Kezdjem az individuummal. Louis Dumont szerint „a kultúrák kollektív individuumok”. Következésként a nyelvi-kulturális közösségekként funkcionáló államok is azok lennének. Nekem ez már régi meggyőződésem. De ezzel jószerével egyedül is vagyok. Mert vajon csak a nemzet kollektív individuum? A család nem az? És a rokonság, a település, a régió és számtalan egyéb közösség a maga szintjén nem szintén individualitásként funkcionál? Sőt, az egyes ember mint individuum, azaz a definíció szerinti „oszthatatlan”, maga is szervekből, sejtekből, makromolekulákból, azaz „individuumokból” áll. József Attila Ódája többet tud erről, mint bármely szociológus.
A középkor felfogásában a „lét nagy láncolata” az ásványoktól a növényekig, az állatokig, az emberekig, a csillagokig minden irányban efféle közösségi individuumokból állt össze. Az elemeket minden irányban (azaz le-fel) szoros kölcsönhatások fűzték egymáshoz. Azaz viszonyok. Melyek, mint tudjuk, immateriálisak. Amennyiben (legalábbis látszólag) „csak annyiban” vannak, amennyiben elménk megállapítja őket. De ha mélyebben belegondolunk, a szó hagyományos értelmében vett individuumok is puszta viszonyok. „Materiális létezők” gyanánt is. Úgynevezett kölcsönhatások hozzák létre őket. A „lét nagy láncolata” eszerint viszonyok viszonyainak „végeérhetetlen” halmaza. Végső fokon információké. Ebben a tényben rejlik a fizikusok többsége számára „megfejthetetlen” rejtély: hogyan válhat képessé a matematika arra a képtelenségre, hogy a fizikai világot adekvát módon leírhassa? Annak ellenére is, hogy semmiféle ok-okozati kapcsolat nem mutatható ki köztük.
Ekként Benedict Anderson hírhedt – a hagyományos értelemben vett nemzet létét is tagadó – elméletével bizonyos mérvű összhangban nem csupán a nemzet, de minden más közösség is „képzelt”, amennyiben a kölcsönviszonyok hálózata gyanánt pusztán azok elméjében létezik, akik magát a hálózatot működtetik. Már Nietzsche úgy vélte, hogy „A pozitivizmussal szemben, mely megáll annál a jelenségnél, hogy »csak tények vannak«, azt mondanám: nem, pontosan tények nincsenek, csak interpretációk.”
És itt lép be a képbe egy mási másik alapvető fogalom: a képzelet. A viszonyok ugyanis a képzelet termékei. A tapasztalat is képzelt valóság, amennyiben a közvetlenül érzékelhetetlen viszonyok képzeletbeli „realizálásán” alapul. Egy Jókai-anekdota jut erről eszembe. Jókai, aki az Aranyemberben lenyűgöző leírását adja a – Vaskapu gyanánt emlegetett – Duna-szorosnak, jóval a regény megírása után valóban ellátogat a Vaskapuhoz, s mikor megkérdezik, hogyan írná le most, mikor már látta is, azt válaszolja, ma már nem lenne rá képes, mert látta. A képzelet mindig fölötte áll a valóságnak, mert a „valóság” voltaképpeni lényege: az azt alkotó viszonyrendszer ösztönös átlátása nyilatkozik meg benne.
Ezért aztán a lét középkori szakrális láncolatának megszűnésével sem lett volna föltétlen szükség arra, hogy a különböző szintű közösségi individualitások egységét, a legkülönbözőbb nyelvű és kultúrájú közösségek összetartozásérzését mesterségesen alapozzuk meg. Maguk az elemek közti kölcsönhatások (a létezést megalapozó viszonyrendszerek) felismerése, azaz a nyelvet és a kultúrát működtető képzelet rögzíthette volna a tényleges valóságot. Ha magát a viszonyrendszert engedtük volna a maga természetes spontaneitásában érvényesülni.
Hogy ennek a tényállásnak az evidenciája a felvilágosodást követően meginog, magától értetődő. Hiszen a felvilágosodás szabadságideológiája (az egyént mai szemmel megnyomorító korábbi kollektivitások szétverésének mámorában) csupán az egyes embert, az individuumot ismerte- és jobbára ma is csak azt ismeri el létezőnek. A létezés ez esetben a jogalanyi státust jelentette. A közösségi jogok, implicite a közösségi individuumok létének hipotézise fel sem merülhetett. Egyetlen kivétellel, a Dumont által is érintett nemzetével. Az állampolgári közösséget az alkotmány révén maga a modern állam tételezte létezőnek. Nemzet gyanánt.
Anélkül, hogy az állampolgári közösség és a nyelvi-kulturális közösség fogalmait világosan megkülönböztette volna egymástól.
A kettő ugyanis csak látszatra azonos. Az államok elsöprő többségének – még a nyelvi-kulturális eredetét tekintve legheterogénebb Amerikai Egyesült Államoknak is – egyetlen hivatalos nyelve és legalábbis egyelőre egyetlen hivatalos kultúrája van. Az Amerikai Egyesült Államok tehát – legalábbis hivatalosan – „egységes” nyelvi-kulturális közösség. Hogy mennyire „az”, azt az is bizonyíthatja, hogy 2006 tavaszán, amikor bizonyos kaliforniai nagyvárosokban az illegális bevándorlók tüntetéseiken az amerikai nemzeti himnuszt saját nyelvükön, azaz spanyolul énekelték, Bush elnök ezt az eljárást ingerülten illegálisnak minősítette. Az amerikai „nemzeti himnusz” csak és csakis angolul énekelhető. Az angol többség tehát – az európai államok zömének többségeihez hasonlóan – a nemzet fogalmát saját szempontjai szerint határozhatta és határozhatja meg. Fenntarthatja magának a jogot, hogy nyelvi alapon kirekessze a nemzetből nem csak a bevándorlókat, de akár még az őslakos kisebbségeket is. Az állam voltaképpen nem képzeletbeli közösség, hanem a képzelet erőszakos megcsonkítása.
Az állampolgári és nyelvi-kulturális közösség azonosságának mítosza egyre kevésbé tartható fenn. A valóságban ez az azonosság ma már mindinkább a szó legrosszabb értelmében vett „képzelgés” (lásd posztmodernkori bevándorlás!)
Elő sem fordulhat talán.
Ha valóban így állnak a dolgok, de ezt a posztmodern világ sem hajlandó elismerni, nemzeten mégiscsak lehetséges – szinte már tetszés szerint – nyelvi-kulturális közösséget és államot (azaz állampolgári közösséget) is érteni.
Pedig a nemzet, a nation eredetileg közös származást, a 19. században már csak valamiféle mitizált – merthogy a valóságban csupán a történelem előtti időkben, vagy – mint a „franciák” esetében – talán soha nem is létezett törzset jelentett. A „közösségi tudat” fentebb már említett egocentrikus „képzelgését”. A francia felvilágosodás első, lényegében máig tovább élő manipulációja az volt, hogy a nyelvi-kulturális közösségként fölfogható származási közösséget, az évszázadok, sőt évezredek óta már csak „képzelgés” gyanánt létező nemzetséget (a nationt) a többnemzetiségű és nagyrészt eltérő származású közösségekből álló állammal, mint állampolgári közösséggel azonosította. Ez az azonosítás alapozta meg az államot alkotó nyelvi-kulturális közösségek szétverésének és egyetlen nyelvi-kulturális „közösségbe” való beolvasztásának „világtörténelmi” teljesítményét. Ezzel veszi kezdetét a nyelvi manipulációknak az a sorozata, mely még a modern társadalom- és jogtudományt is a feloldhatatlan ellentmondások labirintusába kényszeríthette…
A népet, mint szuverént a modern társadalomtudomány az állampolgári közösség, azaz az állam „szubjektumaként” emlegeti. Spanyolország például spanyolokból, katalánokból, baszkokból, meg egész sereg más nyelvi-kulturális közösségből álló lakosságát a spanyol alkotmány spanyol népként tartja nyilván. Azaz a népet az állampolgári közösséggel azonosítja. A katalánok azonban a maguk rendjén szintén katalán népnek tekintik önmagukat. Ezen a jogon szeretnének kiválni Spanyolországból. Bár nyelvi-kulturális vonatkozásban Katalónia sem homogén, közel fele ma már spanyol vagy spanyol érzelmű. A „népek” ekként a szó szoros értelmében kizárják egymást. És mindig a többség javára. Nem csoda, hogy a modern kor háborúi legalábbis formailag nacionalista népirtások.
A nemzetként definiált állampolgári közösség ugyanolyan nyelvi manipuláció, mint a nyelvi-kulturális közösségek etnikumokká való nyilvánítása. Amennyiben a terminus az amerikai indián törzsekre utal. A francia, az amerikai vagy a német nemzet azonban (legalábbis a mai szóhasználatban) már nem lehet etnikum. A terminusban ugyanis – a kisebbségben élő nyelvi-kulturális közösségek vagy kisebb államok – iránti leplezetlen megvetés bujkál. A többség kisebbségek iránti – homogenizációt kikényszeríteni hivatott – megvetése. (Lásd még a „törzsi nacionalizmus” előbbiekkel összefüggő fogalmát is!) Én ekként nyilvánvalóan etnikum vagyok. Ha nép vagy nemzet szeretnék lenni, óvatosnak kellene lennem, hiszen könnyen nacionalistává, esetleg rasszistává válhatok. Hogy ez ne következhessen be, vagy a románságba kellene beolvadnom vagy Magyarországra kéne áttelepednem, ott ugyanis már etnikum helyett valamiféle állampolgárrá (is) válhatnék. (Bár gyakorta ez esetben is egyfajta türelmesebb idézőjelben.)
Mellesleg a faj (rassz) fogalomnak sincs semmi értelme. Az ember egyetlen oszthatatlan állatfaj, a rasszoknak tekintett változatok ugyanúgy alfajok, mint a kutyák vagy a macskák megszámlálhatatlan változata. Az eltérő rasszok, azaz a fajták nem hozhatnak létre utódokat, az emberek viszont legyenek fehérek, feketék sárgák vagy vörösek, akadálytalanul – sőt nagy-nagy élvezettel – keveredhetnek egymással. Akárcsak a különböző „fajta” (tehát utódok nemzésére egymás közt képtelen) macskák vagy kutyák. A rasszból levezetett rasszizmus is a természetes nemzeti érzés, implicite a nyelvi-kulturális közösségek megbélyegzésére, vagy egyenesen lehetetlenné tételére irányul…
A főbűnös kétségtelenül a felvilágosodás, mely a szakrális világnézetből visszamaradt „belső önrendelkezés” felszámolását teljesíti ki, s melynek „eredményeit” végül az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya juttatja világsikerre.
Nyilvánvaló: a hübrisz a „lét nagy láncolatának” társadalmi folytonosságát önkényesen felszámoló nemzeti állam, mely önmagát a fentiek jegyében önkényesen egynyelvűnek és következésként egynemzetiségűnek tekinti. Ez utóbbi az emberi társadalmak természetes rendjének természet-, azaz emberellenes eltorzításából következett. A nyaktiló emlékének hathatós támogatásával a háttérben. A forradalom ugyanis a föderatív gondolat jegyében indul. Gironde Franciaország egy nyelvileg és etnikailag sajátos tartománya – lakosai okcitánok, akik ragaszkodtak volna belső önrendelkezésükhöz. A föderalista gondolatot a girondista vezetők jakobinusok általi lefejezése, s a jakobinus központosítás egyetemessé tétele tüntette el a közéletből. A többnyelvű és -kultúrájú Svájc azonban paradox módon (de nagyrészt hatalomtechnikai okokból) Napóleonnak köszönheti kantonális rendszerének megszilárdulását is.
Mellesleg a forradalom kitörésének napját Franciaországban (a híres francia racionalizmus skizofrén jellegének újabb példájaként…!) azóta is a föderalizmus ünnepeként emlegetik.
Más kérdés, hogy minden nép és minden más társadalom is jobbára idegen népek meghódítása és asszimilálása révén jött létre. Számomra mégis rejtély, hogy ha az egyes államokon belül már a görögöknek sikerült a vérbosszú intézményét, független jogintézmények kialakításával felszámolni (lásd: Aiszkhülosz Oreszteájának harmadik részét, melynek végén Pallas Athéné az Öregek Tanácsára bízza az igazságtételt!) Ha a másik ember tulajdonának elsajátítását vagy az illető meggyilkolását már 2.500 évvel ezelőtt is – büntetendő cselekedetként – lehetett szankcionálni, miért nem lehetett ugyanezt – azaz a másik nyelvi-kulturális közösség területének, népességének és egyéb javainak elrablását (az ún. etnocídiumot) máig kiiktatni a társadalmi létből?
Mert – lásd például Kína ujgurok elleni agresszióit – tényleg máig menően sem sikerült…
