Nem vártuk ezeket a látogatásokat. Zavar és sérelem keringett a levegőben.
Nyáron mi mentünk hozzá. Akkor béke volt, strandolás, játék a stégen, hosszas tévénézés este. Akkor hasonlítottak is olykor.
Épp leérettségiztem, amikor kitalálta, abba a városba költözik, amelyben laktunk. Jött segíteni a lányainak. Épp amikor a legkisebb unokája is készült elköltözni a városból.
Harmadév végén lett beteg édesanyám. A negyedév nagy részét vele töltöttem. Maradék közös utunk legnagyobb megpróbáltatása a jelenléte volt. A mindig figyelése a recsegős kisszékről, sötét tőmondatai a tőrként döfő tartalmakkal, felszólító módban, természetesen.
A temetés napján biztos voltam benne, hogy mi soha többet az életben nem ülünk egy asztal mellé. Hónapokig álmodtam, hogy végre rákiáltok, hogy kiordítom a lelkem…
Hét év múlva megszületett a lányom. Akkor hívtam fel először, hogy majd meglátogatjuk. Tudtam, eljön az idő, amikor ennek a kicsi kislánynak arról kell beszélnem, hogy az én édesanyám fenn van az angyalok között, onnan óv minket. Itt meg nem lehetett letenni a pontot. Nekik találkozniuk kellett.
A gerincemen legördült egy verejtékcsepp, amikor a háromhónapos lányomat a szép fehér lepedőre letettem a nagyszobai ágyára. Óvatosan vette fel, ölelte magához. Elkezdődött az utuk...
Ha hozzá mentünk, mindig hosszasan megtervezték a menüt. Pedig mindig ugyanazt kérte a kislányom a nagymamámtól, az ő dédijétől: laskalevest, prézlis húst, rizst és hígpalacsintát.
Nem tudom, mikor változott meg. Nekem nem voltak elvárásaim, egyet akartam: a lányom ismerje családunk női ágának élő tagját.
Ahogy jónak látod, látjátok…, kezdte egyre gyakrabban a mondatait. Kerestem az iróniát, vártam a de-t… És nem jött.
Lassan vettem észre, még lassabban fogadtam el, hogy megváltozott. Hogy tényleg nem piszkált már, hogy faggatott, nem akart jobb életet nekem.
Hét közös évet kaptunk. Hétfőnként mindig hívtam, a hét többi napján a lányom tele fonált neki, amikor csak eszébe jutott.
Egyszer csak eldöntötte, hogy nem él tovább. Nem akart teher lenni. Gyorsan ment el.
Az utolsó közös napon kérdeztem a férjéről, a fiútestvéreiről és óvatosan az édesanyjáról, az én dédimről, akit én annyira szerettem. Pontosan emlékszem, hogy az utolsó napokban édesanyám az édesapját emlegette, róla mesélt, akit mi nem is ismertünk, de annyira várta, hogy ismét találkozzanak és megöleljék egymást.
Gondoltam, ezzel így van Ő is. De másképp képzelte a folytatást. Lezárul az ittlét és pont. Ennyi.
Ültünk ott egymással szemben.
– Mit tetszene másképp csinálni? – buggyant ki belőlem a kérdés vissszavonhatatlanul.
– Ott lennék.
– Hol?
– Veletek, és Ibiékkel is, amikor még kicsik voltatok…
Pedig havonta két csomagot is küldött évtizedeken át, még fekete rágó is volt a pakkokban. Végigdolgozta az egész életét az ország másik felében. Csodás nyarakat biztosított nekünk. Mindig lehetett rá számítani…
Vettem egy nagy levegőt, és könnyek teljes hiányában elmondtam, hogy mindent megtett. Bólintott.
Halála után gyorsan osztódott a vagyon. A rám hagyott résszel a kezemben pontosan tudtam, mit teszek.
A vakáció első hetében indulunk Portugáliába. Olyan országot kerestem úticélként, ahol sok a víz. Luca lányunk imádja a vizet. Egy hetet leszünk a fővárosban, Lisszabonban. Hisz hiányzik a városi lét, én mégiscsak ott nőttem fel, még ha nem is olyan nagy város Sepsiszentgyörgy. Szeretném a városi forgatagot is megismertetni a gyerekeimmel, ha már a falusi nyugalomba születtek bele. Szeretnék reggel friss kifliért átsétálni az úton, metróba ülni, betérni egy kávézóba csak úgy, este sok fényt nézni, ahonnan majd visszavágyhatok a tücsökzenés diófám alá.
Aztán beülünk egy autóba, mert Adrián, a párom, a gyerekeim apja mindig halad valamerre. Erre is kellett gondolnom, neki fontos a mozgás. Hát beutazzuk Portugáliát. Négy héten át mind csak haladunk, persze meg-megállunk.
Két kisgyermekkel nagy élmény lesz az út. Egyetlen céllal indulok. Jelen lenni a jelenben.
Luca nyolc és fél éves, már jó sok mindenre fog emlékezni ebből a kirándulásból. Majd mesél a szinte hároméves öccsének is később. De születnek fényképek és egy rend írás is a tollamból. Ahogy magamat ismerem, mindent leírok, ami rezgést hoz a lelkembe.
Nincsenek kétségeim afelől, hogy mit gondol a gyerekeim dédije, az én nagymamám, édesanyám édesanyja a dolgok alakulásáról. Megteszem azt, amire nem volt bátorsága egész életében: élem az életet. Melynek része a fiam és a lányom, és a párom.
A következő portugál eszponkát már Lisszabonból írom. Kedd reggel indulunk. Gondoljatok ránk!
(Borítókép: Lisszaboni látkép. Fotó forrása: commons.wikimedia.org)
