A kicsi kétéves azonnal felfedezte, hogy a könyv borítóján lévő lány képe nagyon hasonlít a nővérére. Ámulva helyeseltünk.
Csillaghalmán egy gyerek születésének estéjén, a szülők felnéznek az égre, addig addig figyelőznek, míg valamiféle formát fel nem fedeznek az égbolton, amit aztán a gyerek nevébe foglalnak. Így kapja nevét: Csillagszóró Harmatrózsa Panna és Csillagfényes Dobos Palkó is, akik egyazon napon születtek.
A történet és a valóban csodaszép illusztrációk – Lukács-Kalocsai Eszter rajzai – teljesen hozzákötöttek minket a könyvhöz. Már a második fejezetben megtudjuk, hogy Panna édesanyja meghalt, de arra is fény derül, hogy a két gyerek nagyon jó barátokká lesznek, mire betöltik a tizedik évüket.
Én nem olvastam előzőleg semmit erről a mesekönyvről. Szó szerint beleestem egy témába, igazából kettőbe, amiről beszélni kell, csak épp soha sincs megfelelő idő rá. A változás, az elmúlás és a halál témaköre a gyerekek szemével nézve nem annyira ijesztő, mint ahogy mi felnőttek továbbgondoljuk. Ha beszélünk róluk.
Már másnap este ott ültünk e két igencsak érzékeny téma kellős közepében nyakig. Én meg engedem, hadd vezessen, a beérkező lánykakérdésekre tiszta szívvel és a legjobb tudásom szerint válaszolok, még ha szántják is közben a lelkemet a kíváncsiságszilánkok.
Harmadnap csatlakozik hozzánk Nusika, a lányunk frumószai barátnője. Luca a moldvai életünkben több időt töltött Nusikáéknál, mint nálunk otthon, főleg nyáron, vakációban. S bár a két lány között négy év különbség van, a lelkük egyféle. Bármennyi idő is teljen el, épp ott folytatják mondataikat, ahol egykor abbahagyták.
Szóval elér hozzánk Nusika, Luca összefoglalja az eddig olvasottakat, én megállapítom magamban, hogy hozzám igencsak hasonló módon magyaráz, majd folytatódhat is a meseolvasás. Az Emlékek tavának tündére arra kéri Harmatrózsa Pannát, hogy adja neki a legféltettebb, legkedvesebb emlékét.
– Gondoljunk a legkedvesebb emlékünkre! – kérem őket, leginkább azért, hogy a súlyát érezhessék, hogy eldönthessék, odaadnák-e bárkinek!
– Nekem a barátságunk az! – kiált fel a lányom, s öleli is meg szorosan a mellette fekvő barátnőjét.
Nézem őket. Évek óta figyelem a köztük lévő csodát. Pontosan tudom, hogy Luca milyen emlékre gondol: a frumószai nusis napokra a maga teljességében. Pedig annyira kicsi volt a kezdetekkor, négyéveske, Nusi meg épp nyolc, mint most Luca. Ha együtt látom őket, mindig hiányolom a barátnőimet és a korlátlan közös időnket, az egykorit.
A mesekönyv felénél tartunk. Ma csütörtök van. Igyekeznünk kell az olvasással, mert Nusikát szombaton viszi vissza Adrián Frumószára, letelt a vakáció. Két esténk van még, hogy megtudhassuk, hogyan találja meg Harmatrózsa Panna Dobos Palkót. Figyelem őket. A lányok közti csodát. Tudom, Nusi nyáron is jön. Tudom, Luca nyáron megy Nusiékhoz. Jobb helyre nem is küldhetném. Közben beszélünk az elmúlásról, a változások szükségességéről. Nekem nehezebb téma. Ők hisznek maguknak. A nem létező időkorlátaikat totális szeretet fonja át.
Napok óta barátnőimről álmodom...
(Borítókép: A szerző felvétele)
