Születésnap kolerajárvány idején a gazdaságilag összeomlott Libanonban
*** Az első rész ide kattintva olvasható. ***
Intró: természeti szépség
Természeti szépséggel kezdtük tehát a libanoni utazást. Korán indulunk, a másfél órás autózást követően reggel fél tíz körül érkeztünk a Jabal Moussa Bioszféra Rezervátum bejáratához. Fellélegeztünk: itt nem lesz áramkiesés, megszabadultunk a kaotikus közúti forgalomtól és a sok szeméttől is. Ráadásul egyetlen turista sincs a közelben. Szívtuk magunkba a nyugalmat, a hely szellemét. Most először csapódott le: mi valóban a világ egyik legszebb helyén vagyunk: a Jabal Moussa az UNESCO által elismert bioszféra-rezervátum, amely a Libanon-hegy nyugati lejtőjén található. A nyugati Földközi-tengerre néző rezervátum 6500 hektár területtel rendelkezik, északnyugaton 350 méter, délkeleten pedig 1700 méter magasságban.
A bejáratnál máris egy érdekességre lettünk figyelmesek: a szemeteskukák Japán segélyezési szervezete által adományozottak. Odébb pedig az amerikai testvérintézmény, az USAID plakátja látható, ők az ösvények, illetve a villanyhálózat kialakítására adtak pénzt a nemzeti parkot működtető szervezetnek.
Lélegzetelállító, fából készített kilátóhoz érkeztünk: nem tudtunk a struktúra szélére könyökölni, hiszen szegek álltak ki belőle, minden valószínűség szerint azért, hogy megakadályozzák a galambok és más madarak leszállását.
Emelkedtünk, ereszkedtünk, ugyanezt még néhányszor, majd leértünk a smaragdzöld színű tóhoz. Fél órányi időnk volt „magunkra”, megjelentek az első turisták. Helyiek, de néhányszor mégis franciául szóltak egymáshoz. Ekkor ismét felötlött bennünk, amit indulásunk előtt olvastunk az országról: 1943 novemberéig a térség francia gyarmat volt. Az is eszünkbe jutott, hogy a Földközi-tenger keleti partján elterülő ország nevét a Libanon-hegységről kapta. A héber eredetű szó fehéret jelent, mivel a hegység csúcsait télen hó borítja, illetve sziklái jellegzetesen fehérek.
Földrajzi helyzete miatt Libanon mindig is a hódítások célpontja volt. A föníciaiak (Kr.e. 2000-600) után az egyiptomiak foglalták el, ezt követően asszír, perzsa, görög, római és bizánci, végül 626-tól arab fennhatóság alatt állt.
Történészek szerint területén viszonylag korán gyökeret vert a kereszténység. Az 1516-ban kezdődött török fennhatóság ellen számos felkelés robbant ki. Az első világháború után Libanon francia mandátumterület lett 1939-ig. 1941. november 22-én kikiáltották a független Libanoni Köztársaságot, amelynek szuverenitását Franciaország 1943-ban ismerte el. Ebben az évben a pártok megállapodtak, hogy az ország mindenkori elnöke maronita keresztény, miniszterelnöke szunnita, a parlament elnöke síita muzulmán.
Ilyen összefüggésben érdekes megjegyezni, hogy a helybéliek szerint a libanoni tudományos, politikai és gazdasági elit előszeretettel használja a franciát annak érdekében, hogy „megkülönböztesse” magát a „tömegektől”. Az ország vezető rétegéhez tartozó „privilegizáltak” rendszerint külföldön, elsősorban Franciaországban taníttatják gyermekeiket, a gazdag réteg még mindig megengedi magának, hogy ott nyaraljon vagy vásárolja meg a luxuscikkeket. A gazdasági válság kirobbanásakor a társadalmi rétegek közötti szakadék mélyült, egyesek továbbra is meg tudták engedni maguknak a korábbi szokásokat, s amennyiben gyermekeiket esetleg már nem tudták külföldön taníttatni, a bejrúti amerikai egyetemre íratták be – de erről később.
A keresztények „spirituális tüdeje”
A természeti szépségek után a vallási és építészeti szempontból jelentőséggel bíró hely Harissa és a Szent Mária szobor. Ekkor már csak 25 kilométerre voltunk Bejrúttól, az úgynevezett napi csillagtúráról tértünk vissza.
A harissai Szent Pál melkita katedrális a libanoni keresztények „spirituális tüdeje”, amelyet libanoni útja során XVI. Benedek pápa is meglátogatott. A katedrálisnak helyet adó szent hegy a vallási különbségeket is elsimítja. A Szent Pál katedrálistól néhány méterre a libanoni Szűz Mária szobra áll, amelyet minden irányból már több kilométer távolságból látni lehet. A 600 méter magas hegyről csodálatos kilátás nyílik a tengerparton lévő Bejrútra.
Érdemes megjegyezni, hogy itt található a bkerkéi maronita patriarchátus, a melkita paulista atyák kolostora, az apostoli nunciatúra és egy ferences kolostor is. Egy kicsit távolabb pedig a szír és az örmény katolikus patriarchátus két épülete áll, a hegy közepén pedig a monumentális Mária szobor magasodik, amelyet, a Magyar Kurír szerint, katolikus hatóságok helyeztek el ide a XIX. század végén, a szeplőtelen fogantatás dogma 1854-ben történt kihirdetésének 50. évfordulója alkalmából. A Le Croix katolikus kiadvány szerint a szobrot Labouré Szent Katalin 1839-es látomása alapján készítették Lyonban, majd a tizennégy tonnás alkotást tizenkét darabban, hajón szállították jelenlegi helyére.
A szobor 1908-ban nyerte el végleges formáját. 1997-ben tízezer fiatal üdvözölte itt II. János-Pál pápát, akinek látogatása szintén nagy hatással volt a libanoni társadalomra.
Megcsodáltuk a naplementét, majd egy bevásárlóközpontba igyekeztünk beszerezni az esti vacsorának és a másnapi szendvicsekbe valót. Örömmel nyugtáztuk, hogy lehet bankkártyával fizetni, ám Emmának valóságos revelációja volt: amennyiben ezt az eszközt használjuk, a hivatalos banki árfolyamon fizetünk, ami hatalmas anyagi érvágást jelentett volna, ugyanis 1 dollárért csupán 1500 libanoni fontot számolnak, holott a feketepiaci ráta közel 40 ezernél tart, a termékeket pedig utóbbihoz igazítják. A bank a libanoni fontot dollárra váltja, ezt pedig lejre, betéti (debit) kártyánkon ugyanis csupán ez a pénznem van jelen. Szép lett volna 40 ezer helyett csupán 1500-at „kapni” a dollárért…
Másnap egy különleges helyre „zarándokoltunk”: Bsharri falu, a Vádi Kádísa (Szent Völgy) és az Isten Cédrusainak Erdeje (Hors Arz er-Ráb), amelynek jelentős magyar vonatkozása is van.
Ugyancsak reggel nyolckor indultunk, hisz november közepén már korán sötétedik, s háromórás út várt ránk. Az al-Makmal hegy lábánál fekvő Szent Völgy (vagy Kadisha-völgy) sajátos érzést és erőt áraszt magából. Elrugaszkodtunk a jelentől, s próbáltuk elképzelni, amint a hegyoldalba kápolnákat és remetebarlangokat vájnak a keresztény szerzetesi közösségek, hogy elrejtőzhessenek az ellenségektől és védjék keresztény hitüket. A hegyoldalba kápolnákat és remetebarlangokat vájtak, de találunk itt kolostorokat is. Néhányat meglátogattunk, próbáltuk elképzelni, milyen körülmények között éltek itt az emberek…
Cédruserdő és… magyar festő
Libanoni látogatásunk egyik legizgalmasabb mozzanata következett: a cédruserdő-élmény. A Kadisha-völgy keresztény töltete után a csodálatos esztétikai és művészeti jellegű hely alig fél órára található, így nem volt elégséges idő az „átállásra”. Ráadásul kiderült, hogy az utazás előtt, szokásunkkal ellentétben, nem készültünk eléggé az Isten Cédrusainak Erdeje nevű hely mélységes szellemi töltetére és … magyar vonatkozására.
A bejáratnál márványtáblán olvastuk: Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) magyar festőművész, Libanon szerelmese ezen a helyen festette a Magányos cédrushoz és a Zarándoklás a cédrushoz című képeit 1907-ben. A táblát ennek emlékére állította a Magyar Köztársaság művelődési és közoktatási minisztériuma és nagykövetsége. 1995 április. S valóban: a libanoni nép számára a zászlón is szereplő nemzeti szimbólum, magyar vonatkozásban pedig művészeti és művészettörténeti jelentőségű helyen járunk.
„A cédrusfa uralja a tájat. A távol messzeségében a horizontvonalban összemosódik a levegőég és a tenger. Él a fény, Él a szín, de a levegő létezik” – írta akkor Libanon szerelmese, Csontváry Kosztka Tivadar. Szakemberek szerint a liget legendás fáját, Lamartine francia költő 1832-es látogatása alkalmából Lamartine fájának elnevezett cédrust festette meg Csontváry Kosztka Tivadar. A testes, kiálló gyökerekkel rendelkező fa három erős ágat növesztett, alakjával kitűnt az erdő többi fája közül. Csontváry naplójában így emlékezett az idős óriásra: „a gondviselés nem pihent, megfestette velem a libanoni, öt-hatezer éves cédrusfát, melynek egyik ága kardot ránt s fenyegeti a világot.”
Megtudtuk: az 1960-as években a fa kiszáradt, de áll mind a mai napig. Rudy Rahmen a kiszáradt fát több mint 70 faragott emberi alakkal díszítette, azóta a halott Krisztus fájának nevezik. A művész a Csontváryt is megihlető szög alakú kinövést tekintette munkája kiindulópontjának és alkotta meg a világ legnagyobb, organikus kültéri szobrát…
Születésnap: valamikor Jézus is erre járt…
Valósággal átszellemültünk. Felhevített lelki állapotunkat a kétezer méter fölötti hideg levegő „csillapította”. Nehéz szívvel hagytuk el ezt a csodálatos helyet, de tudtuk, bibliai és történelmi jelentőségű város következik: Büblosz (Byblos).
Nem sokkal naplemente előtt érkeztünk az ókori alapokra épült településre, megtekintettük a régészeti lelőhelyeket, majd lementünk a partra. Valójában a hely szellemisége érdekelt: a turisták szinte teljes hiánya, a mérsékelt közúti forgalom és a vendéglőövezet csendessége segített visszamenni az időben. A naplemente közben lefotózott horgászok is a múltat idézték, emlékeztettek a régi föníciai kikötőváros hangulatára.
Tudósok szerint a görög biblia szó az ógörög biblion szó többes száma, vagyis jelentése: könyvek. A biblion szó pedig az egyiptomi papirusz jelentésű biblosz szóból keletkezett, amelyet Büblosz városáról neveztek el, ez volt az a föníciai kikötő, ahol a főleg a Nílus mocsaraiban termesztett és írásra használt papirusz nemzetközi kereskedelmi központja volt. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a város mai területén már időszámításunk előtt 5000 évvel (!) is volt élet, nem hiába nevezik Bübloszt a világ legrégebbi városának. Tudjuk, hogy időszámításunk előtt 3000 évvel már forgalmas kikötő volt és 2800 körül városfal is magasodott a helyen.
A kikötőben pénztakarékos vacsorát fogyasztottunk el, kerültük a turisták számára kialakított luxusteraszokat: sajt, konzerv, olívabogyó, arab kenyér. Természetesen a nagyon éhes macskáknak is jutott étel: bár az egész ország rendkívül szemetes, minden valószínűség szerint nekik köszönhető, hogy sehol sem láttunk egeret vagy patkányt…
Születésnapomon, november 15-én délre mentünk: Szidón (Sidon) és Türosz (Tyre). Nem a 33-ik életévem, mégis Jézus nyomában jártunk, de a „titkos szobát” nem találtuk meg.
Több katonai ellenőrzőponton haladtunk át, majd egy óra autózás után sofőrünk leparkolt Szidónban. Lassan és ráérősen körbesétáltunk az óvárosban és a szűk utcákban működő piacon, szerencsére egyetlen turista sem járt reggel kilenckor erre. Mediterrán, közel-keleti gyümölcsök, zöldségek, s főleg fűszerek és édességek. Megbántuk, hogy a bevásárlóközpontból, s nem innen vásároltunk zaatarból, a Palesztinában felfedezett kedvenc fűszeremből.
A zaatar magából a növényből, vagyis zaatarból, szárított kakukkfűből, sumacból (szumákból) és pirított szezámmagból áll. Ezen a három összetevőn kívül kerülhet bele római kömény, chili, édesköménymag, menta, sőt, őrölt csicseriborsó is. Humuszra szórva a közel-keleti konyha fűszere mennyei. Vagyis a humusz lesz mennyei tőle…
Csodálatos a piac világa, még akkor is, ha egy nyitott tyúkvágóhidat pillantottunk meg. Az egyik alkalmazott lábon ragadta az utcai ketrecekben lévő tyúkokat, átadta a faemelvényre helyezett kisebb kád fölött várakozó férfinek, aki gyakorlott mozdulattal azonnal elvágta a jószág nyakát és a vérző fejével lefelé behelyezte egy vödörbe. Mihelyt a háziállat kimúlik, forró vízbe helyezik. Ugyanitt tojást árultak…
A következő egy vízipipákat (shisha) javító műhely volt, ahol a bácsi szorgosan dolgozott. Szidóni mindennapok – ez tetszik a legjobban, nem pedig a turisták által elárasztott helyek. Macskák és fura esőelleni védőszerkezettel ellátott robogók mindenütt.
Bianka ellenállhatatlan kísértést érez a közel-keleti motívumokkal ellátott csodaszép ruha megvásárlására: Jeruzsálemben elszalasztotta az alkalmat, most viszont lecsapott rá. Potom száz lejnek megfelelő libanoni fontért megvásárolta, hatalmas az öröm. Őt már nem izgatta annyira az sem, hogy évezredekkel ezelőtt éppen itt járhatott Jézus, le sem vette a szemét a ruháról.
Történészek, bibliai szakértők és archeológusok szerint Máté a történetet egy kánaáni asszony lányának gyógyulásaként mesélte el. A mult-kor.hu portál szerint néhány évvel ezelőtt a város frères-i régészeti lelőhelyén egy titkos szobát fedeztek fel a British Museum régészei, valamint libanoni szakemberek. A monumentális földalatti terem valószínűleg az ötezer éves település bronzkori templomához tartozik, állítják. A felfedezést nem feltárás előzte meg, a területen a lelőhely melletti Nemzeti Múzeum alapjait lefektető munkások dolgoztak. Tíz évvel ezelőtt a szakemberek rábukkantak egy „Szentek szentjének” nevezett földalatti szobára, amely i. e. 1300-ból való, s a kutatók szerint az ősi istenek imádásának helyszíne volt. A most felfedezett titkos terem közvetlenül e szoba mellett található.
A régészek vezetője, Claude Serhal Doumit szerint a felfedezés igen jelentős, a termet pedig olyan jól elrejtették a kíváncsi szemek elől, hogy még a későbbi korok építői sem vették észre, így a tetejére építkeztek. „A perzsa időszak építkezései gyakorlatilag hermetikusan lezárták a monumentális szobát, amelyben érintetlen, többek között helyben előállított, valamint Ciprusról és Mükénéből importált kerámiákat találtunk” - olvasható a kutatócsoport közleményében.
A most feltárt, hatalmas kövekből épült szoba hét és fél méterrel az utcaszint alatt található, belmagassága pedig négy és fél méter. „Faanyagokat, fazekas termékeket, valamint rituális ünnepségek lakomái során használt edényeket találtunk a teremben” - mondta Doumit a The Daily Starnak.
A szakemberek szerint Libanon déli része a világ legrégebbi folyamatosan lakott térsége, ahol az első települések az i. e. 4. évezredben létesültek. Szidón gazdagsága a tengeri közvetítő kereskedelemből, a libanoni cédrusból, a halászatból, a bíborfesték- és üveggyártásból, illetve fémművességből eredt. Fönícia más városaihoz hasonlóan Szidón az i. e. 2. évezredtől egyiptomi befolyás alatt állt, majd Kánaán vezető kikötővárosa lett. A település i. e. 738-ban került asszír fennhatóság alá. Később babiloni, perzsa, görög, majd római uralom következett. A Biblia szerint Krisztus, illetve Pál apostol is járt Szidónban. A várost 501-ben földrengés döntötte romba, 637-ben az arabok foglalták el, később az Oszmán Birodalom része volt.
FOLYTATJUK
