A Brexit által okozott üzemzavar azonban fölkavarta a brüsszeli állóvizet, ezzel pedig újra terítékre kerültek a skót elszakadási törekvések. Brüsszel azzal érvel, amikor egy tagállami régió függetlenedése a tét, hogy egy esetleges elszakadást követően az önállósuló tartomány azonnal elveszítené uniós státusát, így újra kérelmeznie kellene felvételét a közösségbe. Ez a politikai Canossa-járás eltrettentő forgatókönyve, hiszen az illető tagállam, amely elveszítené tartományát - Spanyolország esetében a leggazdagabbat -, aligha lesz majd rövid- vagy középtávon érdekelt, hogy a rebellis tartomány államisága megszilárduljon, és mintegy diadalmenetben, egyenrangú partnerként tagozódjon be az európai struktúrákba. Az euro-atlanti törekvések blokkolása pedig hatékony módszer. Láthatjuk, hogyan lehetetleníti el például Görögország a macedónok erőfeszítéseit amiatt, hogy a Macedón Köztársaság (hivatalos nevén még mindig Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság) egy görög tartomány nevét viseli.
A két világháború után kialakult államhatárok megváltoztathatatlanságának dogmája lényegében a német újraegyesítéssel dőlt meg Európában, amit washingtoni segédlettel, a szovjet hatalom gyengélkedését kihasználva, de a francia és brit szövetségesek fenntartásai ellenére sikerült Helmut Kohlnak tető alá hoznia. Ezt követően meglepő gyakorisággal kellett Európa hidegháborús térképét újrarajzolni. A Szovjetunió szétesése nem volt feszültségektől mentes, Csehszlovákia felbomlása viszont békésen zajlott le. A délszláv háborúk azonban megmutatták, hogy Európában - legalábbis annak balkáni csücskében - hogyan képesek egymásnak esni az addig békében élő nemzeti közösségek, ha önállóságuk a tét. Legutóbb Koszovó függetlenedése bolygatta meg a térség stabilitását.
Brüsszel néhány másik uniós tagállam érintettsége miatt sem lelkesedik a hasonló törekvések láttán, az alapvető szabadságjogok gyakorlásával azonban nem mehet szembe nyíltan. A katalánok joggal teszik föl a kérdést: ha az Európai Unió tagállamainak többsége támogatta Koszovót azzal, hogy elismerte államiságát, most miért nem emelnek szót legalább a közvetlen részvételen alapuló demokratikus joggyakorlás, mint demokratikus alapérték védelmében? A spanyol kormányzati szervek persze jócskán rájátszanak a regionalizmus táplálta félelmekre. (Magunk is tudjuk, hogyan lehet ilyesmivel hergelni a mindenkori többséget.) Alfonso Dastis külügyminiszter egy interjúban arról beszélt a minap, hogy drasztikus fellépésükkel a folyamatok európai szintű eszkalálódását próbálják megakadályozni, név szerint emlegetve Olaszországot, Franciaországot és Belgiumot. (Hová álljanak a belgák?) Spanyol alkotmányos szempontból tehát magyarázható, miért nem szabad olyasmit gyakorolniuk az amúgy széleskörű autonómiával rendelkező katalánoknak, mint amire lehetőségük volt a skótoknak az Egyesült Királyságban, ezt azonban erőszakszervezetek bevetésével nyomatékosítani súlyos presztízsveszteséggel jár. Spanyolország erősen túlreagálta a helyzetet, emiatt pedig nagy valószínűséggel olyanokban is megrendült a spanyol demokráciába vetett bizalom, akik amúgy az egység fenntartása mellett voksoltak volna. Közvéleménykutatók szerint egy hónapja még ők voltak többségben. Szinte bizonyos, hogy a rohamrendőrök brutalitása nyomán (amikor e sorokat írom, már négyszáz fölött van a sebesültek száma!) a spanyol kormányzatnak úgy kell tárgyalóasztalhoz ülnie, hogy Franco örököseinek és agresszoroknak tekinti majd őket a katalán társadalom.
Tárgyalni ugyanis mindenképpen kell, bár a katalán népszavazás keltette feszültség nem oldódik meg azzal, ki hogyan magyarázza majd a bizonyítványát. Madrid éppen annyira válik hiteltelenné, amennyire hitelteleníteni próbálja a katalán népszavazás borítékolható végeredményét. Olyan jeleneteket láthattunk Barcelonában, amelyek a nagy polgárjogi mozgalmak archív képsorait idézik: a szavazókörzetek védelmére traktorokkal felvonuló földművelők, a rohamsisakosok által betört és megszállt szavazóhelyiségek, az élőlánccal védelmezett szavazóurnák és a gumilövedékekkel oszlatott szavazók látványa nem csak Spanyolországban veri ki a biztosítékot. A külső szemlélő nem az állig felfegyverzett spanyol rohamrendőrökkel rokonszenvez, hanem a szavazólapot lobogtató katalán polgárokkal, a kérdés pedig nem az, hogy dönthetnek-e a katalánok saját önállóságukról, hanem az: önkényesen értelmezi-e a demokratikus alapjogokat az Európai Unió egyik tagállama, tágabb értelemben pedig maga az Európai Unió? Mindenki a maga jogérzéke szerint keresse a választ!
