Egy fiatal férfi utazik a metrón. Éjfél után van. A kocsi üres. Az egyik megállóban megjelenik egy nő. Fáradtnak látszik. Két gyerekkel utazik valahová. Karján a harmadik. Egy csecsemő. Másik kezével egy súlyos bőröndöt vonszol maga után. Alig bír beszállni. Néhány megállóval odébb a férfinak le kell szállnia. Akkor veszi észre, hogy a nő is leszálláshoz készülődik. Első reflexe, hogy felajánlja a segítségét. De rögtön el is fojtja magában a segítő szándékot. Ő ugyanis fekete, a nő meg fehér. A nő a gesztust gusztustalan tolakodásnak tekintheti. Talán meg is rémülhet. Segítségért kiálthat. Talán a nő is szívesen venné a segítséget, de mi lenne, ha egy „négerrel” látnák. És tényleg, mit lehet tudni, mi lakozhat egy fekete férfiban, egy négerben? Melyek a voltaképpeni szándékai…?
Így aztán mindketten úgy tesznek, mintha észre sem vennék egymást. De lélekben nem csak a másikra ingerültek, de önmagukra is. Ami – az adott körülmények közt – elvben akár agresszióhoz is vezethetne…
A jelenet ma már aligha játszódhat le, de pontosan leírja a rasszizmus természetrajzát. Az előítéleteket, a bizalmatlanságot, a félelmet…
„Ahol a bizalmatlanság és az ellenségkép irányítja az emberek gesztusait, ott megszűnik a tisztességes emberi társadalom” – kommentálja Abdel-Szamad a jelenetet. „Az empátia (magyarán a beleérzés – B.B.) a kulcs, amely abba a szabad világba vezet, amelyben mindenki tudatosíthatja önmagában, hogy a rasszizmus nem csupán bizonyos kisebbségek elleni agresszió, de a társadalom minden tagját kisebb-nagyobb mértékben lealacsonyítja.”
Az empátia nem csak azt jelenti, hogy a másik helyébe képzelhessük magunkat, hanem azt is, hogy a saját helyünket megtaláljuk a közösségben. Ha tudomásul vesszük, hogy mi is részt veszünk benne, mert elviseljük, vagy mert haszonélvezői vagyunk. És hogy egy kisebbségi sem építheti le a kisebbségellenes érzületet (hagyományos megnevezéssel: az előítéletet), ha maga is gyűlölettel viszonyul annak kultúrájához, akivel szemben áll.
Egy empatikus társadalom – s ez már nem csak a rasszizmusra, hanem a nálunk otthonosabb nacionalizmusra is érvényes – soha nem lehet mentes konfliktusoktól. Sőt nem is szabadna annak lennie. Mindig lehetőséget kell teremteni a vitára, a másik álláspontjának tárgyilagos szemléletére, az érvek és ellenérvek kölcsönös kifejtésére, implicite ütköztetésére, amelynek során minden résztvevőnek kritikailag felül kell vizsgálnia nem csak a másik, hanem önnön álláspontját is.
Aki erre képtelen, olyan személyiséggé válik, mely – ha bármiben is ellentmondanak neki – azonnal sértetten reagál, mert annak a tévedhetetlen bizonyosságnak a rabja, hogy ő mindig mindenben tökéletes és rögtön feltör belőle a gyűlölet, ha valaki arra figyelmezteti, hogy ez feltevés talán mégsem minden vonatkozásban stimmel.
S ezzel el is kezdődik az identitások csatája, amelynek során mindenki a másikat vádolja azzal, amit így vagy úgy maga is éltet, azaz a rasszizmussal, illetve a nacionalizmussal.
Hogy mindezen mi, romániai románok és magyarok sem vagyunk túl, bár nézeteinket saját életvilágunkban ma már mi, magyarok is akadálytalanul kifejthetjük, jól jelzi, hogy nálunk is mindkét fél elzárkózik a másikkal való – indulat és elfogultságmentes – vitától, a kínosnak érzett helyezetek tisztázásától, az önmagával való szembesüléstől.
Évekkel ezelőtt írtam egy bővebb tanulmányt Liviu Rebreanu Ion című regényéről. Azt próbáltam bizonyítani, hogy a regény narrátora, akivel Rebreanu mintegy elmondatja a Herdelea-család és az erdélyi románság századvégi-századeleji történetét, korántsem annyira elfogult, mint amilyennek (persze pozitív előjelekkel) a Ceaușescu-féle középiskolai oktatás bemutatta. A tanulmányt, amelynek magyar változata a Sapientia EMTE szakfolyóiratában, majd A kölcsönösség alakzatai című kötetemben is megjelent, román változatban elküldtem a kolozsvári Tribuna szerkesztőségének is – mintegy az Abdel-Szamad által is szorgalmazott – vita reményében. Választ sem kaptam rá. Nemhogy tapintatosat, de még csak elutasítót sem. Állításomat, hogy Rebreanu messzemenően tárgyilagos és szándékában is tisztességes regényét a román nacionalista oktatási rendszer a magyarellenes érzelmek „karbantartására” használta fel, ahelyett, hogy – a magyar és a román, a román és a magyar sérelmek lényegi azonosságát tudatosítandó – a kölcsönös megértés szolgálatába állította volna, a szerkesztő nem tekintette „méltányosnak”.
Igaz, ma már nem jelentenek fel (legfeljebb megjegyeznek), sőt a közvetlen emberi kapcsolatokban nagyrészt nyugalom is van. (Agresszív magatartással én Kolozsváron például nemigen találkoztam.) De ma is jól megfigyelhető, hogy románok közt az itteni magyarok egymással is inkább románul beszélnek, vagy ha magyarul, hát halkabbra fogják a szót. Nem azért, mert mi egymás közt kevésbé lennénk harsányabbak, mint román honfitársaink, hanem azért, mert sokan még mindig félnek: a románokat (így általánosságban) a magyar szó ingerelheti. Még akkor is, ha az anyanyelv nyilvános használatát nemzetközi szerződések garantálják. Pedig többségüket – azt tapasztalom – ma már nem is zavarja. Legalább korántsem annyira, mint amennyire minket, akik az egykori Kolozsvárt is ismertük, zavarhatna a ma már csaknem kizárólag román beszéd. De már minket sem nagyon zavar. Azt sajnos még mindig nem alaptalanul feltételezzük, hogy ma is komolyan félnek attól, hogy egyszer, ha még adódik rá alkalom, visszavesszük tőlük Transzilvániát. S akkor ugyanazt tesszük velük, amit ők tettek velünk. A történelem kiszámíthatatlan. A legjobb taktikus is elhibázhatja a stratégiát. De az ő nézőpontjukból az is gyanús lehet, hogy mi legtöbbször ma is ódzkodunk felhánytorgatni azt, ami fáj. Nem a büntetés miatt, mert az ma már nem közvetlenül érintene, hanem azért, mert nem akarjuk sérteni a közismert „román érzékenységet”. Hogy politikusaink néha mégis megteszik, az már a tiszta beszéd, a sérelmek kölcsönös kibeszélése és feloldása felé vezethet.
Egyelőre azonban József Attila szavaival szólva még mindig „…fortélyos félelem igazgat bennünket, s nem csalóka remény.”
Ámbár legjobbjaink továbbra is bíznak benne, hogy egyszer lehet másként is talán. Beletanulhatunk az empátiába… Kölcsönösen. Az, hogy maradunk (hiszen ma már mehetnénk) inkább erről a reményről tanúskodik, mintsem arról, hogy valamiféle – egyébként is illuzórikus és a románok számára a mi trianoni fájdalmainknál nem kevésé embertelen – revansra spekulálnánk. A türelem, még ha néha megalázó is, sokkal könnyebben elviselhető, mint a dominancia látszata mögött makacsul munkáló kognitív disszonancia, azaz az egyén által is kínosnak érzett tudatzavar. S az ebből fakadó ingerültség, amelyet egy magyar (vagy román) szó, egy a „régi időkre” emlékeztető idegen stílusú ház, templom látványa, s az ezekhez tapadó – mégannyira szájízünk szerint stilizált – történelmi emlék is kiválthat.
Abdel-Szamad a lényegre tapint, amikor úgy véli, hogy az eltérő identitások gazdagítják egymást, nem szegényítik. Emberebbé tesznek mindannyiunkat. Nem egymás ellen kell védelmeznünk őket. Még kevésbé egymás ellenében.
