Őt magát is meglepte az átalakulás. Az a társadalom, amelyet addig természetesnek talált, egyszerre idegenként tűnt föl előtte. Fehér honfitársainak olyan lehangoló gesztusaira, mondataira, a megkülönböztetés olyan apró, de az új nézőpontból sérelmes megnyilvánulásaira lehetett ekként figyelmes, amelyeket korábban, fehérek közt élő feketék társaságában sem tapasztalt. Sorra rá kellett döbbennie persze, hogy korábban is érzékelt efféléket, de akkor mégsem volt képes értelmezni is.
A tudatosan is elutasító vagy egyenesen agresszív gesztusokról, a mindennapi rasszizmus eseteiről nem is beszélve, amelyekkel éppen az – egyenlőség, szabadság és testvériség humanista jelszavait egyik legfontosabb politikai exportcikkének tekintő – amerikai társadalomdalomban találkozhatott.
Kiderült, hogy a fehér önérzettel hangoztatott pozitív diszkrimináció csupán látszatmegoldás. Kevesek profitálhatnak belőle, s annak is ára van.
Vallomásai engem kevésbé döbbentettek meg, mint amerikai olvasóit. Főként azért, mert én ezen a megdöbbenésen – igaz, kezdetben csak retrospektíve – Mikes Imrének, a Szabad Európa Rádió egykori Gallikusának még brassói újságíróként írott könyve olvastán szinte már gyerekkoromban megismerkedtem. A hazai magyar nyilvánosság számára csaknem ismeretlen könyv címe: Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig.
Mikes Imrének nem kellett álcáznia magát, ő álca nélkül is mindkét államban idegennek számított. Nagymagyarországon és Nagyromániában is. Az első világháború után radikálisan demokrata politikai nézetei miatt települt át Ausztriába, majd onnan mégiscsak magyarok közé Romániába, s vált a Nagyváradi Napló, majd a Brassói Lapok szerkesztőjévé. Könyvének alapgondolata, hogy az impériumváltással az erdélyi magyar és román agyak egyszerűen kicserélődtek. Korábban a románok voltak azok, akik nemes önérzettel a kisebbségek közösségi jogainak hiányáról, politikai megkülönböztetéséről, kulturális kisemmizettségéről, megalázottságáról szónokoltak (gyakorta még a magyar Országgyűlésben is). Az impériumváltás után váratlanul a románok korábbi gondjai iránt jobbára érzéketlen magyarok kezdték el hangoztatni ugyanezeket az érveket. A románok pedig késedelem nélkül az egységes nemzetállam magyar eszméit tették magukévá. Egykori magyar honfitársaikat is überelő vehemenciával, sőt bosszúszomjas irgalmatlansággal. Szinte egyik napról a másikra és gyakorta anélkül, hogy tudatában lettek volna, mit is cselekszenek.
Az ausztriai emigrációból ismételten idegenbe – az akkor már „román” Erdélybe – érkező Mikesnek kellett figyelmeztetnie erre bennünket, magyarokat is.
A jelenséget azok, akik némi empátiára is képesek, a családi életből korábban is fölösen ismerhetik. Ha tetteiket és szavaikat házastársuk fejével próbálják végiggondolni, rögtön megsejtik a másik fél érzékenységeinek, sértettségeinek, sőt ingerültségének okait is. (Természetesen ez esetben is: már aki.) Persze kevés dolog van, ami ennél nehezebb lehetne, hiszen a testemet maszkírozhatom, romává vagy négerré alakíthatom magamat, de egy nő vagy férfi bőrébe (voltaképpen idegrendszerébe) nem bújhatok bele. Legalábbis maradéktalanul. Még átmenetileg sem. Karinthy halhatatlan (bár első lásra némileg felületes) aforizmája kínálja a magyarázatot: „Egy férfi és egy nő hogyan is érthetné meg egymást, hiszen mind a kettő mást akar: a férfi nőt, a nő férfit.” Ráadásul ez az aforizma újabban kezd tárgytalannak bizonyulni. De csak látszólag, mert az azonos neműek házasságában is megmaradnak a hagyományos nemi szerepek bizonyos megfelelői, még ha esetlegesen váltogatva is.
Mikesnek élettapasztalata által élesre csiszolt empátiájára alapozva sikerült a nagymagyarok és a nagyrománok nézőpontját, gondolkodásmódját is „magáévá tenni”, nyilván ugyanolyan átmenetileg, mint Grace Halschnek. Azt hiszem, időnként (legalábbis bizonyos vonatkozásokban) én is képes vagyok román szemmel nézni önmagunkra is.
De nekem is ott motoszkál az agyamban a kérdés, mikor akad olyan román sajtómunkás, aki román nyelvi nehézségeinket, emberi méltóságára hiú magyarságunkat magára öltve próbál meg vásárolni, hivatalokba járni, érvényesülni. Persze efféle román ember már akadt, én is ismertem közülük néhányat. De olyannal, aki ekként szerzett élményeit módszeresen és szakszerűen – saját neve alatt – a román nyilvánosság tudomására is hozta volna, nemigen találkoztam.
Pedig enélkül nehéz lesz megteremteni a kölcsönös empátia feltételeit. Az egyoldalú empátia pedig egy többé-kevésbé agresszív közegben csupán védtelenné teheti az embert.
Ha eltérő értelemben is, de mindannyiunkat.
