Voltak ugyan kegyelmi pillanatok és időszakok, mint például Göncz Árpád és Emil Constantinescu 1997-es marosvásárhelyi látogatása, amelynek nagyon erős jelképes üzenete volt, vagy a 2004 és 2008 közötti időszak, amikor együttes kormányüléseket is tartott a két ország kormánya. De alapvetően nagyfokú bizalmatlanság jellemzi Bukarest és Budapest viszonyát, és az elmúlt 12 évben ezt a bizalmatlanságot folyamatosan táplálták a felek. Romániának nem érdeke Magyarországgal osztozkodnia, hiszen Bukarest a térségben egyedül szeretne biztonságot szavatoló szereplő lenni, ezért Bukarest feltett mindent az Egyesült Államokkal való viszony fejlesztésére. Tizenkét éve a magyarkérdés hazánkban indexre került, ami miatt jó sok szemét összegyűlt a szőnyeg alatt. Most ezt kellett volna eltakarítania Novák Katalinnak. Nyilvánvalóan egy látogatás alatt erre nincs lehetőség. A felek most is kerülték a szimbolikus gesztusokat. Klaus Iohannis a kisebbségi kérdésekről ugyanazokat a paneleket, közhelyeket ismételte meg, amelyeket már jól ismerünk. Nem volt bátorsága tapodtat sem elmozdulni ebből a retorikából. Iohannis persze már azzal is nagy lépést tett, hogy egyáltalán Bukarestbe hívta Novák Katalint. A jelek szerint lesz folytatás is, hiszen amint Kelemen Hunor nyilatkozta, a magyar államfő meghívta Iohannist Budapestre, aki el is fogadta a meghívást.
Mindez azt mutatja, hogy pragmatikusan megpróbálnak a felek elindulni, olyan közös kérdésekre összpontosítanak, amelyek kölcsönösen előnyösek. Főleg energetikai, infrastrukturális és diplomáciai kérdésekben lehet hozadéka Romániának, hiszen Bukarestnek például mindenképpen érdeke, hogy Magyarország támogassa a schengeni övezethez és a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez való csatlakozását. Hogy végül mennyire mélyen indul el a közigazgatás szintjén az együttműködés, azt egyelőre nem tudni, mert a román közigazgatásban és egyéb állami intézményekben meglehetősen nagy a fenntartás a magyarokkal és főleg a jelenlegi magyar kormánnyal szemben. A minimális terv az, hogy Bukarest csak addig tolja majd az együttműködés szekerét, amíg feltétlenül muszáj, hogy elérje a fent említett pragmatikus céljait. Egy maximalistább terv lenne, ha a román politikum felvállalna egy szimbolikus jelentőségű, nagyobb horderejű közeledési román-magyar projektet, amely kiterjed a közhangulat, a társadalom szintjén tapasztalt berögződött mentalitások, előítéletek megváltoztatására. Na, ez az, amire egyelőre kicsi az esély.
Most 2022-őt írunk, és 2024-ben már választások következnek (ha nem véletlenül hamarabb). A kampányban mindenképpen elő fog kerülni a magyar kártya, hiszen ez még mindig olyan „aranytojó tyúk”, amitől a román politikum képtelen megszabadulni, hiszen gyatra teljesítménye nem teszi lehetővé, hogy tényeleges életszínvonal-javító intézkedésekkel dicsekedjen. Ezért jó figyelemelterelésre az egyszerű és már sokszor bevált recept, a magyar kártya. Kétlem, hogy ezúttal kreatívabbakká válnak a román pártok tanácsadói. Mert mindig könnyebb a már kijárt úton haladni, a jól bevált recepteket alkalmazni. Két év alatt sokat nem lehet tenni, de elég idő, hogy a közeledés elinduljon. Hogy milyen sebessége lesz ennek, nehéz előre látni. Egyelőre a nyár rendkívül feszült volt Orbán Viktor tusnádi kijelentése miatt, amit a román sajtó szinte kivétel nélkül rasszistának állított be. A pavlovi reflexek még sokáig fognak működni, és ha a csúcson el is indul valamilyen közeledés, annak a hatása csak később érződhet alacsonyabb szinten, hiszen időbe telik, amíg az új impulzusok, az új irányok eljutnak a közigazgatás minden zegzugába, netán az önkormányzatokhoz is.
Van is elég helyi feszültég, amelyek harminc éve állandósultak és mintha változtathatatlanoknak tűnnek. Iohannis kised meséi ellenére nyilvánvaló, hogy az anyanyelvű oktatás kérdése még mindig értetlenséget vált ki a román társadalomban, amely saját politikusainak gyenge teljesítményét és a rendszerváltás óta eltelt több mint harminc év kudarcát - amely kivándoroltakra és itthon maradottakra szakította szét a román társadalmat - a magyarellenességgel, az ellenségkereséssel próbálja kompenzálni. Bűnbakot keresnek, és erre jók a magyarok, akik „eladják az országot, nem elég románok, románul sem tudnak, nem éneklik a román himnuszt, de bezzeg a magyart és a székelyt igen, illetve folyton Magyarországra járnak” – és még hosszan sorolhatnám a román kudarcérzés elleni védekezésként felszínre törő magyarellenesség kliséit.
Amikor majd ezen a zsigeri szinten is sikerül megváltoztatni a mentalitásokat, akkor mondhatjuk, hogy Romániában megoldódott a nemzeti kisebbségek kérdése. Egy biztos, hogy ez nem fog megtörténni a közeljövőben. De ne legyünk telhetetlenek, örüljünk egyelőre annak, hogy elkezdődött egyfajta közeledés a két ország között.
