Azt azonban már kevesebben tudják, hogy Katalóniában tökéletes, azaz kölcsönös kétnyelvűség honol. Sőt a katalán feliratok szisztematikusan meg is előzik a spanyolt. Ez a Katalónia már nem Erdély, még csak nem is Székelyföld.
Egy katalán, aki épp olyan jól ismeri a spanyol nyelvet, mint a katalánt, súlyos dilemma előtt állhat. Választhat egy katalán államot, melyben már csak a katalán a hivatalos nyelv és a spanyol kisebbségi nyelvvé „degradálódik”. Márpedig egy – amúgy megalapozottnak is nevezhetően – spanyolellenes katalán nemzeti államban, a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, csakis ez történhet. És választhatja az olyan-amilyen, de mégiscsak autonóm katalán tartományt.
Megpróbálom a katalán többség helyébe képzelni magam. Mit nyernék és mit veszítenék egy katalán nemzeti állammal. Európa minden állama – Svájc és némileg Belgium kivételével – úgynevezett nemzeti állam. Még akkor is, ha az Európai Unió vezető államai egy – fogalmilag máig tisztázatlan – globalizáció nevében a nemzetállam létjogosultságát hevesen tagadják.
Az új állam mai polgárainak unokái – vaskosan feltupírozott nemzeti önérzettel és Katalónia 1714-es spanyolok általi gyarmatosítását követő sérelmeiket kompenzálandó – szabadon és büntetlenül utálhatják, sőt megvethetik a spanyolokat. Ez persze – román honfitársainkon is láthatjuk, akiket pedig a katalánokéhoz fogható atrocitások nem is igen értek – mámorító érzés. Az a többségi öntudat, mely önnön felsőbbrendűségét egy alacsonyabb rendűnek, mert többé-kevésbé kiszolgáltatottnak érzett kisebbség fölötti uralom jegyében szabadjára engedheti, nehezen elhárítható csábítás. Szeretünk lenézni másokra. És felnézni önmagunkra.
Csakhogy a katalánok többsége minden jel szerint azt is érzékeli, hogy a függetlenséggel unokáit bizonyosan megfosztaná attól a lehetőségtől, hogy Cervantest, Lope de Vegát, Calderont, Garcia Lorcát, – Marquezről, Borghesről és a dél-amerikai spanyol kultúra kimagasló képviselőiről nem is szólva – eredetiben olvashassa. Hogy a világ egyik legelterjedtebb nyelvét anyanyelvi szinten beszélhesse…
Tudom, a kultúra, implicite az irodalom, ma már nem sokat számít. Annál többet az anyagiak.
A függetlenségiek is főként anyagi okokra hivatkoznak. És mégis. Nem mindenkit tudtak magukkal ragadni. Mert hát én sem örülnék annak, ha a három unokám, mire kultúremberré érik, nem olvashatná eredetiben Eminescut, Caragialét, Rebreanut, Macedonskit, Panait Istratit, Camil Petrescut, Liiceanut és társaikat. Főként akkor, ha Erdélyben – Kolozsváron is – valamiféle (ma már szinte elképzelhetetlen) kétnyelvűség, de legalábbis akadálytalan, a hivatalokra is kiterjedő kisebbségi nyelvhasználat uralkodna. Nekem sem zenei hallásom, sem különösebb nyelvérzékem nincs. A németért és az angolért keményen meg kellett küzdenem. A románt szinte már ingyen kaptam. És akkor is az enyém, ha hosszú időn át sokan még meg is bélyegeztek ezért az állításért. Az unokáimnak egyelőre nem kis traumát okoz, hogy nem engedik őket spontán módon (szinte már kedvtelésből) megtanulni románul, hanem – mintegy erőltetett menetben – kötelezik rá őket. Szinte már büntetnek vele. Ettől függetlenül nagyon nem szeretném, ha nem lenne rá államilag finanszírozott lehetőségük.
Azt már csak a kelet-közép európai nacionalizmusok történetének mélyebb vizsgálata tisztázhatná, hogy Octavian Goga és Liviu Rebreanu, hogy csak két példát említsek, akiknek művészetében tételesen is kimutatható a magyar hatás, sőt, akik bizonyíthatóan csak és csakis az erdélyi magyar és német kultúra ismeretében válhattak azokká, akikké váltak, hogyan lehettek képesek hátat fordítani a magyar kultúrának. Hogyan vélhették, hogy a Balassiról, Csokonairól, Vörösmartyról, Petőfiről, Aranyról, Adyról, Kosztolányiról való lemondás bármiféle hasznára válhatott volna az erdélyi románságnak. Hogy mindezzel ők és unokáik nyerhettek volna bármit is.
Tudom, a magyar kultúra nem a spanyol. De nem is oly sokkal kevesebb. Ahogyan – viszonylagos megkésettsége dacára – a román sem az.
Persze az is igaz, hogy Spanyolország – mely évszázadokon át, s ma ismét – a legrettenetesebb, de remélhetőleg múlandó arcát mutatja, Franco halálát követően mégiscsak képesnek bizonyult a katalán, a baszk, a galíciai kétnyelvűséget elismerni. Erre sem mi, magyarok nem voltunk egykor képesek, sem mai román honfitársaink nem azok.
Sajnos bennünket még – a katalánokat jogi és rendőrterrorral rendszabályozó – spanyoloktól is egy kontinens választ el. Úgy hívják: Európa. Sajnos, egyelőre ez a kontinens is inkább csak ködben dereng. Higgyünk benne, hogy ha a mai válságokból kilábalhatunk, már nem sokáig.
Ámbár ma még az afféle kérdések sem teljesen tárgytalanok, hogy: Tényleg? S mi lesz, ha nem?
