Ludwig van Beethovent (1770–1827) a bécsi Burgtheater igazgatója kérte fel, hogy Goethe Egmont című ötfelvonásos drámájához írjon kísérőzenét. Beethoven a felkérésnek eleget téve, a drámához egy nyitányt és kilenc kisebb terjedelmű aláfestő zenét komponált. A kísérőzenéből csak a csodálatos Egmont-nyitány (op. 84) élt tovább, amely az idegen elnyomással szembeforduló Lamoraal van Egmont 16. századi németalföldi gróf tragikus sorsának megrendítő zenei lenyomata. A nyitány zenei szövetének félelmetes erejű drámai akkordjai, az egymáshoz simuló fúvós párbeszédek bánatos dallamfordulatai, a fojtott fájdalomból érzelmi crescendókkal felfokozott zenekari tuttik, valamint a fergeteges erővel kibontakozó, „Győzelmi szimfóniaként” emlegetett kóda a szabadságért küzdő hős önfeláldozó életét, tragikus sorsát ecsetelik. Az Egmont-nyitány Beethoven egyik legheroikusabb alkotása, amelyben az az örökérvényű gondolat fogalmazódik meg, hogy a hős, ha el is bukik a szabadságért vívott harcában, de a szabadság eszméje minden erőszak felett diadalmaskodik. Theo Wolters érzi és éli a zenét. Vezényletével Beethoven Egmontjának velőkig ható drámaisága az első pillanattól lenyűgözte a közönséget.
Beethoven a rövid idő alatt, játékos könnyedséggel megkomponált VIII. F-dúr szimfóniáját (op. 93), mintha csak saját szórakoztatására írta volna. Az 1814-es premieren is a Hetedikkel együtt hangzott el, de bemutatásakor nem nyerte el a közönség tetszését, mivel a hallgatóság minden Beethoven-műtől újabb csodát várt, a Nyolcadikban pedig elmaradt a forradalmi újítás, elmaradt a csoda! Csak később vált nyilvánvalóvá, hogy a kirobbanó öröm, a humor pikantériája mögül egy fájdalmaktól meggyötört, ifjúkorától és egyben a 18. századtól is búcsút vevő zeneszerző portréja tekint felénk. A szimfónia első tételének energikus, optimizmustól ragyogó gondtalan dallamvonalai, a férfias határozottság és nőies kecsesség együttléte, a fa- és rézfúvós dialógusok, valamint a vonósok viharzó gyorsasága és a tétel végének könnyed fuvallatként elszálló pillanata a Pastorale természeti képeire emlékeztet. A második tételben Beethoven ugyanannak a tréfás kánonnak a dallamát használta fel, amelyet Mälzel, a metronom megalkotójának tiszteletére komponált. De meggyőződése, hogy a művészembert nem vezethetik gépek, így hát a szellemes-humoros zenei tréfában Beethoven az elviselhetetlen metronom-ketyegés elleni dühének is hangot adott. A harmadik tétel népies ízű menüettje már nem az udvari gáláns táncot, inkább egy falusi ünnepség hangjait idézi. Dinamikai meglepetésekben pompázó, nagy iramú táncos parádé a finálé, amelyben pillanatnyi lelki pihenőt a hangszerek közötti színes dialógusok, a dallamos nyugvószigetek sugallnak.
Johannes Brahms (1833–1897) 1. d-moll zongoraversenye (op. 15.) nem hiába kerül ritkán műsorra, komplex mű, amelyben a szólistának a technikai próbatétel mellett, egyazon időben kell drámainak, lírainak, mélyen gondolkodónak, férfiasan erősnek, romantikusan merengőnek, nőiesen álmodozónak, vagy éppen elmélázóan légiesnek lennie. Brahms szenvedélytől hullámzó concertóját energiáktól feszülő viaskodás, magányérzet, lelki harc, gyászos fájdalom, mélység és magasság jellemzi. Csíky Boldizsár virtuóz tolmácsolásában csodáltam, ahogyan minden technikai fogás birtokában a nehezet is könnyűvé varázsolta, miközben a szenvedélyes, szívbemarkolóan drámai és a meghitt, elmélyült, bensőségesen álmodozó lírai részek hangulatvilágában könnyedén találta meg a legkifejezőbb előadásmódot, a legszebb hangszín- és érzelemskálát. Csíky Boldizsár minden apró részletet maximális odafigyeléssel dolgozott ki, úgy, hogy az a mű egészét, a teljességet, a művészi szépet szolgálja. Csíky Boldizsár fantasztikus előadása katartikus élményt szült. A közönség ovációval kísért tomboló tapsát Csíky Boldizsár egy noktürn hangulatú lírai gyöngyszemmel, Szkrjabin op. 8. nr. 11. Etűdjével köszönte meg.
Csodálatos hangverseny, felejthetetlen este volt! Csak azt nem értem, vajon miért nem lehet többszöri figyelmeztetés ellenére sem a mobiltelefonokat kikapcsolni, hogy ne zavarhassák meg az előadók sok munkával elért művészi teljesítményét?
Theo Wolters karmester keze alatt a zenekar óramű pontossággal, fegyelmezetten muzsikált. Miközben Beethoven hősi sorsot megéneklő Egmontja és Nyolcadik szimfóniájának mosolya és keserűsége, valamint Csíky Boldizsár kitűnő tolmácsolásában a Brahms zongoraverseny drámai és lírai szépségeinek sokszínűsége lázba hozta a közönséget, érezni lehetett, hogy a zene lelket gyógyító ereje körülöleli a hallgatóságot!
Borítókép: Transzilvánia állami filharmónia / Facebook
