Hintz Györgyné Boros Ella (1885–1975) műkedvelő fényképész hagyatéka

Az album képei láthatóvá teszik mindazt, amit nem őriz írás: a nagyvárosi mindennapokat, a közszerepléseikről kevésbé ismert de a hétköznapokban jelentős szerepet betöltő nőket, akik nemcsak az otthont, a családot, a helyi nők emancipálódó társadalmát építik a 20. század elején, hanem a család vizuális, képi emlékezetét is – fogalmazza meg a szerkesztő, Blos-Jáni Melinda a Belső képek – Dr. Hintz Györgyné Boros Ella (1885–1975) műkedvelő fényképész hagyatéka című kötetben, amely akár általános meghatározása is lehetne a hasonló, női fényképész által készített fotók, családi albumok esetében. A kötet egy eddig ismeretlen fotós, Hintz Györgyné Boros Ella életművét mutatja be, de egyúttal segítséget, magyarázatot nyújt a fényképek megértéséhez is: kik és miért kezdtek el fényképezőgépet használni, az archív fotókból mit lehet kiolvasni és megérteni a jelenben, milyen szerepük lehet a fényképeknek – általában a vizuális alkotásoknak – a hely-, társadalom- vagy művészettörténeti kutatásokban? A kötet tulajdonképpen a második fotóalbum (a Látható Kolozsvár. Orbán Lajos fotói a két világháború közötti városról címmel 2017-ben megjelent első album után), amely a Sapientia EMTE kolozsvári karán a média tanszék tagjai által látrehozott Erdélyi Audiovizuális Archívum egyesületnek a tevékenységéhez köthető. Az egyesület fő célja az erdélyi audiovizuális örökség (fotó-, film-, video-, hanganyag) megőrzése, digitalizálása, kutatása valamint népszerűsítése.

A Belső képek kötetnek a 12. Kolozsvári Magyar Napok keretében megtartott bemutatója már csak azért is jóra és teljesre sikeredett, hiszen sikerült a szerzőknek szinte mind jelen lenni (Bokor Zsuzsa társadalomtörténész kivételével) és ismertetni a könyvvel, munkájukkal kapcsolatos élményeiket, sőt Hintz Györgyné Boros Ella külföldön élő unokája, a könyvbemutatón jelen levő Hintz Gábor a nagymamájához fűződő személyes emlékeiről is mesélt a közönségnek.

A kötetnek mint tárgynak a szépségét és albumszerűségét emelte ki kezdetben a könyvet bemutató Pál Emese művészettörténész, aki szerint a könyv összetett kérdést jár körül egy interdiszciplináris keretben, és jóval többet megtudunk, mint amit az alcím sejtet a két világháború közötti Kolozsvárról, általában az albumok történetéről, a női szerepekről ebben a korban. Hiszen a kötet szerkesztője és szakmai irányítója, valamint a szerzők mind az adott téma szakemberei: Blos-Jáni Melinda és Mira Marincaş a Sapientia EMTE oktatói vizuális kultúrakutatással, fotótörténettel foglalkoznak, Gaal György helytörténész helytörténeti keretbe igyekszik elhelyezni azt, hogy ki is volt Boros Ella Hintz Györgyné és hogyan találkozott a két család, Bokor Zsuzsa a 20. század eleji női emancipációs törekvések keretében vizsgálja Boros Ella életútját, Újvári Dorottya művészettörténész, a Maros Megyei Történeti Múzeum muzeológusa, a BBTE doktorandusza a fotóalbumok történetével, azok kialakulásával foglalkozik.

Pál Emese a könyv felépítését kiállítási katalógushoz hasonlította, amelyben egy távoli horizontból közelít a kötet témája felé: először a helytörténész családtörténeti írása olvasható a két polgári családról, majd következik a fotóhagyaték nőtörténeti kontextusból való elemzése, illetve annak tárgyalása, hogyan illeszkedett be a két világháború közti emancipációs mintákba Boros Ella élete, ezután pedig még közelebb kerülünk a hagyatékhoz az albumtörténeti írással, majd magukról a képekről kapunk leírást, a fotók feldolgozásáról, retusálásáról, a könyvnek a létrejöttéről. Mindezt követik a műfajok szerint csoportosított képek, amelyek révén végül is egy izgalmas albumot tartunk a kezünkben.

De hogyan jut el valakihez egy ilyen rendkívüli fotóhagyaték, mint a Hintz Györgyné Boros Elláé? Blos-Jáni Melinda elmesélte a nem mindennapi történetet. Mivel amatőr fotósokkal foglalkozik, kezébe került a Tessar Teke amatőr fényképésztársaság évkönyve – de szintén egy kolozsvári amatőr fotós, Orbán Lajos (1897–1972) munkásságának tanulmányozása révén. Az album szerint a társaság elnöke dr. Hintz György gyógyszerész volt – közismert név a kolozsvári Hintz-patika és -ház révén is, róluk lehetett tudni kik voltak, mivel foglalkoztak, hol laktak. Majd amikor felvette a kapcsolatot a leszármazottakkal kiderült, hogy tulajdonképpen nem György, hanem Györgyné, tehát a feleség, Ella volt a fényképész a családban. Ez az információ lenyűgözte, sokkal érdekesebbé vált számára a történet annak tudatában, hogy egy nő fotózott. A családi fotóhagyaték őrzője a Németországban élő Edit. Amikor a család 1986-ban kivándorolt, 70 kilogrammot vihettek magukkal az itteni vagyonukból, és ők a fényképalbumokat választották – aminek mi is örvendhetünk, hiszen így maradhattak meg, emelte ki Blos-Jáni Melinda. Végül a képek sok munka árán kerültek a kötetbe, hiszen Németországba kellett utaznia megörökíteni, leszkennelni a fotókat. Azt is elmondta, a képek „magyarázatánál” se írott, se élő emlékezetre nemigen lehetett számítani, hiszen például Edit még kisgyerek volt, amikor a fotók róla készültek, Ella pedig nem vezetett naplót, nincs egy szövegkorpusz, amiből bármit megtudhatunk az életéről – ezért lényeges „megtanulni” a fényképeket, és meglátni mögöttük a fotóst és a családot, életformájukat.

Gaal György helytörténész személyesen is ismerte Hintz Ellát, anyai nagyszüleinek a korosztályából származott, emlékeiről mesélve elmondta például, hogy minden húsvétkor elment Ella nénit is megöntözni, akinél nem piros tojás volt, hanem valami különleges kézműves termék: kidolgozott bőrdarab mintákkal, egy könyvjelző vagy pénztárca, esetleg művészien megformált sütemény, díszes mézeskalács. „Művészlélek volt” – emelte ki Gaal György, rámutatva, hogy ez tulajdonképpen családi örökség volt, hiszen Ella az édesanyjától tanulta, majd a fia is foglalkozott gyógyszerészként bőrdíszművességgel.

Hasonlóan emlékezett Ellára az unoka, Hintz Gábor is. Fantasztikus egyéniség volt, jól beszélt angolul, németül, és még 90 éves korában is volt operabérlete, a fényképeit ő készítette, bútorokat festett gyönyörű magyaros motívumokkal, és neki volt a városban nőként elsőnek hajtásija – mondta, megjegyezve, hogy a fényképek nem mondanak róla sokat. Művészi hajlamának hasznát vette azt követően, hogy miután mindenüket elvették az államosításkor, 60 évesen kezdett el dolgozni: képeslapokat és karácsonyfadíszeket festett, bőrdíszműves munkákat készített a szövetkezetnek. Soha nem hallotta panaszkodni, „ez van, ezt csináljuk” – idézte az unoka Hintz Ellát.

Annak ellenére, hogy Boros Ella szakmát is tanult, bőrdíszművességgel is foglalkozott, tanítóképzőt is végzett, mégis megmaradt családanyának, tehát mondhatni, mérsékeltebb emancipáció jellemezte. A tőle megmaradt 1437 fotó a családon belüli térben készült, a családtagjairól. Miben rejlik ezeknek a képeknek a nőisége, mitől másak a női fotósok – tette fel a kérdést Pál Emese. Amikor ránézünk egy képre és megvizsgáljuk annak a kompozícióját, nem fogunk esztétikai különbséget látni attól függően, hogy ki készítette. Ezeket akkor tudjuk női fotóként értékelni, ha nem látványként, hanem gesztusokként nézzük, elképzeljük, hogy egy nő napi rutinja mellett beépült az életébe a fényképezőgép, és az ő nézőpontjából kezd el fotózni. Egy anya például teljesen más kontextusban látja a gyermekeit, a nap más időszakában van velük, ha a nőknek ilyen jól elkülönített szerepük van a társadalomban, akkor a gesztusaik is másképp nyilvánulnak meg – mindez pedig meglátszik a képeiken, magyarázta Blos-Jáni Melinda.

Jellemző volt a 20. század előtt is, hogy a polgári családból származó nők képzésének részét képezte, vagy csak időtöltésként űzték a „festegetést” – vajon Hintzné Boros Ella esetében is fennállhat, hogy a fotózás így értelmezhető-e – vetette fel Pál Emese. Újvári Dorottya a művészettörténet egyik nagy hibájának nevezte, hogy ez a tudományterület például a nők munkáját is ugyanazon a „lencsén” keresztül akarja nézni, mint a nagy művészekét, egyforma elvárásokba kényszerítenének minden alkotást. A tudományág kidolgozott egyfajta kategóriarendszert – például legyen időtálló és nagy méretű az alkotás –, és ami annak nem felel meg, arra már nem is figyelnek. Emiatt sem vették számításba, hogy miben alkottak a nők, akik például jegyzetfüzetbe készítettek akvarellt, olajfestményt, tehát teljesen más hordozóra. A női alkotók nem a nagy művészetnek alkottak, hanem teljesen más normarendszerben – legtöbb esetben családban gondolkoztak, alkotásiak tehát szűk körnek, közösségnek szóltak. Újvári Dorottya szerint Hintzné Boros Ella esetében is ez figyelhető meg: folytatja ezt a hagyományt, saját szűk közösségének alkot, de azért valamennyire továbblép, mert a fényképezés ennél többet is megenged, hiszen kiállításokra is elküldi a fotóit, részt vesz a Tessar Teke Társaságban, neve feltűnik különböző kiállításokon a második világháború előtt. Egyébként a fotót abban a korban fedezték fel mint a modern kor művészete, erről rendszeresen közölt cikkeket a Művészeti Szalon és a Pásztortűz is.

Hintzné Boros Ellának saját fotólaboratóriuma is volt, ő dolgozta ki a fotóit, de megtartotta kulisszatitkait – magyarázta Mira Marincaş, aki a fényképgyűjtemény digitális feldolgozásával foglalkozott. Elmondta, fotósként és nem kutatóként nézte Ellát, és érdekesnek tűnt számára, mennyire ragaszkodott hozzá, hogy maga végezze el a labormunkát, számos technikát ismert. Ugyanakkor szeretett kísérletezni különböző árnyalatokkal, nagyításokkal, ráközelítésekkel, amelyek mind művészi, műkedvelői alkatáról vallanak.

Hintz Györgyné Boros Ella a fotózás révén szembenéz önmagával – saját magát olyan képben mutatja, amely megfelel a kor polgári elvárásainak: anyaként, a ház berendezőjeként, szülei tisztelőjeként tűnik fel az albumban. Sőt albumai is mint tárgyak, bőrdíszműves borításukkal találtak ahhoz a miliőhöz, amelyet megteremtett, belül azonban saját fantáziája révén alakította a képeket, kollázsokat is készített.

A kötet album részében a fotókat tematikusan csoportosították (portrék, életképek, életterek és enteriőrök, városképek), amelyeket lapozva megismerhetünk egy családot, várost, korszakot, de életérzést is egy női fotográfus „lencséjén” keresztül.

Borítókép: Makkai Zsófia (magyarnapok.ro)