Rohanó életünkben rakétagyorsasággal száguldanak tova napok, hetek, hónapok. Úgy érzem, az idei Zenei Ősz is csak most kezdődött, és villámgyorsan véget is ért, maga mögött hagyva számos hangverseny felejthetetlen élménypillanatát. A fesztivál záróhangversenyén, az új Héritage zsúfolásig megtelt koncerttermében, a közönség izgatottan várta, hogy kezdődjön a hangverseny, mivel a műsorban két ritkán hallható remekmű, Sosztakovics 2. Zongoraversenye, és Sztravinszkij balettzenéje, a Tavaszi áldozat szerepelt.
Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) az 1957-ben komponált 2. Zongoraversenyét (F-dúr, op.102.) második gyermekének, Maxim nevű fiának ajánlotta, aki a művet Moszkvában mutatta be. Maxim Sosztakovics, a jelenleg Amerikában élő 87 éves zongoraművész és karmester, édesapjának számos művét vezényelte, népszerűsítette. Sosztakovics játékos, gyermeki örömtől és humoros fordulatoktól csillogó versenyművét mesevilág hangulata öleli körül. Az első tétel erőteljesen kopogó ritmusa ólomkatonák menetelését idézte, a szélesen ívelő dallam pedig zenés mesekapun át vezetett a szívekig. Sosztakovics a fúvósokat olyan feladattal látta el, hogy helyenként azt gondolnád, ők a szólisták, a zongora csak kíséri őket. A lassú tétel oroszos dallamának nocturne hangulatában nosztalgikus emlékképek tűnnek fel, de mielőtt a tétel elmerülne a csillagfényű zenekari kíséret ének- és meseszerű világában, a tréfás utolsó tétel eufóriája elűz minden bánatot. Sosztakovics játékos sziporkáktól színes versenyművét Antonio Di Cristofano zongoraművész ragyogó virtuozitással és könnyed, tisztán érthető lírai finomsággal szólaltatta meg. Sokszínű, technikai bravúrtól ékes tolmácsolását a közönség kitörő tapssal jutalmazta. Di Cristofano percig sem kérette magát, visszaült a zongorához, hogy a ráadásként játszott Rahmanyinov Elégiában (esz- moll, op.3.nr. 1.) a lélek rejtekének fájdalmas titkait mélyen érző költőiséggel ossza meg a hallgatósággal.
Igor Sztravinszkij (1882–1971) Tavaszi áldozat vagy Tavaszszentelő (Le Sacre du Printemps) című balettzenéjét egy álomszerű vízió ihlette. Sztravinszkij 1910-ben még a Tűzmadár balettzenéjén dolgozott, amikor váratlan látomása támadt, amire később így emlékezett: „Képzeletemben ünnepélyes pogány szertartás jelent meg: bölcs öregek, körben ülve, egy magát halálba táncoló leányt figyelve. Feláldozták, hogy kiengeszteljék a tavasz istenét.” Az eredetileg szimfonikus formában elképzelt Tavaszi áldozat 1913-ban készült el „Jelenetek a pogány Oroszországból” alcímmel. A Sacre 1913. május 29-i bemutatója botrányba fulladt, mivel a közönség értetlenül fogadta egyfelől Sztravinszkij teljesen új zenei gondolkodásmódját, másfelől a balett Václav Nyizsinszkij-féle modern víziójú koreográfiáját. Éveknek, évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy végül a tomboló erejű, disszonáns harmóniákban, váltakozó ütemekben és repetitív, ősi vad ritmusokban tobzódó Sacre színpadi vagy koncerttermi előadása meghódítsa a világot. A mű egy orosz pogánykori szertartást elevenít fel, amelyben a tavasz ébredését, a természet újjászületését, a föld imádatát egy ifjú lélek feláldozásával köszöntik. Litván dallamú, bánatos fagottszóló teremti meg a mű elejének sejtelmes-titokzatos világát, amelyben a föld téli álmából való ébredését, a természet első rügybontását fiatal lányok köszöntik. Lányok és fiúk tánca veszi kezdetét, közben megjelennek az öregek, az agg bölcs és a főpap, és megáldják a földet, de a zene nem sugall sem vidámságot, sem örömöt, inkább vészjóslón a feláldozásra kerülő fiatal lány drámáját előlegezi meg. A második részben a fiatal lányok megalkotják a misztikus kört, amelyben végbemegy a kiválasztás szertartása. Az energiától feszülő zeneszövet felkiáltójelekként magasba törő fúvósszólói, a félelem szívverései a dobokon, a kettes és hármas ritmusegységek szabálytalan váltakozása, a hangsúlyeltolódások, a feszültség végletekig való fokozása, az ősök megidézését és a kiválasztott lány haláltáncát szuggerálják. Egy pillanatra minden lecsendesedik, majd a fuvola hangja sejtelmesen, gyengéd fuvallatként lendül a magasba, és az áldozat testét az égbe emelik. Zseniális mű, kiváló előadásban! A mű tolmácsolása hatványozott figyelmet igényel zenekartól és karmestertől egyaránt. Nos, ezen az estén Gabriel Bebeșelea minden részletre figyelő energikus vezényletével a zenekar túlszárnyalva önmagát, művészi magaslatokon járt. A Sacre lebilincselő szuggesztív ereje magával sodort, a közönség percekig tapsolta, éljenezte a profi előadást.
