Egy erődítmény. A nyílt óceánról érkező ellenségektől védte a várost, ez volt a fő feladata. Most turisták látogatják tömegesen. Borús az idő. Korán érkezünk. Annyira erősen fúj a szél, hogy beleborzongok. Van aki jobbról, van aki balról indul. Aztán néha találkozunk.
Hollandok lehetnek. Elől megy a két kamasz gyerekük, a nagyobbik lány. Hátrébb a szülők. Zsombi már ismét az ölemben, hangosan dalolja a Tűzoltó Sam-et. Ők mosolyognak, mi szintúgy. Kerülgetjük egymást. Tekintetünk találkozik.
– Olyan gyorsan eltelik, hiányozni fognak – meséli zöld szeme.
– Olyan nagyok és szépek – ölelem át én is.
Mindkettőnk szemébe egyszerre csal könnyeket a portugál szél. Lányaink észrevesznek.
Vajon mi van belül?
Fenséges és végtelen az óceán. Partjáról nincs hogy ne észlelje az ember parányi mivoltát, amin épp egy leheletnyit növelheti annak felemelő tudata, hogy sikerült eljutni oda, ahol épp áll.
A harmonikaszó csal be a kis kávézóba, már azt sem tudom, pontosan hol. Szombat reggel van. Az ember játszik a hangszeren, de mintha a vele szembe ülő nő tanítaná. A kiszolgálónő komoly, nagydarab, kedves, de nem mosolygós. Gyorsan hozza a kávét, a kakaót és a két sütit.
Mi mindannyian a zenélőt figyeljük. Most már énekel is. A nő csinos, rendezett. Türelmesen irányítja a férfit. Egy szót sem értek a beszédükből, azt sem tudom biztosra, hogy az egész éjszakát itt töltötték-e vagy csak szerették volna, de valahogy így vélem. A férfi előtt nincs pohár, a nő kávézik. Most már együtt énekelnek. Zsomi előttük áll, ő a tátott szájú néző. Luca távolabbról pisolyog. Adrián fényképezi vagy filmezi őket.
Indulni készülünk. Közelebb lépek, keresem, van-e valami tálka előttük, amibe aprót tehetnének a gyerekek. Köszönetképp a kivételes hangulatú reggelért.
Még egy pillantást vetek rájuk. Ha nem szégyellném, megkérném, meséljék el a jelenetük történetét. De csak azt kérdezem, készíthetek-e egy fényképet. Csak intik, hogy természetesen, mosolyognak is hozzá egyszerre.
A férfi szedelőzködik. A nő kiissza kávéját. Nyakára selyemsálat teker.
A férfi eltűnik, valami hátsó ajtón távozik. A nő fizet.
A férfi a pult mögül néz ránk. A fején pont olyan különös, hálószerű fejfedő, mint a kiszolgálónőn. Már nem mosolyog. A másik int és már lép is a kis kávézóból. Dúdolgat. A kinti szellő egy könnycseppet csal a férfi szemébe.
Elindultak...
Látszik-e az otthon?
A repülőn ülve azokra gondolok, akik hosszú éve nem élnek itthon. Hogy hogy a csudába bírják még a hazajárást? Későre, de megsúgja lelkem a választ. Biztos a látogatottak iránti szeretetük, hálájuk lehet nagyon nagy. Az segítheti őket abban, hogy kibírják az utat.
Hazafelé...
A repülőn eszement lökdösődés, nagyon hangos beszéd, zabálás, kiabáló gyermekek négy órán keresztül.
Valahogy megérkezünk.
A gép épp hogy zökken, még robogva gurul a leszálló pályán, de honfitársaink máris talpra szökkennek, nyitogaják a csomagtartókat, mintha egy városi buszon attól tartanának, hogy nem tudnak időben leszállni a megállójukban. A gép kanyarodik, a ki nem vett csomagokat tartani kell, hogy ne üsse fejbe a még ülőket. A kapitány élesen szól, hogy mindenki foglaljon helyet és kapcsolja vissza a biztonsági övét, amíg a jelző mutatja. De hát valakiknek a csomagokat tartani kell. A gép tizenkét percig gurul még megállásig. Fel lehet állni. Egy nagydarab férfi szembe megy a tömeggel. A csomagja máshol van. El kell vegye. A hátrahagyott illatanyaga könnyeket csal a szemembe.
***
Itthon vagyunk, a durcás, doromboló macskáink és a megrovó tekintetű, farokcsóválós kutyáink körében. Fülemben még jól hallhatóan él az óceán végtelenül megnyugtató zenéje. Talpam még érzi a homokszemeket. Bőröm emlékszik a nap melegére, szemem a szél csalta könnycseppekre. Pontosan tudom, hogy a szép még szebb lesz pár hét, hónap múlva, amint emlékké válik. Meglehet, hiányozni is fog a sok autózás, a mindig máshol ébredés. A nevetésünk a zuhanyzóban, annak a felismerése, hogy mindkét gyerekünk szeret együtt, de külön is játszani, az már a megtörténés percében kinccsé vált.
Utazásunk előtt hónapokig rágódtam egy gondolaton. Hogy milyen lenne máshol! A megteremtődött körülményeknek köszönhető öt hét portugáliai nyaralás után megérkezett a válasz is. Számomra ez a legnagyobb ajándék. Bármerre is menjek, de ülhetek itt is egy pici faluban, mindenhol magamat viszem és a közvetlen velem élőket. Pontosan az fog mosolyt csalni az arcomra, ráncot a homlokamra, itt is, ott is. Amennyit könnyít az új körülmény, épp annyit nehezít is. Az egyensúly megteremtése pedig csakis saját feladat. Itt is, ott is. A többi meg nem más, mint kivetítés.
(A szerző felvételei)
