Erre kapott lehetőséget Klaus Iohannis tavaly év végén karácsonykor, a kormány megalakulása után, de több mint tíz évet tartó mandátumai alatt bebizonyította, hogy nem rendelkezik politikai érzékkel, ezért ezt a lehetőséget is elpuskázta. Ha lemondott volna karácsonykor, kifogta volna a szélsőségesek vitorlájából a szelet. Nem járult volna akaratlanul is hozzá, hogy idén még bő egy hónapig politikai munícióval rendelkezzenek, ami a felfüggesztésére irányuló indítvány sikeres iktatásában csúcsosodott ki. Iohannis kétszer megúszta a felfüggesztést, hiszen korábban a házbizottságokban elakadt az ellenzéki kezdeményezés. Most viszont a szükséges aláírások összegyűjtése után már nem volt mit tennie a házbizottságnak, kénytelen volt átengednie az ellenzéki beadványt.
Tény és való, ha Iohannis nem mondana le, újabb érthetetlen és abszurd politikai válság kezdődött volna, ami elterelte volna a figyelmet a májusi elnökválasztásról. Ezen evidencia előtt már Iohannis sem dughatta homokba a fejét, jóllehet az elmúlt években nem sok realitásérzékről adott tanúságot.
Iohannisnak két ötéves mandátum alatt bőven volt lehetősége jó döntéseket hozni, jó irányba terelhetett volna ügyeket még akkor is, ha az elnöki hatáskörei révén nem mindig lett volna alkalma közvetlenül beavatkoznia egy-egy döntéshozási folyamatba. Az elnök állásfoglalásaival mindig képes befolyásolni a közhangulatot, példát és irányt mutatni, csak ehhez politikai érzék és önálló, saját gondolatok kellenek, ami manapság nagyon sok politikusból hiányzik világszerte. A politikusi szakmának nagyon alacsony a becsülete manapság, de ez akkor is egy szakma marad. Ezt bizonyítja Iohannis esete is, hiszen nem lehet mindent előre megírni egy elnöknek, akire csak az a feladat hárul, hogy súgóról felolvassa, amit elé toltak. Példaként említhetnénk az olyan antitalentum politikusokat, mint Nicolae Ciucă, de Marcel Ciolacu se sokkal jobb. Az államelnöki poszt alapvetően egy politikust igényel, nem hivatalnokot, aki eligazgatja a folyamatban levő ügyeket. Sokan elhitték magukról, hogy politikusok is lehetnek, ezzel magyarázható a kormánykoalíció fő pártjainak tavalyi siralmas szereplése a választásokon. Azt hitték, hogy a Iohannis-féle hivatalnoki modell bevetése a politikába jól működhet. De a választópolgárok politikust szeretnének látni az elnöki hivatalban, aki azonosulni tud problémáikkal. A panelekben beszélő, szűk ideológiai palettán mozgó, felolvasó politikusok diktatúráját éljük Európa-szerte, tisztelet a kivételeknek, így ma sokszor nem lehet tudni, hogy egy-egy politikus vagy éppen politikai tanácsadója befolyásolja jobban a közvéleményt.
Iohannis várhatóan szerdán bekövetkező lemondása sajnos nem tartozik az írásom elején említett egyfajta katartikus jellegű utolsó döntésekhez. Túl későn született meg ahhoz, hogy a közvéleményben képes legyen megváltoztatni Iohannis katasztrofális társadalmi megítélését. Ezek meghozatalakor ugyanis nem csak a tartalmi töltetét kell éreznie annak, aki meghozza, hanem azt is, hogy mikor jött el az alkalmas idő. Erről szól a politikai érzék, hogy valaki tudja, miről, mikor és mennyit érdemes vagy kell beszélnie. Ez az a képesség, ami teljes mértékben hiányzott Iohannisból, és ennek tulajdonítható, hogy Románia már-már zsákutcába került. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt gondoljam, ez a kizárólagos ok, de nagymértékben hozzájárult a szélsőséges erők megerősödéséhez még akkor is, ha Iohannisnak érdemei is vannak. Csak ez utóbbiak, sajnos, összességében túl keveset nyomnak a latban.
Bő tíz év után elmondható, hogy jobb sorsra érdemes elnök lett volna Iohannis, de a személyét övező hatalmas elvárások, az ő tehetetlensége és tehetségtelensége összeroppantották a róla alkotott idealizált képet. Új korszakot nyithatott volna az ország történelmében, és jelentős mentalitásváltást vezényelhetett volna le. Lehetett volna Iohannis egy újabb I. Károly román király, de még mielőtt valaki felnyerítene a nevetéstől, szögezzük le, hogy a történelem soha nem ismétli önmagát. Főleg akkor nem, amikor az elit és a tömegek rossz lóra tesznek.
