Portugália, Lisszabon, második nap
Elsétálunk ebédelni. A gyerekek éhesek, náluk csak mi jobban.
Felülnénk a libegőre, amikor észrevesszük, Luca elveszítette a fényképezőgépét. Az apjától kapta nem is olyan rég. Hiába mondtam én, hogy nem egy nyolc és fél évesnek való egy ilyen drága, megörökölt gép, még akkor sem, ha idősebb a szerkezet az új tulajdonosánál.
Mi Zsombival maradunk a parkban, visszamennek az étterembe, hátha mégis. Nem járnak szerencsével. Letörve érkeznek.
Kérdem, a szökőkút melletti padon keresték-e, igen és nem egyszerre a válasz. Hát elindulok én Zsombival. Utánunk szalad Luca is. Bár ne tenné. Eszembe jut, hogy az utazási kártyáink is a fotógépe külső zsebében vannak, most vehetünk újat, nem kis pénz, meg amúgy is... Perlekedek. Sírva fakad, hogy ő még csak nyolc éves. Igen, igen, folytatom én is a magamét, hogy szaladgálni kellene, felfedezni mindeneket, nem egy ... fotógépre vigyázni.
Megkérem, menjen inkább vissza az apjához. Próbálok megnyugodni. Nem nagyon sikerül. Fortyogok magamban. Látom, jön vissza kelletlenül, hogy apa azt mondta, kérdezzem meg az ócenárium talált tárgyak osztályán, hátha oda betette valaki. Hát honnan a csudából kéne én tudjam, hogy hol van az a hely? Nagy fújtatások közepette öt perc múlva mégis nekiindulok. Annyian állnak, ülnek a bejárat előtt, hogy feladom. Sietve veszem az irányt visszafele. Ölemben Zsomborral.
– Luca sír, meg kéne nézzük hol van... – ölel át szorosan Zsombi.
Megakad a szemem két fiatal, arabnak tűnő fiún az ajándékbolt kirakata előtt elhaladva.
– Jó, egy próbát azért megér – dünnyögöm.
Veszem is az irányt feléjük. Zsombi szinte kikap egy plüss aranyhalat a tartóból, egy brazil táncost meghazudtoló csípőrázással irányt váltunk, a hal marad a barátaival, mi meg megtorpanunk a fiuk előtt, kishiány fellökve őket.
– Jó napot, elvesztettem egy kamerát, meg tudná mutatni, hová teszik itt a talált dolgokat? – kérdem egyszuszra.
– Csak egy pillanat – mondja az egyik, egy picit a vállamhoz ér, majd int a tőlünk nem messze lévő kollégájának, hogy jön azonnal, csak megmutatja, hol keressem, amit elvesztettem.
A kolléga int felém valamit, amit én bátorításként kódolok, visszaintem, hogy reméljük.
Kimegyünk a másik oldalon. Szemem sarkából látom, hogy a lányom az édesapja ölében ülve sírdogál.
– Milyen fényképezőgép? – kérdi a fiú, míg haladunk.
– Nikon – mondom.
– Áá – sóhajtja.
– Canon – javítom ki magam két lépés után.
– Áááá – fejti ki ő is.
Meg is állunk az épület sarkánál. A sepsiszentgyörgyi buszjegyes bódé és a benne ülő néni képe tolakszik előre emlékeim rég felejtettnek hitt zugából.
A fiú bekukucskál a kis résen, elmondja portugálul, hogy mi történt velem és hogy mit keresek, majd meglapogatja a vállamat, mosolyog, hogy járjak szerencsével, majd visszasiet a boltba.
Benézek én is a kis ablakon. Egy velem egykorú férfi néz vissza.
Nagy levegőt veszek. Mondom, hogy Canon, meg ilyenek.
– Mi a száma?
– Száma???
Nem akarom kifejteni, hogy örvendek, hogy bár a Canon-t eltaláltam...
Pislogunk egymásra.
Kezdem magyarázni, hogy tartóban van, mutatom a formáját, mesélem, hogy a zsebben van két kártya, utazási, verde, fitogtatom a portugál tudásomat is...
És felemeli, és ott van a kezében.
Olyan mosolyt kap cserében, hogy pontosan felmérheti, hány fogam helyét kellene pótolnia a fogorvosomnak.
– Vannak rajta családi fotók, ugye?
– Vannak, vannak, biztos, biztos...
Veszem ki a kezéből a gépet. Gyors mozdulattal kapom ki a tokjából, sebesen lépegetek a fotókra, ócenárium épülete kívülről, egy zöld kókuszdió távolról, majd teljesen közelről, két pingvin, egy nagy kövér, pihenő vidra, és ismét az épület kívülről. Ennyi.
Ő mosolyog. Kínomban én is. No family pictures...
De eszembe jut a valódinak hitt veszteségem, a két kártya. Kikapom a tok zsebéből, mutogatom, mondigálom, hogy verde, verde.
Most más lassan röhög. Rég tudja a mozdulataimból, hogy ezt a gépet én ismerem.
Adja, csak kell dokumentum egy lap kitöltéséhez.
Az nincs.
De küldöm az embert.
– Tudja, hogy ez az életem egyik legboldogabb napja? – kérdem, míg visszaadom a gépet.
Mosolyából kiolvasható, hogy gyakran hallja ezt. Szerencséjére nem fejtem ki, hogy nem csak a tárgy miatt, még csak nem is a két zöld, utazási kártya miatt, hanem a folyamatért...
Ülnek a fűben letörve. Mondom, lépjen oda az ablakocskához, töltse ki a papírt. El is indul.
Lucát átölelem. Megvan. Nincs semmi baj.
Elmesélem, hogy Zsombor kérésére nem adtam fel, kerestük meg a fényképezőgépet, hogy ne sírjon. Átöleli az öccsét, megköszöni. Na, itt az én nyereményem.
Megérkezik Adrián a Canonnal.
Bepillantok az ajándékboltba. Nagyon távolról, de látom a fiút. Magasra emelem a gépet. Inti, hogy nagy az öröme. Intem, hogy hálám.
Felülünk a libegőre....
(2019. június 19., Lisszabon)
(A szerző felvétele)
