Erdélyi magyar nőírók 2.
Miközben a hétköznapi kétnyelvűség, például a magyarul és románul történő eligazodás a napi teendők között sokunk számára szokványos, az egyáltalán nem gyakori viszont, hogy valaki mindkét nyelven írjon és közöljön irodalmi szövegeket. Mégis, a kortárs világ dinamizmusa, a huszonegyedik századi mobilitás, ami (ellentétben az 1989 előtti világrend szabta korlátokkal) Közép-Kelet-Európában mostanság általában nem végleges és kényszerű lakhelyváltoztatást jelent, hanem személyes döntések eredménye, egyre gyakoribbá és egyre relevánsabbá alakította a többnyelvű szerzői életműveket és azok vizsgálatát. Tudományos módszertan is kialakult mindehhez, transzkulturalizmus néven.
Amikor néhány éve erről írtam tanulmányt, a jelenség magyar‒román vonatkozásait döntően rendszerváltás utániként kezeltem, és olyan példáit vizsgáltam, mint Mihók Tamás, Demény Péter, Ugron Nóra költői-prózaírói munkássága, vagy az olyan, koncepciózusan a másik kultúrának szánt könyvek, mint Horváth Andor Carte de vizită (Névjegy) című, kiváló, a román olvasókat a magyar kultúrába bevezető könyve. Már a tanulmány megjelenésekor jelezte számomra valaki, hogy érdemes lenne utánanézni Lendvay Éva (1935‒2016) műveinek is ebből a szempontból. És valóban, egy 2008-as interjújában kétnyelvű alkotónak és műfordítónak nevezi magát, 1984-ben pedig Umbra muntelui (A hegy árnyéka) címmel román nyelvű verseskötete jelent meg ‒ ez pedig egyértelműen más helyzet, mint a rendszerváltás utáni, talán inkább magyarázatra is szorul. Korábbi írásomban azt a hipotézist jártam körül, hogy mindenkinek más-más motivációja van akkor, amikor az életmű kétnyelvűvé alakítása mellett dönt: ez lehet kreatív, a nyelvi anyaggal kapcsolatos döntés, vagy egy-egy erős és pozitív kulturális hatás eredménye, vagy összefügghet a kultúránként eltérő hagyományszerkezettel. Akár az értő, befogadó közönség biztonságos közegével is, amely nem feltétlenül nyelvhez kötődik. Lássuk, mi lehet érvényes ebből Lendvay Éva két nyelven kibontakozott pályájára?
Először is szögezzük le: Lendvay Éva életműve döntően magyar költői életmű, amely öt, a szerző életében megjelent kötetből áll. Ezek mellé járul az Umbra muntelui, amelyik a kolofonoldal szerint saját fordítású verseket tartalmaz. A román nyelvű könyv anyaga főként az előző két, magyar nyelven kiadott kötetre (A második kérdés, 1977; A földtől a homlokunkig, 1981) épül, de több olyan verset is tartalmaz, amelyek magyar nyelven csak később, a Felszálló füst (1986) című kiadványban jelennek meg ‒ ilyen egyébként maga a címadó vers, A hegy árnyéka is. Románul egy másként elrendezett, korántsem kronológiát, inkább tematikus összefüggéseket követő versanyagot olvashatunk. Jól hangzanak a versek ezen a nyelven is ‒ ugyanakkor illeszkednek valamelyest a korszak Nichita Stănescu vagy Ana Blandiana által meghatározott, egyszerre poétikus és tömör versnyelvéhez. A kötet hátlapszövegét maga Blandiana írta, és azzal indítja gondolatmenetét, hogy Lendvayt szerény, rejtőzködő műfordítóként ismerte meg. Az, amit számára feltár az összeállított kötet, egyszerre kockázatvállalás és megerősítés: „Mások ruhái alatt rejtőzködve gyakorolt, és költészete ezalatt elleste azt a technikát és bátorságot, hogy egyedül és leplezetlenül mutatkozzék a világ előtt. Mindig is úgy hittem, hogy az irodalom logikus előrehaladás szótól szóig, kőről kőre, szilárd talajon, egy olyan helyig, ahol hirtelen nyílik fel a jelentés a semmi szakadéka fölött, és mozdulatlanná dermeszt, még a lélegzetedet is visszafojtva. Ez a pillanat jelent mindent, ez a költészet: hirtelen érzelemhullám a felismert határ előtt, egy olyan megtorpanás, amely többet árul el, mint az út tudatlan folytatása a szakadék fölött. Ebben a kötetben ott látom ennek a visszafordíthatatlan pillanatnak minden jellemzőjét: szerzője azzal kezdte, hogy megpróbálta kifejezni magát, és végül hagyta, hogy a költészet fejezze ki őt.” Így látszik tehát Lendvay enigmatikusra, tömörségre hangolt román nyelvű költészete, egy olyan költő szemével, aki Hervay Gizella román nyelvű verseskötetéhez is bevezetőt írt később, s akinek mindkét költőnő fordítója is volt.
A magyar közegben Lendvay költő édesapja, Szemlér Ferenc (1906‒1978) árnyékával küzdött, ugyanakkor a női pozícióval is: „asszony-szívem kicsike burkát / ormótlan férfi-metaforák / értelmi feszítővasai megrepesztették” (Sappho 1963). A román kötet címbeli árnyéka is Szemlérre vonatkozik, a vers „Apámnak” ajánlással jelent meg, az árnyék pedig egyfajta korlátozó tényezőt jelent: „E táj törvénye éltet és gátol. / Életből, fényből, jó halálból // Többet nem szabad követelned, / Mint amennyit a hegy árnya enged. // Komor e törvény. Szigorú tér ez. // Későn virrad, korán sötét lesz. // Nyomon követ, míg sorsom betöltöm,/ A hegy árnyéka égen és földön.” Az édesanya ugyan már a későbbi költőnő kislánykorában elvált az apától, és ettől kezdve csak ritkán, különleges alkalmakkor érintkeztek, de a bölcsészérdeklődés és a versírás kapcsán Szemlér újra megkerülhetetlenné vált a költőnő pályakezdésekor: szerzői nevét is apja javasolta. Egy interjújában Lendvay Éva így idézi fel az epizódot: „Amikor publikálni kezdtem, az ötvenes évek végén, Kolozsváron, az Utunk szerkesztőségében, a dilemma az volt, hogy az apám nevén folytassam-e ezt a mesterséget, vagy válasszak írói álnevet. Megtanácskoztam apával. Azt mondta: »Javasolom a nagyanyád nevét«, az ő anyjáét. »Ha jól írsz, konkurencia vagy, ha nem, akkor a szégyenemre vagy, mindenképpen válassz írói álnevet« ‒ mondta. Nekem tetszett ez a név...”
Összességében megállapítható, hogy Lendvay kilépett ebből az árnyékból, időskori interjúi a saját önértékét pontosan érzékelő, saját helyzetével megbékült, azt kívülről szemlélni is képes pozícióból szólalnak meg. Miközben pályakezdésekor, magyar közegben újra és újra egyfajta másodlagosságot érzékeltetett vele a kritika, Szemlér Ferenc lányát (is) látta benne, román közegben ez kevésbé volt jelentéses, minden eltávolodott az önéletrajziságtól. Maga a másik nyelvbe való átfordítás is eleve távolít: míg magyarul az Álombeli séta apámmal erősen brassói, erősen magyar kulturális kötődésű („Lassan sétáltunk Brassó utcáin apámmal. / A Weiss Mihály utca sarkán, ál-barokk homlokzat élén / törött porcelán órát láttunk (…). / Apám azt mondta, Jókai Móré volt ez az óra. / Továbbhaladtunk, s a Kapu utcán felfele menve / a Búzasorra értünk, a ház elé, amelyben születtem.”), a szerző által készített román változatban a konkrétumoktól eloldódik a vers világa: „cu tata de braț în oraș ne-am plimbat. / La colțul Străzii de Mijloc pe o casă pseudo-barocă / am văzut un ceas de faianță crăpat (...) / Tata a spus că acest ceas aparținuse / Marelui Poet și Povestitor. / Apoi ne-am plimbat mai departe / pe Strada Mare / și am ajuns la casa unde m-am născut.”
Szükségszerű-e, hogy a kulturális utalások ilyenformán alakuljanak át egy másik nyelvben? Bizonyára igen, amennyiben a másik térben kevésbé egyértelmű, kevésbé jelentéses egy-egy referencia. Lendvay Éva tiszta lappal kezdett a másik kulturális közegben, román férj oldalán élt egy ideig Bukarestben, majd Iași-ban. Román kulturális kapcsolódásainak magától értetődősége bizonyára ehhez az életepizódhoz is kapcsolódik. Ami még jelentéses lehet ebben az összefüggésben: saját szerzői nevével a címlapon jelent meg Kutak című kötete 1981-ben, amely román költők ‒ köztük Ana Blandiana vagy Nina Cassian ‒ verseit tartalmazta saját fordításában. Ugyanakkor magyarról román nyelvre is fordított az idők során, a klasszikus magyar költészetből ugyanúgy, mint a kortárs prózából. Kertész Imre Sorstalanságának egyik fordítója is ő volt, 2002 végén, közvetlenül a Nobel-díj elnyerését követően a bukaresti Lettre Internationale az ő fordításában közölt részletet a regényből. Jól érzékelte és rezignáltan vette tudomásul tehát élete vége felé, hogy irodalmi teljesítményéből összességében a közvetítő, tágas kulturális tájékozódásról tanúságot tevő munkáját díjazta a szakma. A vívódó, önkereső korai költészet az utolsó egy-két évtizedben egy nyugodtabb, önértékével tisztában levő habitusba fordult.
Kései interjúiban gyakran említette Thomas Mannt kedvenc írójaként, és ezen belül a József és testvéreit, vagy a Doktor Faustust kedvenc regényeiként, az affinitás nyomai már első verseskötetében (Bájoló ének, 1967) ott találhatók. Ennek az érzelmi kristályosodási folyamatnak a megidézésével zárom írásomat: „Vezényelni a szenvedést / kisajtolni a szerelemből a forma kristályrácsát / lombikba szűrni a gyűlölet párlatát / előállítani az öröm dúralumíniumát / kemény lépcsőkön lefele vinni a zokogást ‒ / önnön szépsége szálaiból hálót vetni a vágynak”.
