A zenekar főkarmestereként Cristian Mandeal a közismert zeneművek mellett rendszerint olyan újdonságokkal kényezteti a közönséget, amelyek ritkán, vagy még soha nem hangzottak el Kolozsváron. Nos, habár a múlt heti hangversenyen volt régi kedvenc és zenei ritkaság is, mégsem volt telt ház. Sajnálhatják, akik távol maradtak, hiszen a Cristian Mandeal vezényelte zenekar lenyűgöző tolmácsolásában Schubert és Mahler zenéje a húsvétra hangolódást szolgálta, miközben az öröm és a csendes befelé fordulás lélekgyógyító pillanataival ajándékozta meg a közönséget.
Franz Schubert (1797–1828) V. szimfóniája (B-dúr, D. 485) egy bécsi műkedvelő zenekar számára íródott, amelynek tagjaként valószínű, hogy a zeneszerző is muzsikált. Habár a fiatal Schubert végtelen csodálattal tisztelte Beethovent, mégis szimfóniáiban inkább Mozart és Haydn nyomdokain haladt. Az V. szimfónia a tizenkilencéves zeneszerző legnépszerűbb alkotása, egy kis zenei ékszer, amelyet mozarti örökségként könnyedség és kecses elegancia, dalolás és vidámság aranyoz be. A klasszikus fegyelemmel és arányokkal komponált szimfónia tételeinek zeneszövetét könnyen gördülő oboa-, fuvola- és fagottszólók zenekarral folyatott dialógusai tarkítják. Áriaszerű lassú tételének költői szépsége is a daloló hangszerszólókban és a zenekarral folytatott kérdés-feleletekben rejlik. A III. tétel első és harmadik része férfias, szenvedélyes menüett, középrésze derűs fagottszólótól ékes Ländler-ízű trió. A pajkoskedvű, napsugaras finálé gondtalan mozarti száguldást idéz. Egyszerű és nagyszerű alkotás! Schubert Ötödikjének drágakő ragyogású szépségei örömöt szereztek, mosolyt csaltak az arcokra.
Gustav Mahler (1860–1911) 1907-ben életének legnehezebb időszakát élte: nemrég halt meg ötéves kislánya, ekkor tudta meg, hogy súlyos szívbeteg, és a bécsi operaház vezetői tisztségétől is meg kellett válnia. Egy barátja ekkor ajándékozta meg Hans Bethge A kínai fuvola (Die chinesische Flöte) című verseskötetével, amelynek a földi élet örömeiről és szenvedéseiről szóló hat költeménye teljesen rabul ejtette és alkotásra ihlette. Ez lett a Dal a Földről című, nagyzenekarra és két énekes szólistára komponált műve, amelyet a zeneszerző formailag nem dalciklusnak, hanem szimfóniának nevez. A készülő művet megelőzően Mahler már nyolc szimfóniát komponált, de babonás félelmei miatt, miszerint Beethoven óta egyetlen zeneszerző sem fejezett be kilencnél több szimfóniát, ezt a szimfóniáját nem számozta kilencediknek, hanem Dal a Földről programcímmel látta el. A hattételes mű – 3 alt- és 3 tenorszóló – Mahler lelkivilágának tükre, melyben a halál, az elmúlás és a búcsú gondolata uralkodik. A mű megerőltető feladat elé állítja az énekes szólistákat, hiszen nem könnyű uralkodni a mahleri nagyzenekar drámai fortissimoin, de a két nemzetközileg is elismert énekművész, Ruxandra Donose (mezzoszoprán) és Marius Vlad Budoiu (tenor) a dalba foglalt költemények mondanivalóját, hangulatát és lelki rezdüléseit ezernyi színben tündöklő érzelmi skálával közvetítette. Az első tétel Bordal a földi nyomorúságról címet viseli, melyben a tenor „Sötét az élet, sötét a halál” refrénnel nem az életre, hanem a halálra emeli poharát. Hosszú oboaszólóval indul az Őszi magány (altszóló), melyben az őszi borúlátás, a társtalanul maradt ember lelkivilágának szomorúsága, az elmúlás fájdalma szólal meg. A sorozat egyetlen kínai pentaton hangzásvilágot idéző, vidámságot árasztó dala A fiatalságról szól, melyben a tenor az ifjúság bohóságairól, örömeiről énekel. A lírikus szépségű negyedik tételben – A szépségről – az alt a virágszedő fiatal lányok ébredező szerelmét, a szerelem vágyát énekli meg, de a találkozás boldognak hitt pillanata csakhamar szertefoszlik, helyébe fátyolos mélabú költözik. Az ötödik tételben – Tavaszi részegség (tenorszóló) – a madárka énekében felcsillanó új tavasz reménye és az elkeseredett ember borba fojtott gyógyíthatatlan kiábrándultsága alkot keserű humorú ellentétpárt. A búcsú (altszóló) időtartamában és mondanivalójának mélységében a szimfónia legsúlyosabb szakasza. A fináléban a tájleírás és a természetbe való beleolvadás megható, elgondolkodtató és felemelő szépségének lehetünk tanúi, amint a földi útjának végére ért vándor örökre búcsút intve eltűnik a hegyek között, és miközben a mű a többször ismétlődő „örökké” (ewig) szóval ér véget, a zene az örökkévalóságot, a természet örökké tartó szépségét festi meg.
Borítókép:
