A ritmikus műveletsort ugyan kétszer is meg kellett ismételniük, mert a beteg az első sorozat után visszaesett. A másodiksorozat végére megérkezett a mentőorvos is. A beteg (akinek a sajtó a nevét sem árulta el) akkor már beszélni is tudott.
Hasonló bárhol, bármikor előfordulhat, és számtalanszor elő is fordul. Ami az adott esetet hírértékűvé tehette volna, az legfeljebb egy különös véletlen volt. Az, hogy korábban mindkét képviselő dolgozott az egészségügyben, s épp a düsseldorfi parlamentben nyertek képviselői mandátumot.
A történést mégsem ez tette egész Németországot bejáró hírré, hanem az, hogy az egyik megmentő egy muszlim férfi és mellesleg szociáldemokrata képviselő volt. (Susanne Schneiderről kevés szó esik, vele interjúk sem készültek.) Az AfD pedig bevándorlásellenes. Amainstream sajtó szélsőjobboldalinak bélyegzi a pártalakulatot, melyre a közvélekedés szerint idegenellenesség, sőt gyűlölet jellemző, s melyet következésként egy tisztességes demokratának gyűlölnie kell.
A sajtó nyilván nem mondja ki, de a tudósítások minden sorából az derül ki, hogy (a korábban sürgősségen is dolgozó) Yücel „emberfeletti” cselekedetet hajtott végre, amikor sikerült önmagában ezt a „természetes”gyűlöletet legyőznie, és politikai ellenfelét visszahozta az életbe. Susanne Schneider esetében a dolog némileg árnyaltabb, hiszen a szabaddemokraták ugyan maguk is csak kivételes esetekben működnek együtt az AfD-vel, de nem is uszítanak ellene.
A Süddeutsche Zeitungban Susanne Klein készített interjút Yücellel, aki elmondta, hogy nem csak az AfD-s kollégák mondtak neki köszönetet, de több mint kétszáz levelet is kapott a legkülönbözőbb emberektől, akik szintén köszönetet mondtak hősiességéért. De ő ezt nem így látja. „Egy másik ember életét megmenteni, gondolom én, a legfontosabb emberi kötelességünk. És semmiféle jelentősége nem lehet annak, hogy az, aki halálos veszedelemben van, milyen párthoz tartozik… A hősök azok, akik az egyébként dúsgazdag Németországban nap mint nap szűkös körülmények között életeket mentenek és betegeket ápolnak. Amit én tettem, szerintem természetes dolog volt. De amikor a magától értetődő megszűnik magától értetődő lenni, rá kell döbbennünk, hogy nevetséges időkben élünk.”
Nos, Yücel cselekedete valóban magától értetődő, s ekként legfeljebb mérsékelt hírértéke lehetett volna.Vagy az sem. Az eset tulajdonképpeni hírértéke éppen abban van, hogy ekkora hírértékre tehetett szert. Hogy egy önmagát demokratikusnak tekintő ország közvéleményében elképzelhető – egyáltalán – a suttyomban végrehajtott(tehát bizonyíthatatlan) „politikai gyilkosság” ötlete. Hogy tisztességes politikusoknak szakértelmük birtokában is engedniük kellene, hogy politikai ellenfelük a szemük láttára kilehelje a lelkét.
Ez a „meggyőződés” sajnos nem nevetséges, hanem egyenesen siralmas. Ami a hírözönt (mert az esetről szinte minden népet lap hírt adott)mégiscsak indokolttá tehette, az az,hogy Yücel és az interjúkészítő Susanne Klein, ha közvetve is, de leleplezték a mögötte álló (még háborúban is félelmetes) érzületet.
Ez az önmagát demokratikusnak álcázó gyilkos indulat sajnos nem csak Németországra jellemző. Mi magyarok is hasonló, ha nem éppen megátalkodottabb szenvedéllyel gyűlölködünk. Vajon mi történne, ha „magyar AfD”(azaz a Fidesz) valamelyik híve, Bayer Zsolt, Gajdics Ottó vagy éppenséggel Németh Zsolt esne össze, s nem akadna a közelében kellő szaktudással rendelkező „kolléga”, csak egy-két balliberális? S a kérdés természetesen fordítva is jogosult. Vajon egy elvakult fideszes megmentené-e Demszky Gábor vagy Heller Ágnes életét? S ha igen, vajon őt is hőssé kellene-e avatnunk? S nem akadnának-e „igazhívők”, akik a politikamentes életmentést politikai öngyilkosságnak minősítenék?
Egy idegen eset kapcsán ugyan, de nekünk sem ártana ezen elgondolkodni. Annak ellenére sem, hogy minálunk talán még tárgytalan a kérdés, hogy ki mentené meg Tőkés Lászlót és ki hagyná sorsára Kelemen Hunort, vagy mondjuk ToróT. Tibort…
