„Az egyszemélyes tragédiák nem állíthatják meg egy város fejlődését”- közölte a napokban velem higgadtan és talán némi közömbösséggel egy szakvégzettséggel rendelkező fiatalember. Értetlenségemet látva elmagyarázta: a belvárosban lakó földszintes házak tulajdonosainak bele kell nyugodniuk, hogy a közvetlenül környezetükben épülő több emeletes házak törvényes létjogosultságot nyertek.
És hogy a belvárosban több emeletes épületeket felhúzó cégeknek és magánszemélyeknek meglegyen a törvényes alapjuk is, a kolozsvári önkormányzat által már 2014-ben elfogadott Általános Városrendezési terv (közismertebb nevén PUG) konkrétan megszabja, melyek azok a városrészek, ahol lehet, illetve ahol nem lehet emeletes házat építeni. És ha hinni lehet a szakembernek, abba a belvároshoz közeli városrészbe, amelynek esetében a PUG előírja, hogy több emeletes házak épülhetnek, egyszintes családi ház oda már nem is építhető.
Ha valaki elsétál a Széchenyi tér mögötti, egykor csendes kis városrészbe, egyre másra veheti észre az öt-hat emeletes vadonatúj épületeket – többnyire irodaházak, de van közöttük lakóház is – amelyek aztán rekordáron és gyorsan gazdára lelnek a kincses városban. Igen, még mindig Kolozsvár a kincses város, de nem a régi értelemben, hanem egy sajátos és újszerű megfogalmazásban. Van néhány sikerszakma, amit olyan jól megfizetnek, hogy a fiatalok még (bankkölcsönös) lakásvásárlást is megengedhetnek maguknak. Ha viszont nem tartozol a jól megfizetett szakmák művelői közé, akkor több generációra letehetsz arról, hogy Kolozsváron szerény lakásod legyen. És akinek nem tetszik, íziben költözzön falura vagy valamelyik környező csendes kisvárosba. Ebből az egyre nagyobb és zajosabb Kolozsvárról.
Egyre inkább azt veszem észre, hogy a belvárosi építkezésekkel főleg azok értenek egyet, akiknek semmi közük nincs a húsz-harminc évvel ezelőtti Kolozsvárhoz, vagy akik nem itt töltötték el gyerekkorukat, vagy akik fiatalságuk miatt figyelmen kívül hagyják a múltat és annak hangulatát. El kell ismernem, ez a hangulat valóban már csak a középgeneráció emlékeiben él. A fiatalok előtt csak a jövő áll, a csillogó, korszerű házak. És a fejlődés címszava vagy leple alatt a hatalom is besegít: teremtsük meg azt a törvényes keretet, amely lehetővé teszi az egykori Kolozsvár eltűnését.
Egyszemélyes tragédiák ezek, mondom. Számíthatunk rá, hogy ezek száma nőni fog az elkövetkezőkben, mert a hatalomnak nem lesz érdeke megállítani az (esztelen) építkezéseket. És ebben a kontextusban nem az ember, hanem az érdek a döntő.
