A Nyugat egyelőre ragaszkodik ahhoz, hogy a támogatásokat a „jogállami normák” betartásától tegye függővé. A magyarok és a lengyelek pedig a vétóhoz ragaszkodnak. Jelenleg olyan patthelyzet alakult ki, melynek feloldására két alapvető lehetőség van. Vagy az Európai Parlament enged, s visszatérnek a kezdeti kompromisszumhoz, mely szerint a támogatások odaítélését függetleníteni kell a „jogállami kritériumoktól”, vagy a támogatások elosztását kell kivonni az Európai Tanács hatásköréből, s ekként – a vétót megkerülve – az európai intézmények többségi szavazással dönthetnének a támogatások sorsáról.
A legdurvább támadások a Frankfurter Allgemeine Zeitungban olvashatók, de – Lily Beyer tollából – még a viszonylag tárgyilagos Die Welt is hosszú írásban indokolja a Magyarország elleni szigorú fellépés szükségességét. „A magyar parlamenti többség arra használja fel ellenőrizhetetlen hatalmát, hogy az ellenzék, a sajtó, a tudomány, a vallási csoportok, a NGO-k, a bíróságok, a menedékkérők és a magánszektor függetlenségét korlátozza, vagy ellenőrzése alá vonja” - idézi a szerző a Freedom House Alapítvány összegzését. Azaz: „tot tacâmul”, ahogy a román mondaná.
A szerzőnő szerint azonban általános a vélemény, hogy Magyarország mindezt szerfelett intelligensen teszi. Az európai normákkal összeegyeztethetetleneknek tekintett törvényei egyenként támadhatatlanok, hiszen mindenik valamelyik európai állam Alkotmányában vagy törvénykezésében is szerepel. Csakhogy – állítja a szerzőnő – ezeket az intézkedéseket az adott államokban más intézkedések ellensúlyozzák, s így megakadályozzák azt, hogy az állam akadálytalanul ráerőltesse akaratát a társadalomra. Sajnos, az állítást a terjedelmes iromány egyetlen példával sem próbálja bizonyítani. (Pedig legalább egy mégiscsak kellene.) Így aztán azt sem bizonyíthatja, hogy nem az egyes intézkedésekkel, hanem ezek összességével van a baj. Az alapötlet eredendően még a Tavares-féle jelentésből származik. Ahogyan a Beyer-írás címe, A „Frankenstein”-tervezet is. A LIBE-Bizottság egykori portugál jelentéstevője ugyanis Orbán Viktort Dr. Frankensteinhoz hasonlította, aki közismerten úgy operált össze egy szörnyeteget, hogy halott emberek különböző testrészeit használta alapanyagul. A névtelen teremtményt Tavares szerint az összeállítás módja tette szörnyeteggé. Azaz: Orbán Viktor az európai jogrendszer sebezhető pontjait sorra a magyar demokráciát kiüresítésére használta fel.
A cikk egész gondolatmenetére jellemző a frankensteini és Orbán Viktornak tulajdonított eljárás közti alapvető eltérés szőnyeg alá söprése. Arról nem is beszélve, hogy a tavaresi „szörnyetegnek”, aki Mary Shelley eredeti regényében nem is szörnyeteg, hanem a környezete teszi őt azzá, nem sok köze van az írónő Frankenstein, a modern Prométeusz című regényének névtelen hőséhez. (Ahogyan a regény nyomán létrejött horror-filmeknek se sok.)
Lily Meyer úgy véli: miként Frankenstein halott emberek „önmagukban problémátlan” testrészeiből állította össze szörnyetegét (szó szerint „aus Teilen andereder Körper, die für sich nicht problematisch waren”), Orbán Viktor is az európai jogrendszer „sebezhető pontjait” használta fel arra, hogy a magyar demokráciát kiüresítse (ismét szó szerint „Viktor Orbán… die Vewundbarkeiten in rechtlichen und politischen System des Blocks ausgenutzt hat). A „problémátlan„ és a „sebezhető” semmi szín alatt nem tekinthetőek egymás szinonimáinak.
„Problémátlan részek” szervesen illeszkedhetnek az adott alkotmányos rendszerekbe (attól problémátlanok), a más európai államok jogi és politikai rendszereinek „sebezhető elemei” azonban ugyanúgy nem illeszkedhetnek az európai jogállamiság állítólagos rendszerébe (ettől sebezhetők), mint ahogyan a magyar jogrendszer elemeiként sem. És megfordítva.
Kérdés, hogy az Alaptörvény betartásáért felelős Európai Bizottság ezeket a „sebezhető pontokat” (ha azok) miért csak és csakis Magyarország és Lengyelország esetében kifogásolja? Annál is inkább, mert ezzel nem csak Magyarország és Lengyelország számára teremt lehetőségeket arra, hogy bármikor összefüggő rendszerré (azaz szörnyeteggé) toldozzák-foldozzák őket.
A szerző ahelyett, hogy ezt a kérdést megválaszolná, szorgosan lajstromba szedi a Magyarország által elkövetett bűnöket. Mindig másokra hivatkozva és továbbra is egyetlen konkrét bizonyíték nélkül. A legnyilvánvalóbb csúsztatás a sajtószabadság leépítésére, sőt hiányára vonatkozó tétel. A sajtó ugyanis nem olyasvalami, amit úgy lehet lenyomni az olvasó vagy a hallgató torkán, mint a tömött liba torkán a kukoricát. Ha vannak ellenzéki lapok, tévéadók és online-portálok (akárcsak egy-egy is), az állampolgárnak lehetősége van, hogy azt válassza, melyet tisztességesnek és tárgyilagosnak vél. Márpedig jól tudjuk, mind a három típusból bőven van ellenzéki is, van amelyikből („még mindig”) több, mint kormánypárti. (Online-portálokból például). A média-fogyasztót tehát semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy a realitásérzékének és élettapasztalatának megfelelő forrást használja tájékozódásul, de legalábbis viszonyítási alap gyanánt. Még vidéken is, hiszen budapesti hetilapok (HVG) például nem kerülhetnek sokkal többe, mint Fidesz ügynökök által (talán valóban) felvásárolt vidéki napilapok.
S egyéb vonatkozásokban is inkább a versenyfeltételek kiegyensúlyozásáról van szó, semmint valamiféle tényleges diktatúráról. Az persze tény, hogy az Orbán-kormány bizonyos vonatkozásokban túllépte az éppen általa követelt kiegyensúlyozottságot és a vele rokonszenvezők számára itt-ott kedvezőbb feltételeket teremtett. (A kultúrában például.) De hát ez minden hatalommal elkerülhetetlenül megtörténik, melyet ellenzéke három választási cikluson át tart meg a hatalomban. Mert az teljesen nyilvánvaló, hogy a választásokat nem a Fidesz-KDNP nyerte meg, hanem a választóközönség tényleges gondjaira tökéletesen érzéketlen, csak a hatalom megszerzését szem előtt tartó ellenzék veszítette el. A tárgyilagos szavazó számára folyamatosan rendelkezésre állt a kormánypártot gyakran akár megalapozatlanul is leleplező ellenzéki argumentáció.
Ha a kormány tényleg hazudik, lop, félrevezet, tönkreteszi az államot, az ellenzéknek még egy (ahogy az oly gyakran elhangzik) a hatalmon lévők felé lejtő választási rendszerben is régen elkerülhetetlenül hatalomra kellett volna jutnia. Annak, hogy nem sikerült, két oka lehet: vagy az ellenzék vádjai hamisak, vagy a magyar választóközönség alkalmatlan arra, hogy helyesen döntsön. Ez esetben azonban Magyarországnak nem jogállamra, hanem diktatúrára van szüksége. Márpedig ha tényleg így lenne, már nincs is semmi gond, hiszen azt úgymond mérvadó nyugati vélemények szerint folyton meg is kapja…
A Lily Beyer által felsorakoztatott vádak listája ugyanis – együtt az egész – valóban imponáló. Ennyi bűn, visszaélés, korrupció bármely diktatúrának díszére válna. De az Európai Parlament bizottságai sem Spanyolországgal, sem Romániával, sem Szlovákiával, sem Törökországgal, sem Kínával szemben nemigen kezdeményeznek szankciókat vagy sajtókampányokat, pedig ezekben az államokban politikai foglyok ülnek börtönökben, illetve rendszerkritikus újságírókat tesznek el láb alól. Van ahol tömegesen. Magyarországon senkit nem tartóztattak le, senkit nem tettek el láb alól, pedig nyílt kisebbségellenes uszítás, nyilvános és könnyűszerrel leleplezhető antiszociális hazudozás, halálos fenyegetés és hasonlók bőven adódnak. És sajnos főként az ún. egyesült ellenzék oldaláról.
S a törvényszékek bőven hoznak a kormányzat jogsértő (vagy némi elfogultsággal annak tekinthető) intézkedéseit elutasító döntéseket is.
A Die Welt azonban tárgyilagosabb a német lapok átlagánál. A Lily Meyerétől eltérő véleményeknek is hangot ad. Lucia Luttichnak, Hessen Szövetségi állam Európai Miniszterének például, aki a CDU szövetségi vezetőségének is tagja. Már írásának címe is sokatmondó: A Magyarország- és Lengyelország-ellenes veszedelmes EU-irányzat (Die geährlicse EU-Linie gegenüber Ungarn und Polen). Luttich úgy véli, a vesztesek végülis nem a magyarok és a lengyelek lesznek, hanem maga az európai gondolat. Még ha a brüsszeli stratégia győzedelmeskedik is, és mindketten kénytelenek lesznek engedni, a döntés akkor is tartós sebeket okoz. Márpedig az európai integráció a közösségi együttműködés szándékán alapul, azon a meggyőződésen, hogy együtt erősebbek vagyunk. Valamint azon a képességen, hogy lényegi döntéseinket konszenzussal hozzuk meg. Főként azért, hogy más kérdésekben se veszítsük el közös cselekvőképességünket. Ez az út persze mindig is nehéz és fáradtságos alkudozásokon át vezetett. De a tárgyalásoknak még mindig sikerült megakadályozniuk, hogy a tagállamok egyenjogúsága kérdésessé válhasson. […] Különösen Berlin bizonyult mindig a kisebb tagállamok legfőbb támogatójának. Az utóbbiak megbízhattak abban, hogy a németek megakadályozzák, hogy a nagyobbak számukra hátrányos döntéseket hozhassanak. Ez az európai konszenzus a német államrezon részét képezte és éveken át meggyőző cáfolata volt azoknak a félelmeknek, hogy Németország gazdasági és politikai erejét valamiféle német hegemónia és nem az európai integráció szolgálatába állítja. A Bizottság eredeti rendeltetése szerint nem alkotója és formálója az elsődleges európai jognak. A rendelkezésére álló eszközök, főként a szubszidiaritás kérdéseit érintő vádak ezt az alapelvet a másodlagos törvényes eljárások vonatkozásában jó ideje megpróbálják likvidálni. […] Orbán Viktor a jogállami mechanizmusok vehemens elutasításában talán (vielleicht) téved. Gesztusai azonban az Alapszerződésben rögzített nemzeti szuverenitás alapelvének fontosságára figyelmeztetnek. Erre a szuverenitásra a keleti államok a hosszas szovjet uralom után jóval érzékenyebbek, mint a nyugatiak. Egy nem létező egységre való felszólítás ebben az értelemben a szuverenitás elvét súlyosan sérti. Ez jól követhető és jelentősebb, mint maguk a viták középpontjában álló kérdések, hiszen az EU további szétesésének kockázatát implikálja.”
A szerző szerint ebben a helyzetben az európai pragmatizmus lehet az egyetlen kiút. Azaz a „gyakorlatilag kivitelezhetőt meg kell különböztetnünk a politikailag kívánatostól”. Mert ha az európai pénzügyi háztartás és az újraindítási kölcsönök illetve segélyek rendszere, az ún. „Next Generation EU” sikertelenségbe fullad, az csakis egyetlen dolognak árthat, s az az európai eszmeiség. Ez senkinek sem érdeke. És mit sem segít a jogállamon.
Mindehhez már nemigen lenne mit hozzátenni.
