a nyugatiak, akiknek az adott államban magyar barátai, ismerősei vannak, alapból más benyomást kaphatnak Magyarországról. „Fontos, hogy beszéljünk az országról, kultúránkról a más társadalmak tagjainak” – nyomatékosította.

„Ugyanakkor, ha azon gondolkodunk el, mit tehetünk annak érdekében, hogy minél többen hazatérjenek – követhetjük például Törökország jó példáját” – jegyezte meg az újságíró, hangsúlyozva: az országnak egyszerűen sikeresnek kell lennie gazdaságilag is, mert ha ez így van, akkor a magyarul tudó, külföldön diplomát szerzett ember sikeresebb lehet az anyaországban, mint külföldön. Törökországba 2005 és 2015 között minden egyes évben 40 ezer török tért haza, mert ott jobban lehetett gazdaságilag boldogulni. Török kivándorló Németországban nem állt olyan könnyen jó pályára, mint a hazájában, ahova több nyelvet beszélő állampolgárként tért vissza – hívta fel a figyelmet Boris Kálnoky.

„A jó újságíró akkor tudja megnyitni a szíveket, ha szereti az embereket”

Az előadást követően lehetőség nyílt elbeszélgetni az újságíróval; ezt kérdés-válasz formájában adjuk vissza, az egyéni jelleg megőrzéséért.

– Az első, majd a második világháború utáni változások felszámolták Erdélynek a főúri, nemesi családok alkotta természetes elitjét… Önnek mi a véleménye erről, és hogyan határozná meg Erdély iránti viszonyulását?

– Ma ez már nem így van: nemcsak az egykori főúri családok leszármazottjaiból áll össze a természetes elit. Az erdélyi magyarság hihetetlenül tehetséges, Erdély és a Székelyföld is tele van kiemelkedő személyiségekkel, karakterekkel. A magyar politikai és kulturális életben is számos erdélyi származású személyiség van. Ami az én családomat illeti: valóban főúri múlttal rendelkezünk, és ide tartozunk, itt a helyünk. Ha nem is lakom itt, bennem is megvan a kötelezettségtudat: ahogy lehet, adni kell az országnak, a közösségnek. Amíg újságíró voltam a Die Weltnél, több pályázatot szerveztem Háromszéken újságírás, családtörténet témában. A nyerteseknek a saját pénzemből fizetett gyakornokságokat szerveztem, és természetesen, próbáltam tudósítani is azokról a dolgokról, amelyeket fontosnak tartottam. Az természetes, hogy tenni próbálunk az országért – ez a múltunkban, a karakterünkben van.

– Milyen ön szerint a küldetéstudata, önazonossága a jó újságírónak?

– A jó újságíróban van kreativitás, kíváncsiság, lendület és életöröm. Szeretni kell az embereket. A legtöbb cikk, amelyet a médiában látunk, publicisztika; a jó újságíró emberekkel beszélget, emberekkel találkozik, de nem fogja tudni megnyitni a szíveket, ha nincs benne empátia, ha nem szereti az embereket, ha nem szereti az életet.

– Erdélyi arisztokrata család leszármazottjaként, hogy látja, az elszármazott, második, harmadik generációs utódok mennyire determinálják a magyar sorsokat, a magyar közösség jövőjének alakulását?

– Nem determinálják; kevesen vagyunk, keveset tudunk tenni. De azért azt, amit tudunk, megtesszük: nem véletlen, hogy két Habsburg magyar nagykövetünk van (Habsburg György Magyarország nagykövete Párizsban, Habsburg-Lotharingiai Eduárd pedig a Vatikánban – szerk. megj.).

Saját édestestvérem, Tibor is visszatért Erdélybe – ő azelőtt főigazgató volt egy nagyvállalatnál Bukarestben; lemondott erről, hazatért, és most turizmussal foglalkozik Háromszéken. Biztos, kényelmes egzisztenciát adott fel azért, mert valamit építeni szeretne az országban. Magam is, amikor az MCC-hez átmentem, és a médiaiskola vezetője lettem, egy viszonylag tekintélyes pályafutást hagytam magam mögött, hiszen nemzetközi tudósító voltam. Az MCC-hez azért mentem, mert úgy éreztem, ott a helyem: tehetséget gondozni, a fiatalokat helyzetbe hozni most szerintem fontosabb, mint hogy én cikkeket írjak.

– Az ön esetében mi volt az a mozgatórugó, amelynek folytán úgy döntött, hogy Budapestre költözik a családjával?

– Amint a beszélgetés során is említettem, a fő mozgatórugó az volt, hogy idegen emberek úgy viszonyultak hozzám, hogy „én hozzájuk tartozom”, miközben én életem során soha nem éreztem a valahova tartozás érzését. Ez nagyon új, lelkileg rendkívül megható érzés volt, majdnem fájdalmas, de szép értelemben: egyfajta szúrás az ember szívében, hogy létezik ilyen is. Ez a tudat, hogy tartozom valahova, Nyugaton teljesen elveszett – a magyar társadalomban pedig ott van, természetes módon, akkor is, ha egymást szidjuk és panaszkodunk, hogy milyen rossz minden. Az átlagos magyar embernek sokkal több barátja és ismerőse van, mint az átlagos nyugati embernek, és többet is tud róluk, mint a nyugati ember a barátairól.