Ilyenkor ki-ki a maga szólamát gyakorolja, és a nagy hangzavarban egy-egy nehezebb dalfoszlány is felismerhető, amelynek az előadás folyamán hiba nélkül kell megszólalnia. Adott pillanatban, mintegy égi jelre, félbeszakad a gyakorlás, a zenekar elhagyja a pódiumot, néhány pillanatig csak a közönség moraja hallatszik, majd az újból színpadra lépő zenészeket a közönség tapsviharral köszönti, és amint a karmester felemeli (varázs)pálcáját, kezdődhet az előadás!
Január utolsó hangversenyének műsorában két különböző stílusú mű szerepelt. Beethoven zongoraversenye a bécsi klasszicizmus jegyeit, Schumann szimfóniája a német romantikus zene ismérveit hordozza, mégis a két komponista zenéjében felfedezhető némi közös vonás, gondoljunk csak a dallamformálás áriaszerű szépségére, a lélek mélyéről feltörő sóhajos fájdalomra, a feltett és meg nem válaszolt kérdések drámaiságára, vagy a lassú részek költőiségére.
Ludwig van Beethoven (1770–1827) 1. C-dúr zongoraversenyének (op. 15.) zenekari bevezetőjében, majd a zongoraszólamban is a könnyed-játékosság, az áriaszerű dallamfolyam a géniusz által csodált Mozart szellemét idézi, de a zenekarból kimagasló szólóhangszerek és a hangszerek közötti párbeszédek „zamatjában”, a modulációkban, a zeneszövet férfias határozottságában, a lélek mélyéről feltörő költőiség hangjaiban óhatatlanul azokra a beethoveni jegyekre ismerünk, amelyek a későbbi művekben felfokozottan élnek tovább. Ioan-Dragoş Dimitriu zongorajátékában már az első pillanattól a magabiztosság, a precízen csillogó technika, a könnyedén gördülő játékosság, a színárnyalatok sokasága hívta magára a figyelmet. Az első tétel végén a Beethoven által megírt három kadencia közül Dragoş Dimitriu előadásában a legnépszerűbb hangzott el, előadásában virtuozitás és poézis találkozott. A lassú tétel lírai szépségeit Dragoş Dimitriu mély átéléssel tolmácsolta, szélesen éneklő zongoraszólamában a feltett és meg nem válaszolt kérdések feszültsége, a lélek sóhajai bujkáltak, melyek fájdalmát a szólóklarinéttal folytatott párbeszéd, intenzitását a csellók hangja növelte. A feszültségeket a finálé játékosan viharzó száguldása oldja, melyben a záradékot megelőző néhány ütemnyi nyugodt pillanat becsapós, hogy végül az utolsó hangok robogó sziporkája még inkább magával ragadjon. Gilbert Varga vezényletével a zenekar mindvégig árnyalt dinamikával kísérte a zongoraszólam hangulatváltozásait, energikus feszültségeit, játékos és lírai pillanatait. Dragoş Dimitriu zongorajátékát a közönség percekig tartó vastapssal ünnepelte, aki végül egy Beethoven Bagatelle stílusos előadásával búcsúzott a kolozsvári közönségtől.
Mivel Robert Schumann (1810–1856) négy szimfóniájának számozása nem a keletkezés, hanem a nyomtatott megjelenés sorrendjét tükrözi, így történhetett, hogy habár a Rajnai szimfóniaként ismert III. Esz-dúr szimfónia (op.97) valójában Schumann utolsó alkotása ebben a műfajban, mégis sorrendben a harmadik lett. A szimfónia romantikus zeneszövetét a szenvedélyesen hömpölygő dallamár, a feszültségekkel teli érzelmi hullámzások, a magasztos drámai és gyöngéd lírai pillanatok teszik izgalmassá, varázslatossá. A szimfónia abban az időben íródott, amikor Schumann a Rajna melletti Düsseldorfba költözött, így nem csoda, hogy a folyómenti táj természeti szépségei, a rajnai várakhoz fűződő mondakör, a monumentális kölni dóm látványa, valamint a vidék népdal- és tánckincse is visszaköszönt az öttételes műben. Erre utalhat az első tétel nagyméretű, ünnepélyes hömpölygése, melynek magasztos pillanatai a fényességet árasztó rezeknek köszönhetők. A második tételben is érezni a Rajna jelenlétét, amelynek vizében hol nyugalom és derű, hol magasztosság és erő hullámzik. A népies ízű, táncos karakterű harmadik után, a negyedik tételt a kölni dómra utaló magasztosság jellemzi, amelyben izgalmas kontrasztot képez az ünnepélyes fúvóskorál és a vonósok csendben feszülő drámaisága. Az örömteli finálé oldja az előző tétel drámaiságát, eluralkodik az életkedv, a felhőtlen boldogság és az élet dicsőítése.
A filharmonikusok péntek esti élménykoncertjén Schumann nagyszabású Rajna-szimfóniáját a közönség hangos ovációval fogadta. Gilbert Varga karmester minden apró részletre figyelve teremtett harmonikus egészet, széles karmozdulataival mintegy átölelve a jó formában muzsikáló zenekart, gondot fordított a hangszerek közötti párbeszédekre, a hangulatok és érzelmek széles színskálájú közvetítésére, egyszóval, a zenekar és karmestere mindvégig a művészi szépre törekedett.
Borítókép: TRANSZILVÁNIA ÁLLAMI FILHARMÓNIA / FACEBOOK
