A rómaiak sokféle temetkezési módja közül az egyik leglátványosabb a szarkofágos temetkezés volt: a tehetősebbek, akik ki tudták fizetni a borsos áron dolgozó lapidariust, azaz kőfaragót, egyéni, vagy ritkább esetben családi szarkofágokat rendeltek, ahol jellemzően (de nem kizárólag) csontvázas temetkezéssel búcsúztak a halottól. A római szarkofágok egyik legismertebb prototípusát már a Kr. e. 3. században megtaláljuk az akkor még terjeszkedő köztársaság kori Rómában: Lucius Cornelius Scipio Barbatus, a szakállas Scipio, a neves politikusokat, hadvezéreket és a Rómát birodalommá tevő konzulokat adó dinasztia ősének szarkofágja a görög építészet klasszikus dór elemeit (metopék, triglifek, gutták) ötvözi azzal a sajátossággal, amely aztán a rómaiak egyik névjegye lesz: a monumentális felirattal. A latin nyelv egyik legkorábbi funerális (halotti) forrása Scipio Barbatus szarkofágjának szövege, amely egyben a birodalommá lett Róma felemelkedésének is 2300 éves mementója. Innentől kezdve pedig a római szarkofág – a hellenisztikus modelleket másolva – a „rómaiság” egyik tárgyi sajátossága lesz, bárhova is menjen a római hadsereg és a területi hódítást követően a római adminisztráció.
Ezt látjuk Erdélyben és Olténiában, az egykori Dacia provinciában is: jóllehet ez a régió csupán 165 évig volt a birodalom része, de a nagyszámú, a birodalom minden részéről ide telepedett és telepített római polgár, peregrinus, szabados és rabszolga olyan jelentős tárgyi, régészeti emlékanyagot hagyott ránk, amely a középkori úthálózatot, a későbbi magyar városalapítások topográfiáját, a reneszánsz erdélyi művészetet és humanizmust is gyökeresen meghatározta. Értelemszerűen a latinitásnak ez az időszakos beékelődése a Kárpát-medencébe nagy hatással lesz a késő ókorban a latin nyelvű csoportok balkáni létrejöttére is. Ez az oka annak, hogy Mojgrád falu Szilágy megyében, Kolozsvár, Szamosújvár, Torda, Gyulafehérvár, Várhely, Herkulesfürdő, Algyógy, Vecel, Mikháza, Énlaka, Székelyudvarhely, Szörényvár és megannyi más település Erdélyben és Olténiában hemzseg a római leletekben. Róma erdélyi öröksége már a reneszánsz kor óta jól dokumentált valósága az erdélyi örökségvédelemnek, de sajnos a 21. századig eltelt évszázadokban őseink rengeteg emléket elpusztítottak – etnikumtól és politikai rezsimtől, impériumváltástól függetlenül. A római örökség különösen nagy koncentrációban maradt meg Gyulafehérváron, amely az ókori Apulum kettős városát (colonia Aurelia Apulensis, municipium Septimium Apulense), római erődjét és kormányzói palotáját is földje alatt rejti. Mindehhez társul a 165 éven át itt élt több ezer ember hamva és fizikai emlékanyaga is Gyulafehérvár nagy kiterjedésű római temetőiben.
A legismertebb és régészeti anyagában a leggazdagabb temető a Kutyamál, ma Dealul Furcilor néven ismert domb környékén van, amely jelenleg is éles határ a Marospartos (Portus) és a Habsburg-erőd (Vauban erődítmény) között, amelynek építésekor, a 18. század elején az egykori római katonaváros nyomai elpusztultak. A Kutyamál területéről már a 18. században is kerültek elő római szarkofágok, ezeknek csupán rajzai maradtak fent osztrák közleményekben. Cserni Béla, a gyulafehérvári múzeum alapítója és az erdélyi városi régészet atyja a 19. század végén viszont számos római sírt talált ezen a területen, többek között szarkofágokat is, igaz, ezek sajnos üresek és felirat nélküliek voltak.
Az elmúlt száz évben több ezer római sírra bukkantak a régészek Gyulafehérvár területén, ezek közül a leggazdagabb anyag a Marospartos déli részén található kis méretű, feltehetően magántemetőkből kerültek elő, de a kutyamáli sírok is igen gazdag leletanyaggal szolgálnak. Bár a város szinte teljes területe, különösen a Marospartos és a Kutyamál domb környéke törvény által védett régészeti terület (amely azt feltételezné, hogy minden építkezés során hatósági engedély, régészeti szondázás és felügyelet szükséges), sajnos a valóságban – ahogy ez Romániában már szinte anekdotikus hagyomány – mindig akad egy-egy jogi kiskapu, „sürgős” építkezés, nagynevű, magas szinten „jártas” befektető, aki jogot formál arra, hogy 1800 év történelmét elsöpörje, megsemmisítse.
Így történhetett meg, hogy a számos gyulafehérvári botrány után (2012-ben elpusztították a római erőd főépületét a Vauban-vár kellős közepén, amely nemzetközi felháborodást keltett) és az UNESCO-világörökségi nevezés előtt, 2023 március elején a maieri (Kutyamál) ortodox temető terjeszkedése folytán a sírkert igazgatója engedélyt adott, hogy a kortárs temető sírjainak új földágyat ássanak. Tette mindezt elvileg „legálisan”, vagy helyesebben jogi kiskaput kijátszva: a már meglévő kortárs temetők bővítéséhez egy új kormányrendelet jóvoltából ugyanis már nem szükséges építkezési engedély. Míg ez utóbbi régészeti felügyeletre kötelezné a beruházót és a temető vezetőségét, az új törvény értelmében ez megkerülhető. Ez lehetett az oka, hogy a temető féktelen sebességgel terjedhet és bővülhet Kelet-Közép-Európa egyik legnagyobb római temetőjének területén.
A buldózerrel és régészeti felügyelet nélkül zajló radikális beavatkozások eredménye az lett, hogy egyelőre bizonytalan körülmények között – itt eltér kissé a régészek és a temetőigazgató története –, az új sírok ásása közben hatalmas méretű, gyönyörűen faragott, Medúzával díszített, feliratos szarkofág került elő. A szarkofág a 36 éves korában elhunyt férfi, feltehetően bizonyos Claudius nyughelye volt. Az első beszámolók még csontmaradványokról is szóltak, erről egyelőre nincs biztos forrás. A számos darabra tört, gyakorlatilag szétrombolt szarkofág a maga nemében nagyon ritka: Dacia provinciából néhány tucat szarkofág ismert (némelyet a kolozsváriak is láthatnak a történeti múzeum belső udvarán vagy a botanikus kert „római kertjében”), de ezek közül nagyon kevés a feliratos és ilyen szépen díszített példány.
A daciai szarkofágokat és temetkezési emlékeket Carmen Ciongradi foglalta össze monografikusan, de az elmúlt húsz évben számos olyan jelentős felfedezés történt, amellyel újra lehetne írni az amúgy sem túl gazdag szakirodalommal rendelkező daciai szarkofágkutatást. Ez az új és felfedezése pillanatában el is pusztított szarkofág ornamentikájában nagyon hasonlít a 18. században Apulum romjaiból előkerült példányokra és arra a néhány szarkofágra, amelyet a gyulafehérvári ortodox katedrális kerengőjében és az Egyesülés Múzeumának hátsó udvarán őriznek – nem túl kedvező körülmények között. A régészek az országos felháborodásra reagálva megígérték, hogy restaurálják a szarkofágot, a helyszínen pedig régészeti szondázást végeztek.
Az eset tragikusan mutatja a romániai régészeti helyszínek veszélyeztetett helyzetét, a féktelen és törvényeket kijátszó, az örökségvédelemre fittyet hányó intézmények (az államtól a temetőigazgatóig) ignoráns jellegét. Az az ország, amely nemzeti identitását a 18. század óta szisztematikusan a latinitással és Róma örökségével azonosította, Róma valódi, tárgyi örökségére fittyet hány, és semmibe veszi azt. Az Egyesült Államok vagy egy-egy magánmúzeum az arab országokban milliókat adna ilyen szarkofágért, hiszen ott sem a birodalmiságnak, sem a monumentális építészetnek nincs több évezredes hagyománya. Mi pedig képtelenek vagyunk Róma örökségét megtartani, a nagyközönségnek bemutatni, a múltat a nacionalista szólamokon és identitásképző, populista metahistóriákon túl értékesíteni. A Ceauşescu-korszak számos negatív és ma is élő örökségéhez az is hozzátartozik, hogy a román társadalom jelentős része három évtized szisztematikus történelemhamisításának következményeként elhitte, hogy a románok a „dákok” leszármazottai. A diktátor dákomániája (az új Burebista, az imperializmussal szembeszálló regionális hatalom megtestesítője) politikai történelem volt, új, nemzeti metahistória, amelynek antiimperializmusa (Amerika és szovjetellenessége) egyben a rómaiság (Romanitas) ideájával való szakítást is magával vonta. Talán az ignorancián, törvények kijátszásán túl ez a dákománia is ott van ennek a szarkofágnak a tragikus poszt-római, kortárs történetében. A halottat védő, a szarkofág épségéért felelős Medúza feje – amelynek kővé kell dermesztenie a halott békéjére támadókat – mérges és borús arccal ül a gyulafehérvári múzeum kőtárában, visszasírva régmúlt korok naivitását.
Borítókép: alba24.ro
