A nagyilondai romos református templom
Betört ablakokkal és lehulló vakolattal, de új bádogtetővel és fém bejárati ajtóval, tragikomikus állapotban várja bizonytalan sorsát a Déstől mintegy 40 km-re fevkő Nagyilonda református temploma.
Bár egyes források 1890-et jelölik meg az építés éveként, a nagyilondai református templom 1903-ra készült el közadakozásból, amint a tornyon látható felirat is tanúsítja. Az omladozó református templom az egykori nagyilondai magyar közösség két reprezentatív templomának egyike (a másik a település központjában álló egykori római katolikus templom, amelyet olasz hadifoglyok építettek 1918-ban, és amelyet ma a görögkatolikus hívek használnak).
Az 1910-es népszámlálás szerint a Szamos partján található település 1167 lakosa közül 661 román, 445 pedig magyar volt. 2002-re a magukat magyarnak vallók száma 17-re csökkent, közülük mindössze hatan voltak reformátusok, ami elenyésző töredéke annak a virágzó körlelkészségnek amelyet Szász Domokos püspök a 19. század végén alapított. Mivel a legutóbbi népszámlálás (2021) adatai szerint Nagyilonda község összes falvában mindössze hat személy vallotta magát magyarnak, a helyiek érdektelensége a református templom jövője iránt magától értetődő.
Sikertelen lopási kísérlet után, 2007-ben az Erdélyi Református Egyházkerület úgy döntött, hogy a nagyilondai református templom harangját, amelyet Újfalvi Károly öntetett 1905-ben, ideiglenesen a Kolozs megyei Kozárvárra szállítják. 2013 októberében a kis harang a Kolozsvári Református Kollégiumba került, amelynek díszterme már otthont adott a papi szék, a patrónusi pad és a szószék számára. Bár a feldúlt templomból az úrasztala rég eltűnt, a régi tetőcserép kicserélésével valamelyest sikerült lassítani a rombolást. A nagyilondai templom bordó bádogtetővel és fém bejárati ajtóval „gazdagodott”. Furcsa, nem odaillő, de praktikus.
Korábban, 2008-ban arról is szó esett, hogy a templomot az esetleges javítása után temetkezési kápolnává alakítják. Mivel ez az ötlet nem valósult meg, Nagyilonda község legutóbbi általános rendezési terve védelmi zóna kialakítását javasolta, amely a református templom területét és a környező temetőt is magába foglalná. A kulturális örökség megmentésének eszközeként szorgalmazták továbbá az elhagyott istenháza felvételét a történelmi műemlékek listájára, a hosszúrévi molnárházzal és a kisilondai fatemplommal együtt.
Almás vára Szilágyság gyöngyszeme
A váralmási várból, amely egykor Erdély erődítményláncának egyik legfontosabb bástyája volt, mára csak az impozáns, több mint 20 méter magas csonka torony maradt meg. Az egykor védőárokkal körülvett építményt ma már sűrű bozót és a kevésbé környezetbarát látogatók által hátrahagyott szemét lepi be.
A viharos történelemű almási várat, más néven Dezsővárat a 13. században építették feltehetőleg 1247 és 1278 között, a Geregye nemzetségből származó Pál országbíró közbenjárására. Utólag Pál fiát, Miklós erdélyi vajdát árulással vádolták, így megfosztották őt az almási birtoktól, ami a Borsa nemzetség tulajdonába került. Az erőd első okleveles említése azonban sokkal később, 1370-ben történt, amikor Nagy Lajos magyar király Pelsőczi Bebek György kincstartónak és családjának adományozta azt.
A vár másik elnevezésének (Dezsővár) eredetéről megoszlanak a vélemények, egyes források a Borsa nemzetségbéli Dezső nevére, mások pedig Sebesvár befolyásos várnagyára, Elefánti Dezsőre utalnak.
Az évszázadok során a várat többször ostromolták, és több nemesi család birtokában is volt, Dengelegi Pongrác János erdélyi vajdától és Corvin Jánostól, Hunyadi Mátyás király törvényesített fiátol kezdve egészen Balassa Imre erdélyi vajdáig, aki fontos szerepet vállalt Szapolyai János (I. János magyar király) és I. Ferdinánd német-római császár között zajló hatalmi harcban (1540). A vár rövid ideig IV. Petru Rareş moldvai fejedelem birtokában volt (1545–1546), mígnem Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem a Csáky családnak adományozta (1594). Csáky István, az erdélyi csapatok egykori parancsnoka, újjáépítette a megrongált erődítményt.
A váralmási vár hanyatlása 1602-ben kezdődött, amikor a Giorgio Basta által vezetett császári csapatok elfoglalták. Az olasz hadvezér ígéretének ellenére a vár védőit lemészárolták, az épületet pedig felgyújtották. Utoljára 1627-ben építették újjá, de 1658 szeptemberében a Meszesi kapu felé betörő tatárok újra lerombolták, azóta pedig folyamatosan porladozik. A hatalmas kövek nagy részét később elhordták és több környékbeli udvarház, köztük a Kispetri felé vezető út mellett fekvő Csáky-kastély építéséhez használták fel, amíg a vármegye vezetősége be nem tiltotta az erődítmény szétszedését. A Csáky-kastély állapota is egyre romlik.
A Szilágy megye történelmi műemlékeinek listáján 2004 óta szereplő vár romjai könnyen megközelíthetők, messziről is jól láthatók, a falu központjából induló út a rom aljáig autóval is járható. Bár a vár aljában piknikezőhelyet alakítottak ki, 2020 nyarán pedig a Szilágy megyei sajtó arról számolt be, hogy a helyi hatóságok uniós források bevonásával restaurálnák, a kezdeményezés máig nem valósult meg. A felfestett turistajelzések elenyésző reményt jelentenek a terület rendbetételére, a hajdani négyemeletes, masszív torony megerősítése még várat magára.
Csendben tűri sorsát a Kraszna-vidéki Valkó vára
Egykor a Kraszna-vidék meghatározó pontja, Valkó vára ma már csak halvány nyomokat őriz azokból az időkből, amikor a vármegye legfontosabb stratégiai szerepét töltötte be. Az erődítmény története majdnem 800 évet ölel fel, az első okleveles említés 1280-ból származik.
A Réz-hegység lábánál épült Valkó várát a Magyar Királyság a tatárdúlás megakadályozására, illetve az Oszmán Birodalom fenyegetése elleni védelem érdekében építtette. Az Erdélyben kiterjedt erődrendszer része volt az erődítmény, amely a Szilágyság délnyugati, a Szilágynagyfalu–Szilágyzovány–Ipp vonal felőli területének védelmére szolgált. Keleti oldalán a közelből eredő Berettyó folyó határolta, amelynek vize gyakorlatilag átvette a védőárok szerepét, ami akkoriban fontos volt az erődítmények esetében, különösen az 1241-es pusztító tatárjárás után.
Eredetileg nemesi vár lehetett, Bekcs várnagy, Borsa Kopasz Jakab nádor fiának a tulajdona volt, amelyet Elefánti Dezső foglalt vissza, majd I. Károly Róbert királynak adományozta. A birtok ezután Dancs mester zólyomi ispánhoz került, majd a 14. század végén a Bánffy–Losonczi család tulajdona lett. A Luxemburgi Zsigmond király csapatai által 1404-ben megtámadott erődítmény fokozatosan a 15. századi Kraszna vármegye egész déli régiójának „őrtornyává” vált, viszont a Dózsa György által vezetett parasztfelkelés során (1514) feldúlták.
Miután a 16. században elvesztette védelmi szerepét, a vár sorsa 1665 telén pecsételődött meg végleg, amikor a nagyváradi Hamza pasa által küldött 500 fős csapat bevette az erődöt. Nem volt nehéz küldetésük, hiszen csak Nagyvárad 1660-as eleste után javasoltak állandó katonai őrséget Valkó váránál, az utolsó várnagy Teleky Mihály erdélyi kancellár, I. Apafi Mihály fejedelem főtanácsosa volt. Az újjáépítési kísérleteket Hamza pasa csapatai többször meghiúsították, majd az utolsó próbálkozás, amely Belső-Szolnok vármegye 1718-as gyűlésének határozata nyomán történt, kudarcba fulladt.
A turisztikai körutakból kirekesztették, a ma már szomorú romként álló valkóváraljai erődöt nem őrzik, hiába szerepel a romániai műemlékek jegyzékében. Bár a Szilágyság más erődítményeihez viszonyítva kevésbé tűnik látványosnak, Valkó vára még így is lenyűgöző kilátást nyújt; olyan hely, ahol megáll az idő, és az évszázados kövek zaklatott múltja összemosódik a jelen nyugalmával, a Berettyó vizének morajlásával. A megmaradt falak, a védőárkok nyomai, az egykori várpalota romjai még mindig tanúskodnak a térség szomorú történelméről, az erdő mélyéből őrzik Valkóváralját.
A csákigorbói Haller-kastély tragikus története
Forognának a sírjukban a hallerkői Haller család tagjai, ha látnák, milyen állapotban vannak manapság az egykori birtokaik. A csákigorbói kastélyból, amely talán az összes közül a legkevésbé ismert, csak a kőből faragott kapu, a szeméttel teli francia kút, az omladozó pavilon és a kápolna romjai maradtak meg.
Ahogy a település neve is sejteti, a csákigorbói birtok eredetileg a Csáky család kezében volt, később pedig – Csáky Borbála és V. Haller János gróf házassága révén – a Haller család tulajdonába került. Haller gróf volt az, aki 1766-ban barokk stílusú kastélyt építtetett, lehetséges, hogy római erődítmény helyén. Később az épületegyüttest védőfalakkal és római katolikus kápolnával (1783) egészítették ki, ugyanakkor az udvaron található francia kút és az erdélyi rokokó legjelentősebb képviselője, Schuchbauer Antal szobrász által faragott kőkapu, amelyen a Haller család két kőoroszlános címere és az MDCCLXVI (1766) évszám, illetve a „Javítva 1944” felirat látható.
A kastély történetében sötét időszak kezdődött, amikor Haller János és III. Wesselényi Miklós gróf között fokozódott az ellentét. Utóbbit „a zsibói bölényként” ismerték impozáns termete és heves természete miatt. A sibói bölény című könyvében Nyírő József erdélyi író azt írja, hogy Wesselényi, aki egyébként politikailag, katonailag és gazdaságilag is nézeteltérésekbe ütközött Hallerrel, azért is neheztelt „szomszédjára”, mert Nemes Zsuzsát, ifjúkori szerelmét vette feleségül, aki később II. József császár, Mária Terézia fiának szeretője lett.
1781. október 16-án Wesselényi ötszáz fős, puskákkal, villákkal és kaszákkal felfegyverkezett csapat élén ostromot indított a gorbói kastély ellen, amelyet néhány nap alatt el is foglalt. A zsibói gróf ármánykodása nem maradt következmények nélkül; 1785 februárjában a „kalapos király” elfogatta és majdnem öt évre bebörtönözte a hírhedt kufsteini Császártoronyba. A legenda szerint az apjuk által átélt dráma miatt Wesselényi két gyermeke megbetegedett és meghalt, édesanyjuk, Cserey Heléna nem láthatta őket, Nemes Zsuzsa pedig, akit tettei miatt bűntudat gyötört, az őrület határára került.
Miután Wesselényit szabadon engedték és kibékült Haller Jánossal, régóta várt békés időszak következett. Ezután a gorbói birtok a Jósika család tulajdonába került, I. Jósika János gróf pedig klasszicista stílusú kastélyt építtetett, mivel családja számára a régi épület szűkösnek bizonyult. Kádár József Szolnok-Dobokavármegye monographiája című műve szerint a 20. század elején a birtok a polgármesteri hivatalnak, banknak, kaszinónak, az állami népiskolának és a Csáky családtól örökölt több mint 2500 könyvet tartalmazó könyvtárnak adott otthont.
1944 után a komplexumot lerombolták, és az államosítás után a kastély a termelőszövetkezet székhelye lett. A pincében gyümölcsöt és burgonyát tároltak, viszont az 1970-es évek elején a kommunisták is elhagyták a birtokot, a kastélyt pedig széthordták a falusiak. Az idősebb csákigorbóiak úgy emlékszenek: Adrian Păunescu költő idősek otthonává szerette volna átalakítani az épületet, de ez az elképzelés sosem valósult meg. A kastélyt 1989 után senki sem igényelte vissza, 2010-ben Szilágy megye történelmi műemlékeinek listájára került. Ma már csak néhány kő és faragott töredék maradt belőle.
Forrás: transylvaniainruins.com
Füstös Raymond felvételei
