Tudomány és vallás: nem lehet meglenni rítusok nélkül
Néha olyan kényelmes a hagyományokhoz nyúlni: adva van a kötelező töltött káposzta, pontos időre templomi szertartás, ki hozza a karácsonyfát, ki díszíti, mennek-e a gyerekek Diótörőt nézni. Ahány ember, annyiféle, s bár mindannyiunk életébe kell az állandóság, a jól ismert megszokotthoz való viszsza-visszatérés, a karácsonyaink a megújulásra is képesek. Muszáj, hogy ilyenek legyenek, hiszen a családok élete is állandóan változik, gyerekek születnek, felnőnek, kirepülnek, és amikor két ember úgy dönt, életútjukat együtt folytatják, meg kell egyezni a mikéntekről és hogyanokról, a karácsonnyal kapcsolatosan is. Már csak azt is el kell dönteni, hogy ki hozza az ajándékot, az Angyal vagy a Jézuska.
Csak néhány éve lett „stabil” karácsonyunk
Egyetemistaként költözött Kolozsvárra egykori kolléganőnk, Sándor Boglárka, aztán itt vállalt munkát, férjhez ment és fia született. Sajnos házasságának igen korán vége szakadt, aztán néhány évvel ezelőtt nagy örömünkre megtalálta új párját, csakhogy 400 kilométerre Kolozsvártól. Hát nem egyszer kellett karácsonyt teremtenie, újraalkotnia életében.
Karácsonykor ráállok az „éppen elég” üzemmódra
– Mindenképpen felértékelődik a karácsony szerepe egy családban akkor, ha kisgyerek várja az Angyalt. Bár az enyém már nem kicsi (14 éves, öntudatos kamasz), mindössze néhány éve mondhatjuk el, hogy kialakult nálunk ennek az ünnepnek egyfajta stabilitása. Nem titok, hogy a fiam apjával igen korán elváltunk, gyakorlatilag a gyerek második karácsonyán már nem voltunk egy család, és mivel az én szüleim másik városban éltek, így számomra természetes volt, hogy az ünnepre hazautazzunk. A gyerek apja így – ha nem is túl lelkesen – beletörődött abba, hogy a karácsony anyás ünnep, szemben pl. a húsvéttal, ami értelemszerűen apás, már csak a locsolkodási szempontokat figyelembe véve is.
Van különbség persze a tájegységek karácsonyi szokásai és szóhasználata között is, mert míg Kolozsváron az Angyal hozza a fát és az ajándékokat, addig Nagyszalontán a Jézuska, de a lényegen ez nem sokat változtat. A korai években, amíg Marci kicsi volt, egy kedves rokon mindig vállalkozott arra, hogy 24-e kora délutánján elvigye őt sétálni, megcsodálni az ünnepi fényeket, amíg mi otthon feldíszítettük a fát (ez többnyire a férfiak dolga) és elkészítettük a vacsorát. Így ment ez néhány évig, aztán ismét több családi változás is bekövetkezett az életünkben. Másik házasság, másik ország, másik család (csak a gyerek ugyanaz).
Lassulás? Befelé fordulás? Ugyan már!
– Azt szokták mondani, új házasok között igazi vízválasztónak számít az első közös karácsony. Nem tudom, mennyire igaz ez, nálunk nem így volt, de bevallom, ez miattam van. Abban az évben ugyanis, amikor először szembesültem azzal, hogy most már nincs mögöttem hátország, és kizárólagosan töltöm be a „családanya” szerepkört, arra is rájöttem, hogy fölösleges mindennek és mindenkinek megfelelni. Próbálkoztam, derekasan. Az első évben még. A következőben viszont már nem. Szerintem az okát nem is nagyon kell magyarázni: aki aktívan dolgozó ember, pontosan tudja, hogy számos ágazatban, így a médiában is a december az egyik leghorrorisztikusabban túlzsúfolt időszak.
Az állandó rohanásban és munkában fél perc sincs a sokat hangoztatott szólamok, az adventi lelassulás, befelé fordulás, elmélyülés és várakozás megélésére, sőt, inkább örül az ember lánya, ha két munka között kutyafuttában hirtelen rendet vág a lakásban, vagy egyik karácsonyi koncertről a másik eseményre rohanva sikerül diót-mákot meg csillagszórót beszerezni. Én legalábbis minden évben így járok, épp ezért már jó néhány éve eldöntöttem, hogy karácsonykor önző leszek, és ehhez azóta is tartom magam. Ráálltam az „éppen elég” üzemmódra, és próbálok úgy tervezni, hogy a karácsony estére megmaradt energiámmal jól gazdálkodjak. Mivel leginkább csak a saját időmet tudom beosztani, úgy gondolom, nyugodtan rám lehet bízni a menü és a további koreográfia eldöntését is. Persze, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem veszem figyelembe a családom ízlését – és tény, hogy eddig még sosem volt különösebb panasz semmire –, az extra kívánságok teljesítését azonban nem ilyenkor vállalom.
Hagyománytörő pulykanyakleves, hajnali bejgli anyukámért is
– Nem sikálom napokon át a lakást, mert erre végképp nincs időm, azt viszont a legtöbbször valahogy megoldom, hogy az ablakok ragyogjanak, mert a karácsony és húsvét előtti ablakmosás rögeszméje valahogy már belém ette magát. Aztán, 23-a táján megfőzöm a töltött káposztát, hiszen az úgyis akkor igazán jó, ha fogyasztás előtt áll egy-két napot: nálunk ez a 25-i menü. Szentestére néhány éve már kialakult szokásként pulykanyaklevest főzök, a második fogást pedig általában közösen találjuk ki. Nem követjük a bajai hagyományokat, tehát nálunk szenteste nincs halászlé és túrós csusza, aminek több oka is van: egyrészt mert a halászlé főzése nekem csak egy-két hónapja vonult be a kelléktáramba, másrészt a fiam nem is különösebben szereti, harmadrészt meg azért, mert szeretem magam eldönteni, mikor mit eszem (lásd fentebb).
A magam részéről egyetlen dologhoz ragaszkodom szigorúan, és ez a bejgli. Erre muszáj időt találnom, egyrészt mert nagyon szeretem, másrészt mert számomra ez a sütemény biztosítja a folytonosságot egykori és mai karácsonyok között. Kislánykoromban ezt mindig anyukámmal sütöttük, kezdetben én voltam az ő segítsége, később már ő az enyém. Most már leginkább egyedül készítem el: késő este begyúrom, majd kora reggel felkelek, hogy megtöltsem és kisüssem. Talán ezek a hajnali órák azok, amikor egy rövid ideig mégis csak tudok befelé figyelni, hangolódni, és ilyenkor fokozottan érzem idejekorán távozott anyukám hiányát is.
Cicakarácsony és a vágyott nyugalom, könyvvel, filmmel
Bogiról azt is tudnunk kell, hogy lelkes cicamentő. Bár jómagam is úgy nőttem fel, hogy a tömbházak szabadon kóborló kötelező tartozékai voltak a macskák, ezen a természetességen túl tény: a cicáknak enniük is kell, és erre ma már bizony nem terem szabadon elég zsákmány. Vagyis a cicákról akár így is, de még sokféleképpen gondoskodni kell, és Bogi szívvel-lélekkel ezen ügyködik, cicamenhelyén folyamatosan tucatnyinál több szebbnél szebb példány lakik, ápolja, eteti őket, és szerető gazdit keres nekik. Ugyanakkor három saját cirmosa is van. Természetes hát, hogy ők is részesei a karácsonyaiknak.
– Egyébként ha bele kellene gondolnom, mit szeretek leginkább a karácsonyban, akkor eléggé prózai a válaszom: azt a nyugalmat, ami 24-e után rendszerint mégiscsak beköszönt. Szeretem nézni a karácsonyfát – amit nálunk hagyományosan a férfiak díszítenek fel, és rajta kell lenniük azoknak a díszeknek, amelyeket még kolozsvári egyetemista koromban vettem egy régi-régi karácsonyi vásárban az Expón –, bár nálunk ez kicsit aggályos, mert a családunkhoz tartozó három cicahölgy is élénk érdeklődést mutat iránta. Épp ezért mi a karácsonyi dekorációt se visszük túlzásba, mivel csak annyit érnénk el vele, hogy a cicáink azt hinnék, azt ők kapták ajándékba… (Azt azért hozzá kell tennem: ők is kapnak ajándékot ilyenkor. A kisállatboltokban az eladók szeme se rebben, ha azzal megyek be: karácsonyra szeretnék ajándékot venni a cicáimnak.) Az igazi ajándék pedig épp az, hogy ilyenkor munka, rohanás és idegeskedés mellőzésével lehetünk együtt, elmehetünk ünnepi istentiszteletre, többet olvashatunk, levegőzhetünk, filmet nézhetünk, és kicsit töltődhetünk a következő időszakra.
Friss házasok első karácsonya: elszakadás és hagyományteremtés
Zsófinak és Szilárdnak (barátainak Szisz) a nyáron volt a lakodalmuk, a friss házasok átlagéletkora manapság nem is olyan szokványos módon még javában kettessel kezdődik. Ahogy az erdélyi tájainkon eléggé megszokott jelenség, egyetemistának kerültek Kolozsvárra, Zsófi a nyugati határszélről, Kálmándról, Szilárd a Kárpát-kanyarból, Székelykeresztúrról. Így aztán képzelhetjük, hogy mióta ők ketten egy párt alkotnak, nem volt egyszerű összehangolni az ünnepeket, főleg, hogy mindketten kötődnek a családjukhoz, szülőhelyükhöz. Új családként az idei lesz az első karácsonyuk. Mi pedig igencsak kíváncsiak voltunk, hogyan ünnepel a tűzrőlpattant, filigrán Zsófi és a határozott, cinikus humorérzékű Szilárd, akik (természetesen…) szerkesztőségünkben ismerkedtek meg néhány évvel ezelőtt, így tanúi lehettünk, hogyan vezetett útjuk a kollégialitástól a virágcsokrokon át a házasságig.
Izgalmas élethelyzet az övék: amint mondják, ez az ünnep egyszerre az elszakadás és a hagyományteremtés fájdalmas-örömteljes feladatát is hozza számukra. A házassággal eleve átalakul az életük, egyben elkezdik megteremteni a saját ünnepeiket. Hoznak valamit a múltjukból, a korábbi ünnepeikből, szokásaikból, egymáshoz csiszolják a két világ elemeit, hozzáteszik mindazt, amit a felnőtté válásuk során összegyűjtöttek, sőt már az is megfordult a fejükben, hogy a közös ünnepeket tulajdonképpen a jövendőbeli gyermekeiknek is teremtik.
Régi és új találkozik majd az ünnepi asztalon: itt Zsófi életében először ír mézest
Hétszáz kilométer a karácsony
A szeretet mellett a karácsony mégiscsak a család ünnepe, ebbe beletartozik-beletartozhat a tágasabb család is. Egyetemista évei alatt mind Szilárd, mind Zsófi otthon töltötte a szentestét, Sziszre várt a feladat, hogy karácsony napján felkerekedjen a 350 kilométeres útra, hogy kedvesével is megoszthassa az ünnep hangulatát. Az idén ez másképpen lesz.
– Pénteken együtt utazunk Kálmándra, ott leszünk hétfőig, majd karácsony szombatján (december 24.) hazajövünk Kolozsvárra. A szentestét és a karácsonyt itt töltjük, 27-én megyünk Keresztúrra. Tízéves tervünkben szerepel, hogy az egész család karácsonykor ide jöjjön, Kolozsvárra, amely szinte félúton van Keresztúr és Kálmánd között – mesélik egymásnak adva a szót, és néha eldobva Molli, a másfél éves bűbájos cockerlány labdáját. Az asztalon kis karácsonyfa idézi az advent hangulatát, és ott egy adventi naptár is, ezt Zsófi készítette férjének. Különleges adventi naptár ez, van olyan nap, amikor a meglepetés kávé az ágyban, máskor közös séta, finom masszázs, filmnézés, forralt bor a főtéren, buli vagy egy váratlan hétköznapi szabadnap, amit együtt tölthetnek el.
Adventi naptár kényeztetéssel, közös programokkal
– Az első meglepetés napján éppen Kálmándon voltunk, fürödtünk, és a meglepi kártyát az autóba kellett becsempészni. Anyukám volt a tettestársam ebben, mondta, hogy míg Szilárd fürdik, addig elcseni a kulcsokat, és elhelyezi a meglepetést. Arra nem számítottunk, hogy az autókulcsok Szilárd nadrágzsebében vannak, a nadrág pedig a fürdőszobában… – meséli Zsófi, majd Szilárd veszi át a szót: – Csodálkoztam, amikor Zsófi vizes hajjal az autókulcsokat kéri, merthogy az anyukája szeretné kitakarítani a kocsit… Aztán induláskor ott várta a meglepetés kártya az ülésen: utazás, Debrecen, könyvesbolt mozival, Szabó Magdával, jókedvvel.
Emlékezetes karácsonyokról kérdezem a fiatalokat, gyorsan kiderül, hogy Szilárdéknál mindenkinek a névnapja karácsonykor van, a fiúk Istvánok, a lányok Évák is, ráadásul Szilárdot karácsonykor keresztelték, és szüleinek a polgári esküvője is karácsonykor volt. Az ünnep egyházi megélése sem idegen tőlük, gyerekként Szilárd a húgával együtt még iskolakezdés előtt rorátéra ment, Zsófi számára emlékezetes a templom közös feldíszítése, náluk ez mindig az ifjúság feladata volt. Zsófi piarista szellemiségű iskolába járt, de már hároméves korától része volt karácsonyainak a mise.
– Abban nőttünk fel, hogy megyünk templomba. Felolvasunk, az ismerősök megdicsérnek, ez nagyon jó volt, ministráltunk. Az egyházi ünneplésben a közösségi élményt szeretjük – mondják. Mindig írtak levelet, kitették az ablakba, és izgatottan várták, hogy az illetékes végre elvigye. – Az Angyalka létezését sokáig védelmeztem nagy dühvel, főleg miután a hét évvel idősebb unokatestvérem azt állította, hogy ő bizony saját szemével látta. Míg mi a templomban voltunk, jött otthon az Angyal, aztán még nagybátyámékat is meglátogattuk, de már egyre kevesebb türelemmel vártuk, hogy végre hazamehessünk – emlékezik gyermekkori karácsonyaira Szilárd.
Közös programot, időt, kényeztetést hoz az adventi kalendárium
Benedek Elek olvasólámpával és a biciklik
Zsófi közös udvaron nőtt fel unokatestvérével, Gellérttel, így az ünnepeik is összefonódtak.
– December 24-én Bori mamához, dédihez mentünk, 25-én Messzi mamához (aki azért lett Messzi mama, mert messze lakott tőlünk, vagyis a másik utcában…), délután a másik unokatestvéremhez, Mátéékhoz, majd 26-án ők jöttek hozzánk. Sosem felejtem el azt a karácsonyt, amikor Gellérttel mindketten biciklit kaptunk, ő 5 éves lehetett, én 7, az enyém rózsaszín volt, az övé sárga. Hosszú folyosójuk volt a házban, ott próbáltunk biciklizni szentestén. Aztán második osztályos voltam, amikor Benedek Elek magyar mese- és mondavilágát kaptam meg, hozzá egy olvasólámpával, és olyan különlegesen várt az ajándék a fa alatt: a lámpa fel volt kapcsolva, fénye pedig pontosan a könyvre esett. Nagyon kedves könyvem lett az, magammal hurcoltam mindenfelé, táborba is. Nagy szó volt a Barbie baba, ráadásul nem akármilyen, hanem menyasszony baba volt, nagy becsben tartottam, a tévé tetején volt a helye, csak ritkán játszottunk vele – meséli Zsófi, és ebben hasonlít a párjára, ahol szintén megvoltak azok a játékok, amelyek valamiféle „szent tehénnek” számítottak. Szilárd egyik kedves karácsonyi ajándéka a Gazdálkodj okosan, a fiatalok ebben is találnak, mindketten szeretnek társasozni, második évfordulójukra Catannal ajándékozták meg magukat.
Kell a varázs, közös készülődés a szeretetünnepen
Zsófi az idén belevágott a mézeskalács sütésbe, ez is kerül a családnak szánt ajándékokhoz, de egyébként is szívesen ajándékoznak saját készítésű süteményeket, volt már raffaello, csokis pöffeteg, az idén házi oreót tervez, mert Szilárd nagyon szereti a boltit, és korábban az oreotortának is sikere volt. A karácsonyi menüben biztos lesz aszalt szilvával töltött, baconbe tekert sertéskarajt.
Igazi könyvkedvelőknél ilyen karácsonyfa is van
– Ezt egyébként csipogós húsnak is szoktuk hívni, mert a szilvát borban kell megfőzni, amitől mindig bekapcsolt a füstjelzőnk. A hétköznapokban nincs idő ezt elkészíteni, így egy kicsit ünnepibb. Töltött káposztából nekünk általában éppen elég az évi egyszeri alkalom otthon, a szüleinknél, de szeretjük a majonézes zöldpaszulykrémet, amit anyutól tanultam, ez nálunk hagyományosan elkészül ilyenkor, és én is elkészítem, de lesz még pirított gombával készült pástétom is a kolozsvári ünnepi menüben. Egyébként szeretünk kísérletezni, új ízeket, fogásokat kipróbálni – magyarázzák, Szilárd hozzáteszi, hogy biztosan lesz laskaleves, az gyerekkorában náluk mindig szokott lenni, és mindketten szeretik.
Arról még nem született végleges döntés, hogy az új családban az Angyalka jár-e majd, vagy a Jézuska, de már alakul a megoldás. – Az a fontos, hogy a karácsonyt szeretetünnepként éljük meg, legyen meg a varázsa, ne csak az ajándékozást várjuk, lássuk benne. Ehhez hozzá tartoznak a saját kezűleg készített díszek, izgatottan lehet várni, hogy az Angyalka vajon felteszi-e majd a fára. Kell a közös készülődés, a varázslat is – mesélik. Szilárd mára felülírta korábbi fogadalmát, ugyanis amikor megtudta a titkot, számára akkora csalódás volt, hogy azt ígérte magának, ettől megkíméli majd a gyerekeit. Első karácsonyukkor templomba mennének, filmet néznének, – biztos hallgatunk egy kis Michael Bublét, Szinetár-Bereczkit!, toldja meg Zsófi –, a barátaikkal is találkoznának, csak közben rájöttek, hogy mindenki hazautazik, de egyébként meg nyugalomra vágynak, nem percre beosztott napokra. Az egyik karácsonyi filmet ki is választották, a The Princess Switch-et néznék meg, aminek az az érdekessége, hogy Nagykárolyban forgatták, nekik meg az esküvői fotózásuk ott volt, a Károly-i kastélyban.
Adventi hangulatteremtés
– A doktoriskolában néprajzot meg antropológiát tanulok, ami nekem azért furcsa, merthogy korábban teológiát meg újságírást tanultam, az antropológia másabb világ, az egyházi jelenségeket is teljesen világi szemmel nézi, a néprajzban a rítus az egyik kulcsfogalom – mondja Szilárd. – Teológusként, egyházi emberként korábban eljutottam addig, hogy lebontottam magamban az egyházi rítusokat olyan értelemben, hogy nem attól lesz valami számomra szentté, hogy a rítus, a körítés azt adja, előírja, hanem mögé látok, a tartalmát keresem. Viszont minél több néprajzot és antropológiát olvasok, annál inkább úgy érzem, hogy ezeket vissza kell építenem. Nem lehet meglenni rítusok nélkül.
A jelek szerint ezt mindketten így érzik, erről tanúskodik a levél, amit Zsófi lánysága utolsó esztendejében írt a Mikulásnak, természetesen kézzel, tollal, papírra. Álljon itt egy részlet: „A legeslegnagyobb kívánságom már teljesült. Szilárd – biztos ismered őt, elég jófej – megkért, és Molli beköltözött az életünkbe. Ezért azt szeretném kérni, hogy őrizz meg minket ebben a nagy-nagy szerelemben. (…) Most illene bizonygatnom, mennyire jó voltam az idén, és mennyire megérdemlem mindezeket, de ez igazából nincs így. A legnagyobb jóság az életemben Szilárd, ő meg rosszként is szeret, és ennél nekem nem kell több.”
