Az akadémia ma is egy meglehetősen zárt klub, amelynek tagjai továbbra is önreprodukcióra vannak berendezkedve. Törvényesen, sőt „formailag” demokratikusan. Sajnos ezzel a tényállással szemben Romsicsnak is alig volt érve, amely tényleg megállt volna a lábán. (Itt most érvelnem kellene, de azt hiszem, fölösleges. Meg kell hallgatni az interjút magát).
Amit viszont tételesen is érdemes megvizsgálni, az az Orbán-hatalommal szembeni vádak sora. Én is úgy vélem, hogy Orbán, bár kétségtelenül kimagasló európai politikus, nem fogja fel, hogy talán nem ő, hanem a környezete (Futó Boglárkán innen és túl) valóban feszegeti a normalitás demokratikus kereteit. (És itt nem az önmagában is rettenetesen torz „európai demokrácia” a viszonyítási alapom. Még az amerikai sem. Ezeket meghagyom a Borsi Kálmán Bélát a téma kapcsán „kiveséző” Jeszenszky Gézának.) De ezeket a kereteket az ellenzék sajnos a kormánypártnál is eltökéltebben feszegeti. A magyar médiumok riportereinek kérdéseiben – a nevezetes árkon innen és túl – legtöbbször már benne van a meglehetősen erőszakos válasz. A kérdezett, ha nem akar megszégyenülni (az adott hallgatóság előtt természetesen), pontosan tudhatja, hogy ott és akkor mit szabad válaszolnia. Igaz, a Hír tévében már vannak tisztességesebb interjúk, sőt vitaműsorok is. Ahogy az ATV-ben is. De ezek pusztán kivételek…
Ez a helyzet sokakban (nem tagadhatom: néha már bennem is) a „Kárpátok géniusza”, Nicolae Ceaușescu iránti (örök életre belénk rögzült) iszonyat borzongását idézheti fel. Még akkor is, ha világosan tudjuk, hogy az analógia erősen sántítana. Székelyföld (én is „büszke” székely lennék) aligha kivétel. Nem vagyunk, sőt nem is lehetünk teljesen normálisok. (Annyira semmiképpen sem, hogy Magyar Péternek tapsikolhatnánk. Persze mi sem mindannyian. Csak Kolozsváron kell széttekinteni…)
Az is nyilvánvaló, hogy Orbánt (talán) Brüsszel taszítja ebbe a pozitúrába, ahogyan bennünket székelyeket (talán?) a román társadalom csaknem többségének magyarellenessége. (Lásd a szélsőségesen nacionalista AUR 40 százalékát! És az RMDSZ tudja csak, mennyit kell a maradék százalékokkal vesződnie.)
A gondolkodó ember számára a magyarországi közhangulat Magyar Péter nehezen minősíthető próféciáinál is lehangolóbb. És nem csak a Tiszával kokettáló „román” Markó Béla számára. (Egyébként a Markóval kapcsolatos románozás ez esetben is legalább annyira visszatetsző, mint a romániai magyar közember ma sem ritka magyarországi lerománozása.) Az igazság tényleg az, hogy – a hatalomra még csupán áhítozó – Magyar Péter minden látszat ellenére sokkal inkább tűnhet Ceaușescu-epigonnak, mint a hatalmat jó évtizede birtokló Orbán Viktor. (Lásd Magyar Péter „irgalmatlan” megtorlással való fenyegetődzéseit és Orbán Viktor aligha kétségbe vonható türelmét. Ő legtöbbször még a törvényes lehetőségeket sem használja ki.) Talán ezért maradhatott meg a Magyar Péter elleni tiltakozás, Székelyföldön is jobbára a távolmaradásnál.
Magyar Péter (implicite a „brüsszeli demokraták”) érveinek értelmiségi hívei talán tényleg megérdemelnék, hogy ő teremtsen Magyarországon európai demokráciát. S mivel erre sajnos van némi esély, kétségtelen, hogy a Fidesznek (ha bevallatlanul is) minden legális eszközt be kell vetnie, hogy ne ez az „esély” valósulhasson meg. A jelenlegi módszertan, a valóságról alkotott gyakorta egyoldalú kép örökös sulykolása azonban minden lehet, csak egészséges nem. Sem a jobb-, sem a baloldalon. Még akkor sem, ha a Fix 3 minden szempontból üdvözlendő kidolgozásáról vagy Orbán Viktor Trump általi „megdicsőüléséről” van szó. A kevés ezekben az esetekben is hatásosabb lehetne, mint a sok. A „Kicsi” örökre szóló és végérvényes bukásának szüntelen „közzététele” is visszatetsző és kontraproduktív. (Főként, mert ezek a jóslatok – legalábbis egyelőre – nemigen látszanak beteljesedni.) A kormánypárti véleménycsinálóknak érzékelniük kellene, hogy igyekezetük gyakorta többet használhat Magyar Péternek, mint amennyit árt.
Azok a tárgyilagosabb jobboldali értelmiségiek, akik hallgatnak, nyilván nem nézik az M1 és a Hír tévé műsorait, nem olvassák a Mandiner és a Magyar Nemzet cikkeit. Kár. Orbánnal kezdődik és vele ér véget szinte minden hírműsor és tudósítás. Én is egyetértéssel hallgatom és olvasom Orbán szinte minden szavát. De egy a kivételes intelligencia, és más az összkép, amely – a rendszeressé szentesített mantra nyomán – mögötte kirajzolódhat. Engem nem csak a HVG és a 444 nagyotmondásai ingerelnek (azokat is naponta, illetve hetente elviselem), de a kormánypárti médiumok örökös diadalmámora is. S az a felismerés is alaposan megvisel, hogy mindez voltaképpen a Tiszát istenítő „libsi” orgánumok nagyotmondásának szinte már szemérmetlen kopírozása.
Sajnos ez is tény.
Ahogyan az is, hogy bizonyos kellemetlennek érzett tények elutasítása vagy szőnyeg alá söprése a jobboldalon is (mind) jobban eluralkodik. A személyét is súroló „korrupció” vádjával még Orbán Viktor sem volt képes tényleg szembenézni. A nyilvánosságban elhangzott, néhány mondatos kísérlet nem bizonyulhatott igazán meggyőzőnek. A miniszterelnök nem ismerte be, hogy az „egyensúly” kialakítását célzó – kezdetben talán szükségszerűnek is tűnő – „eredeti tőkefelhalmozás” akkor is hiba volt, ha annak „törvényességét” az ellenzék legintelligensebb tagjai sem tudják tételesen cáfolni. Persze még ez esetben is marad az ún. „nepotizmus” nyilvánvaló, s ezért még kellemetlenebb látszata. Egri Viktor, az ATV műsorvezetője fogalmazta meg a magyar matematikusoknak címzett feladatot: „mennyi a valószínűsége annak, hogy egy kétharmaddal hatalmon lévő miniszterelnöknek pont a gyerekkori barátja és a veje legyen Magyarország két legtehetségesebb gazdasági szakembere?” A feladat megoldására az egyébként tárgyilagos (Magyar Péter és Bayer Zsolt hibás számításait is következetesen kipécéző) Németh Hanna fiatal matematikus vállalkozott. A valószínűségszámítás irgalmatlan logikájával bizonyította, hogy ennek a valószínűsége gyakorlatilag nulla, azaz 7,8 × 10-18! Ennél még annak is egymilliárdszor nagyobb az esélye, hogy „éppen Mészáros Lőrinc születésnapján vigye el valaki az ötös Lottó főnyereményét – ráadásul (a Mészáros Lőrinc milliárdosként való felbukkanása óta eltelt 17 év alatt) kétszer”. Ez utóbbi valóban meg is történt. A levezetéseket a Forbes című honlap Forbes-sztori rovatában bárki megtekinthette. (Lásd: Somogyi Szonja Hanna-portréját a Forbes oldalain.)
S mindez még akkor is tragikus, ha tudjuk, hogy a valószínűség bármily csekély, soha nem tekinthető bizonyosságnak. A fizika talán legnagyobb szenzációja az úgynevezett Higgs-bozon kísérleti kimutatása. Csakhogy ennek a Higgs-bozonnak a tömege közelítőleg 3,5.10-18-szor kisebb a standard elmélet által jósoltnál. A természet is bolondot űzne velünk, akár csak Orbán Viktor? Természetesen nem.
A standard elmélettel sem stimmel valami. Robert Gast a spectrum.de szakírója szerint kérdés, hogy „mi az, ami ezt a standard elmélet alapján várt horribilis (tehát mérési pontosságból fakadónak semmi körülmények közt nem tekinthető) eltérést kiegyenlíti, s a Higgs-részecske tömegének értékét körülbelül 3,5 × 10-18 méteres nagyságrendnél a közönséges részecskék nagyságrendjére csökkenti?”
A fizikusok többsége szerint erre a „finomhangolásra” két magyarázat lehetséges. „Vagy egy elképesztő véletlenről van szó, melynek valószínűsége körülbelül annak a feltételezésével egyenértékű, hogy Naprendszer hosszúságú ceruza az idők végtelenségéig egy tizedmilliméter széles ceruzahegyen egyensúlyozhat.” Vagy radikálisabban értelmezve: a Higgs-bozon tömegének „ismeretlen természettörvényekre kell utalnia.”
Előbb-utóbb a Higgs-rejtélyre is megszületik valami értelmes magyarázat. Ahogyan az Orbán Viktorral szembeni vádakra is. Azt persze nem állíthatom, hogy a magyarázat Orbán Viktornak fog kedvezni. De hátha.
Más kérdés, hogy a „rendszerváltás” hajnalán a mai ellenzék, illetve annak elődjei is immár bizonyíthatóan súlyos – és a magyar társadalom számára jóval komolyabb következményekkel járó bűnöket követtek el. (Lásd pusztán az ellenzék nemrég még főemberének, Gyurcsány Ferencnek és anyósának a manővereit vagy az állami vagyon jelentékeny részének még közönségesebb szétlopkodását és elherdálását.) Mindez persze aligha lehet mentség. Még akkor sem, ha Magyar Péter szűkebb környezetében máris hemzsegnek a törvényes vagy egyenesen törvénytelen visszaélések. Mi lehet később?
Az is kétségtelen tény, hogy a két említett „zseni” vagyonával munkahelyeket teremtett, azaz a „maga eszközeivel” hozzájárult a foglalkoztatottság bővüléséhez és a gazdaság fellendítéséhez is. Ezek a tények azonban legfeljebb kozmetikázhatják a ma még nem teljesen tisztázott tényállást, de sehogyan sem tehetik semmissé.
Következésként a visszafogottság valamilyen formája mindkét fél számára továbbra is elkerülhetetlen lenne. Az online médiumok (kétségtelenül okos, de meglehetősen megkésett) létrehozása talán ebben is eredményezhet némi kölcsönösséget.
A „talán” sajnos ez esetben is hangsúlyos.
Nem folytatom. Halálra vagyok rémülve. Ha minden így megy tovább, bármelyik „esély” valósulna is meg, fel kellene adnunk azt a hitet, hogy Magyarország talán azok közé az államok közé tartozhat, amelyekben még lehetséges a kölcsönös kompromisszumokra alapozott (azaz értelmes) demokrácia. Szinte már a józan ész diadala. Pedig bennünket, magyarokat itt, Romániában csak és csakis ez a hit tarthat meg magyarnak. (De feltehetően a magyarországiakat is…)
Persze azt is tudom, hogy mi sem vagyunk (miért is lehetnénk?) valamiféle mérce.
De mégis.
